Megbízható vezetőség

MGMT @ Gasometer, Bécs, 2010.12.08.

Az MGMT idei második nagylemezével (Congratulations) igencsak nagy fejtörést okozott azoknak a fejpántos divatrajongóknak, akik az előző album három nagy slágerén kívül (Time to Pretend, Kids, Electric Feel) nem nagyon akartak tudomást venni a duó többi számáról. A zenekar tavaly az új-zélandi The Clean együttes 1981-es Anything Could Happen című dalának feldolgozásával már jelezte, hogy a következő dobásuknak valószínűleg nem sok köze lesz az elektronikus neohippiskedésnek, és amikor idén tavasszal megjelent a Congratulations album első videoklipes dala (Flash Delirium), a szürreális őrület láttán, és a beteges, sok váltással telepakolt pszichedelikus-pop hallatán mindenki csak fogta a fejét, illetve vakargatta a fejpántját, hogy “Ezekkel meg mi történt? Milyen drogokat nyomtak???”

A srácok természetesen nem felejtettek el dalokat írni, csak jobban elmerültek a korai Pink Floyd-lemezek világában és egy eklektikus, váratlan műfaji váltásokkal telepakolt albumot dobtak össze, egy olyan lépést megtéve, amit sok második album előtt álló együttes csak szeretne, de végül nem mer (pl. Klaxons).

2010-es turnéjuk több mint 60 állomása közül sajnos egy sem érinti Budapestet, ezért Bécsig kellett utaznunk, hogy megnézhessük milyenek az új dalok élőben, illetve a 2008-as Szigetes fellépése óta mennyit változott a zenekar.

Amikor megérkezünk a koncerthelyszínre (Gasometer) a folyosókon enyhe hippihangulat uralkodik: fejpántos, kócos fiúk-lányok ülnek a földön, énekelnek, a háttérben pedig épp a Primal Scream Can’t Go Back című száma szól halkan (bevallom, szívesebben hallgatnám a Kill All Hippies-t amíg átverekedjük magunkat rajtuk). Rövid melegítés után a koncertterem felé vesszük az irányt, ahol pontban 8 órakor a Smith Westerns nevű előzenekar lép a színpadra. A chicagói, húsz év körüli srácok indie-pop zenéje leginkább a 70-es évek glam rock dallamvilágából, illetve garázs-punk elemeiből merít, ami papíron jól mutat, de sajnos túl jellegtelenek a számaik ahhoz, hogy megjegyezhessük őket. Élőben elsőre egy Girls utánzatnak tűnik a banda (turnéztak is együtt), rossznak semmiképp nem nevezhető, amit csinálnak, csak azt nem értjük mit keresnek egy ilyen méretű helyen, ráadásul az MGMT előtt.

A Smith Westerns bő félórás koncertje után rövid átszerelés következik, majd negyed tízkor egy rövid intro kíséretében, integetve színpadra lépnek az MGMT tagjai, akik nem is szaroznak sokáig: egy rövid “hello, hogysmint?” után bele is kezdenek a dalba amelyik befuttatta őket, és ami a mai napig az egyik legnagyobb mainstream slágerüknek számít: Time to Pretend.

Az első szintihangok hallattán a közönség szinte felrobbantja a teltházas Gasometert, és amint megszólal minden hangszer az énekkel együtt érezzük, hogy itt a hangosító ember valószínűleg sokkal jobban ért a dolgához mint az a szerencsétlen aki pár hete ugyanitt az Interpol-koncerten tekergette a potikat gyalázatos módon. Tökéletes megszólalás az első hangtól az utolsóig, a sok koncertnek köszönhetően a zenekar is jóval magabiztosabb, nyoma sincs már a két éve a Szigeten még csak tébláboló egyetemistáknak, és ezt a közönség is díjazza. A Time to Pretend után természetesen az új album dalai következnek. A Television Personalities frontemberének tiszteletére íródott Song for Dan Treacy viszi tovább a lendületet (érdekes módon ez a szám élőben egy kicsit olyannak tűnik mintha egy régi, elveszett Libertines-dal lenne), majd újra a régebbi slágerek kerülnek elő (Weekend Wars, Electric Feel), sőt, még kislemezes számokat is elővesznek. A 2005-ös Destrokk például különösen nagyot üt egy ilyen megszólalással, ebben a környezetben.

Az Interpolhoz hasonlóan az MGMT sem az a zenekar, aki felszántja a színpadot, a basszusgitáros mellett például még egy benyugtatózott Stephen Hawking is elevenebbnek tűnne, de nem is az a céljuk, hogy produkálják magukat, vagy parasztvakítós show-t csináljanak. Mindenki a hangszerére koncentrál, az új dalok nem kétujjas szintipop témák (gondoljunk csak a 13 perces, több tételből álló Siberian Breaks-re), a háttérfények játéka és néha a vetítés beszél helyettük (talán csak a multiinstrumentalista, ősrokker kinézetű James Richardson szólógitárjátéka, és a kongák, szintik közötti ugrándozása az egyetlen dolog ami egy kicsit ellensúlyozza a színpadon levő statikusságot).

A zenekar felváltva válogat az új és a régi dalok közül, eloszlatva azok félelmét, akik a koncert előtt a 2010-es MGMT setlisteket böngészték a neten remegő ujjakkal annak reményében, hogy találnak régi számokat is, mert sok helyen a zenekar szinte csak az új album dalait játszotta idén, a Kids, és a többi régi slággre csak a ráadásban került sor. Bécsben ezen az estén nem kellett félni, ugyanis mindenből kapott ízelítőt a közönség. A másfél órás műsor vége felé a legnagyobb üdvrivalgást természetesen a Kids önironikus fél-playback poénja váltotta ki, amit a zenekar tagjai a szokásos egymásra röhögéssel fogadtak, illetve a háttérzenészek tüntető semmittevéssel, vagy néha pár hang belemaszatolásával.

A Congratulations korai bowie-s cammogása után sokan azt hitték, hogy vége a műsornak, mert már körülbelül az összes jelentősebb dalukat eljátszották, de az öt zenész visszajött még egy szám erejéig, ami az est legnagyobb meglepetésének bizonyult: a Mind Games című 1973-as John Lennon-számot adták elő (egy hosszú, elnyújtott szólórésszel), ugye nem is kell részletezni miért, és miért pont december 8-án.

(A képek nem a koncerten készültek.)