Hirdetés

Popmetálos kataklizma, kis földtörténeti tanulmánnyal – Meghallgattunk négy metállemezt

Egyelőre kicsit olyan ez az őszi időszak, mint a nyári uborkaszezon. Jelennek meg ugyan lemezek, de egyik sem olyan, ami magasan kiemelkedne a tömegből, a nagyobb nevek is csak tartalékolnak. Írni persze mindig van miről, így most négy metál lemezt hallgattunk meg.

Heathen – Empire Of The Blind

A Heathen a (Bay Area) thrash színtér egyik méltatlanul titkolt zenekara. Már a kilencvenes években is zenéltek, akkor két lemezt raktak össze, majd 10 évvel ezelőtt egy „visszatérő” albumot. Azért az idézőjel, mert az nehezen nevezhető visszatérésnek, ha utána 10 évig megint nem történt semmi, most meg a Covid-19 állította földbe a terveiket. Szóval van egyfajta átok rajtuk, de közben bivalyerős lemezeket írnak. Az Empire Of The Blind is a rájuk jellemző egyszerre szikár és egyszerre dallamos thrash-zenét tartalmazza, ami talán legtöbbször az Exodus világához kerül közel. Nem csoda, mert több szálon is kötődnek hozzájuk. Az album egyszerre hagyományőrző, mert a hangulata szinte visszarepít a Bay Area csúcskorszakába, és egyszerre modern, mert a hangzás, a dalok kiérleltsége már inkább mai és friss. Letaglózóan szól a lemez, és az olyan daloknak mint példéul az In Black, azzal a csuklógyilkos riffel, egyszerűen nem lehet ellenállni. Aki bírja, ha egy thrash-zenekar dallamosabb, lassabb dalokat is ír, sőt a száguldó riffekre is fogós refréneket pakol, annak kötelező hallgatnivaló a kifejezetten változatos, és tartalmas Empire Of The Blind. (4/5)

Amaranthe – Manifest

A svéd Amaranthe (nyitóképünkön) ellentmondásos zenekar. Éppen annyira tudja gyűlölni egy metálrajongó, mint amennyire imádni. Kifejezetten szimpatikus, hogy ezt az állapotot teljesen ignorálják, már ami a dalírást illeti, mert nyilatkozatok szintjén képesek a témába a kelleténél jobban belemenni. Na de mire fel ez a gyűlölet? Az Amaranthe gyakorlatilag táncolható popzenét játszik metál hangszereléssel, nagyon-nagyon giccsesen és túlpolírozott műanyaghangzással. Ez már éppen elég a keményvonalas metálosoknak, hogy ki ne állhassák. És mégis van egy kifejezetten nagy tábor, amelyik oda van értük. Ez azért van, mert a zenei alapok elég masszívak, főleg ezen az új lemezen, mert még a nagyon divatos djentbe is belenyúlnak többhelyütt, sőt a The Boom!1 kis túlzással egy djent stílusgyakorlat (a szokásos poprefrénnel). Aztán az is igaz, hogy nagyon fogós dalokat írnak. Meg persze van egy jócsaj énekesük. Szóval így áll össze a kép, amit egy átlag zenehallgató sem kiköpni, sem lenyelni nem tud. Adott pillanatban bizonyára szórakoztató tud lenni ez a zene, de a dance szintitémák (ezek nagy része 30 évvel ezelőtt volt menő) és a svéd gitárriffek olyan szinten ingerlik az idegrendszert, hogy hosszabb távon inkább fárasztó a recept. A rajongók amúgy imádni fogják a Manifestet is, mert pont olyan sok meló van benne, mint a többiben. Ennél többet felesleges vele foglalkozni, ahogy gyűlölni is. (2/5)

Kataklysm – Unconcquered

Vannak olyan zenekarok a metálszíntéren, akik az első ligába sosem tudtak bejutni, sőt a harmadikba is csak jóindulattal férnek be, mégis kitartóan zenélnek, csinálják a lemezeket. A kanadaiként indult, de már inkább amerikai Kataklysm pont ilyen. A szimpla death metal lemezeik után elkezdtek groove-osabb, modernebb zenét játszani, és ezt nyomják már jó pár album óta. Amúgy ez a zene sikerre vihető, lásd Lamb Of God, de ahhoz ugye kell az a bizonyos plusz. Az Unconcquered hiába szól bődületesen, hiába perfekt technikában, hiába vannak rajta öblös riffek, sőt rendes dalstruktúrák, egyszerűen nem tudnak kilépni a középszerűségből. Semmi, de tényleg semmi nem marad meg az emberben belőle, csak, hogy végigdaráltak néhány riffet, belesütve pár dallamot, tempóváltást, de amúgy valójában semmi sem késztet rá, hogy újra elővegyed. A Kataklysm a legjobb példa rá, hogy hiába magolsz be mindent valamiről, ha nem tudod tehetséggel használni a tudást, sosem leszel kiemelkedő benne. (2/5)

The Ocean – Phanerozoic II: Mesozoic / Cenozoic

A post metalnak nevezett valami sosem kavart akkora vizet, hogy érdemes legyen neki külön elnevezést gyártani. A Neurosis zord hajtásait lehasogató irányzat sok zenekart nem is termelt ki, de mint minden mesterségesen, marketing eszközökkel felturbózott stílusnak, így ennek is vannak értékes zenekarai, akiknek tényleg csak rosszat tesz a kifejezés. A The Ocean példéul jelenleg inkább a Tool, a Porcupine Tree vagy az olyan modernebb, náluk is nyitottabb zenekarokhoz párosítható, mint a Leprous, mintsem az Isis álmosító lebegéséhez. A német zenekar egy ideje már a földtörténeti korokkal foglalkozik a lemezein, ami ettől függetlenül mégis eléggé emberközeli, már, ami a zenét illeti. A hosszú, hol lecsillapodó, hol felhorkanó dalok, a sokféle hangszer, az érzelmekkel teli ének pont ugyanolyan, mint a korábbi lemezeiken. Nyilván az agresszió rengeteget csökkent korai dolgaikhoz képest, de ez inkább természetes folyamat, mint postrockosodás. A The Ocean megbízhatóan hoz egy szintet, amivel nem váltja meg a világot, de kellemes perceket okoz a furcsa megoldásokra nyitott füleknek.  (4/5)

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
830FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk