Pont tegnap került szóba a U2 hamarosan megjelenő 40 dalos – a szerző ezúton is elnézést kér a kissé nyelvújító megfogalmazásért – önfeldolgozásalbuma, a Songs of Surrender. A hír megérkezésének időpontjában még nem volt hallható teljes dal róla, de most itt az első fecske, ami nem más, mint a Pride (In The Name of Love) új változata.
Nos, ugyanúgy van esély arra, hogy valakinek kedvére való lesz ez a megközelítés, mint arra, hogy az újragondolást meghatározó akusztikus hangszerelés hallatán, akármekkora képzavar is ez, sokan hanyatt-homlok rohannak majd az eredeti dal ölelő karjaiba, mondván, az ilyen típusú lemezeknek amúgy sincs semmi értelme. Az viszont biztos, hogy érdekesnek érdekes, a végére szépen átlényegülő interpretáció ez, és a kiadványt motiváló szándék is érthető, még akkor is, ha a felvezetés kommunikációs szempontból kőkemény, profi tervszerűségről árulkodik, ha idevesszük Bono tavaly novemberben megjelent könyvét, és azt, hogyan követik egymást a tyúkudvarban kapirgáló írástudó szárnyasok elé kicsi, de azonnal felcsipegethető morzsaként szórt hírek. A U2 viszont bőven tett már annyit, hogy ennek a pozitív oldalát nézzem. Szóval kedves Austin, „javaslom, hogy ne törődjön a részletekkel, csak érezze jól magát! Maguknak is ezt javaslom.” Ku-kúúú!
