Német anyanyelvű zenekar sosem ért el akkora világsikert, mint a Rammstein, mégis ők azok, akik ezt nem igazán használják ki. Mondjuk talán a mindig szarkasztikus, punkos, polgárpukkasztó attitűd miatt nem fekszenek rá saját sikereikre, és nem öntik magukból ha kell ha nem az anyagokat, működik ez anélkül is. Mindenesetre valójában bármit csinálhatnak, még lemezt sem kell kiadniuk, így is headliner fellépők a nyári fesztiválokon, és simán mehetnek telt házas stadionturnéra.
Azért most, tíz év szünet után csak összeraktak egy albumot, amiről a keményvonalas rajongók előszeretettel fognak vitázni évekig. Más ez, nem más ez, jobb-e, nem jobb-e, mint a korábbiak, de az objektív tény, hogy óriási kereskedelmi siker világszerte a zenekar visszatérése. Én egyébként nem vagyok Rammstein-keményvonalas, sőt igazán csak koncerten tudtam eddig értékelni, amit csinálnak, de szerintem ez egy jó lemez. Van rajta pár olyan dal, ami egyenesen zseniális rocksláger, például Auslander, Radio, Deutschland vagy a Zeig Dich. Ezek a dalok elsőre hatnak, kivédhetetlenek. Aztán vannak a lemezt leültető dalok, a Diamant vagy a Hallomann. Meg vannak a különlegesebbek, mint a zaklatott Puppe, vagy az akár egy középkorszakos Paradise Lost-lemezre is felrakható Weit Weg.
Összességében a gitárjáték feelingesebb, szellősebb lett, a samplerek, szintik hatásosabbak, az összhatás színesebb, mint korábban. Tényleg jó lemez, de a rajongóknak igazából ez nem nagyon számít, nem ezért az anyagért fogják őket tovább imádni. Mindenesetre nekik érdemes felkészülni lelkileg, hogy a Rammstein annyira büszke erre a lemezre, hogy az idei koncerteken szinte teljes egészében elnyomja. Persze a régi slágerek mellett, azok közé szétszórva, szóval örülhet mindenki. (4/5)
