A legutóbbi Oscaron, idegennyelvű film kategóriában jelölték díjra a japán Bolti tolvajokat, ami egy olyan furcsa család történetét mutatja be, ahol a tagok a szegényes keresetük kiegészítése miatt mindenfélét elcsennek a boltból, míg egyik nap véletlenül egy kislányt is ellopnak.
Hirokazu Koreeda rendező 2018-as filmje, ha Oscart nem is, de Cannes-ban kapott egy Arany Pálma-díjat, teljesen megérdemelten. A rendező már előző filmjeiben is gyakran foglalkozik a családi viszonyokkal, de itt olyan kérdéseket dob a nézők elé, amiknek megválaszolása morális válságba dönti az embert. A történet egyik zsenialitása, hogy úgy mutatja be történetét, hogy az bárhol játszódhatna a világon. Az, hogy pont Japánban járunk, csak még szebb ívet ad a kontrasztnak a történetben, ugyanis egy olyan család mindennapjait mutatják be nekünk, akik a periférián élnek, szegénységben, a társadalomtól kicsit számkivetetten. Ez a kettősség nagyon erősen tud vibrálni, mert Japánról elsőre mindenkinek a rendszerető tisztesség jut eszébe, miközben jelenlegi hőseink erre cáfolnak rá.
A történet egy három generációból összerakott családot mutat be, akik a külvárosban, egy romos kis viskóban élnek szűkösen. A rengeteg közeli kép nagyon intimmé varázsolja a hangulatot és úgy érezzük, mi is a részei vagyunk a kis családnak, akik a szegénység ellenére egy teljesen boldog és vidám közösség, akik a pénzhiányt inkább megoldandó feladatként élik meg, semmint bánatba döntő katasztrófaként. A családban mindenki dolgozik, az anyuka mosodában, a kamaszlány peep-show segítségével keres némi pénzt, a nagymamának is megvannak a saját eszközei, hogy behozzon egy kis mellékest a családba, az apuka pedig már évek óta tanítja a legkisebb fiúnak, hogy hogyan kell profin lopni egy közértből sampont és kaját vagy éppen pecabotokat, amit jó áron tovább tudnak adni. Egyik nap azonban találnak egy kislányt egy teraszon, akin látszik, hogy fázik és segítségre szorul, bár egyértelmű, hogy a szülei éppen a lakásban vannak, csak nem foglalkoznak vele. Hazaviszik a kislányt és megtartják maguknak, mert egyértelműen érezhető, hogy a kislánynak jobb helye van náluk. A valódi gondok ezzel a mozdulatsorral kezdődnek és eddigre már olyan szépen felépítette magát a film és bemutatott nekünk minden szereplőt közelről, hogy csak ezután jut eszünkbe megkérdőjelezni a tetteiket, hiszen kívülről látva egyértelmű mi a baj, de már túlságosan a szívünkhöz nőttek a karakterek. A film azzal operál, hogy a szereplők kiszolgáltatottsága feloldozza őket bűneik alól a nézők szemében és ez abszolút működik is. A melegszívű piti bűnözőknek elnézzük a törvényenkívüliséget, mert az odaadó gondoskodással, amit egymás iránt tanúsítanak, azonnal kompenzálják a rossz tetteiket.
A film lassan építkezik, de a közepéhez közeledve nagyon könnyed mozdulatokkal rántják le a leplet az apró titkokról, miközben a kedves humor végig jelen van. A Shoplifters egy pillanatra sem ítélkezik saját karakterei fölött, inkább csak kérdez rajtuk keresztül, de szigorúan csak olyan kérdéseket tesz fel, amiket nem lehet azonnal megválaszolni, hanem kényszeríti a nézőt arra, hogy a szíve és a lelke összecsapjon olyan témákban, minthogy mitől család a család? Az együtt töltött idő számít vagy a vér az, ami összeköt?
A Bolti tolvajok a kétórás játékidővel kicsit hosszúnak hat, de a lassan beinduló történet az elején rengeteg apró információval szolgál, amik a végén kezdenek értelmet nyerni és az utolsó képkockákon már sokkolni is képesek a nézőt. Nagyon érzékeny alkotás lett, csodálatos látványvilággal, megható történettel, művészi kivitelezéssel, szerethető karakterekkel, intim és már kellemetlenül természetes jelenetekkel, amik teljesen újra definiálják a családi kötelékeket. Nálunk év elején ment a mozikban, de érdemes pótolni annak, akinek kimaradt.
