Hirdetés
Hirdetés

Másodjára kiforrottan – 25 éve jelent meg a Placebo második lemeze

A zeneipar egyik zavaros kliséjének számító második lemez szindróma kapcsán többnyire olyan albumokról szokás beszélni, amelyek készítésénél az alkotók az első lemez sikere és lendülete után második nekifutásra kifulladnak és gyengébb anyagot tesznek le az asztalra. Talán kevesebb szó esik azokról az esetekről, amikor egy zenekar egy kevésbé különleges debüt anyag után a második lemezen találja meg a valódi hangját. Ez utóbbi kategória egyik legjobb példája a Placebo második, Without You I’m Nothing című albuma, amely huszonöt évvel ezelőtt ezen a napon került a boltokba. Az album azóta is az együttes egyik legkedveltebb műve mind a rajongók, mind a kritikusok körében és egyben kiválóan példázza az évtized végi brit és európai alternatív rockszcéna furcsa kettőségét: a Placebo és kortársaik miközben látszólag ünnepelték a hedonizmust, a felszín alatt pont az élvezetek által palástolt kiüresedést énekelték meg.

Hirdetés

Tisztázzuk persze az elején: nem volt semmi baj a Placebo első lemezével sem. Teljesen jó induló anyag volt egy fiatal együttestől, akik már ekkor is tisztában voltak az irányvonallal és esztétikával, amit később képviselni akartak, de kezdetben még belefutottak sablonosabb megoldásokba. A dalszövegeiben alapvetően szex-drog-nihilizmus és fiatalkori frusztráció témakörökben pózoló, zeneileg pedig egyszerű de hatásos verse-refrén struktúrákra és lényegre törő riffekre építő dalok sokszor csak csillámos közhelyekben dagonyáztak. Az egy kaptafára menő gyorsabb, slágeresebb felvételek mellett már ekkor is a visszafogottabb tételek jelezték előre a Molko-Olsdal páros igazi erejét: olyan album trackek, mint az I Know vagy a Lady Of The Flowers, vagy a demo formában hagyott Flesh Mechanic már előre vetítették a későbbi évek izgalmasabb zene- és dalszerzését. A Nancy Boy ráadásul a műfajon és a kontinensen belül népszerű dal lett, így végül a Placebo rögtön az első lemezzel zsákolt magának egy top 5 helyezést mind az album, mind a kislemez listákon.

A Nancy Boy sikere után logikus lépés lett volna tovább tolni a szándékosan közönséges, divatosan mocskos glam vonalat, ami egyébként teljesen jól illeszkedett volna a késő 90-es évek rock zenei palettájára. Azonban a Placebo lényegében pontosan az ellentétes irányba mozdult el. A debüt lemez leginkább egy késő esti kollégiumi bulira hasonlít, ahol mindenki úgy tesz mintha nagyon jól érezné magát, mindenki direkt rájátszik a részegségre, de valójában senki nem tesz semmi veszélyeset. A második lemez lehetett volna keményebb party, egy valódi éjszakai alámerülés egy sötétebb hátsó utcában. Ám az együttes egy váratlan fordulattal inkább a kicsapongó éjszakák utáni ébredés atmoszféráját öntötte zenébe. A Without You I’m Nothing néhány elszórt vibráló emlékkép mellett a félálomban toporgó, másnapos vasárnap reggelek és esőáztatta vasárnap délutánok filmzenéje.

A Placebo radikálisan visszavesz a tempóból a második lemezen, miközben mind a hangszerelés, mind a dalszövegek sötétebbé és komplexebbé válnak. A tökéletes, bő háromnegyed órás, tizenkét számos műsoridő felét lassú, hosszan építkező, bőr alá bújó dalok teszik ki. Az Ask For Answers csengő gitárhúrjai és sercegő dobjai intim textúrát nyújtanak Brian Molko visszhangos, vágyakozó vokáljai köré, ám a bensőségesen meleg hangulat rögtön kontrasztosan hűvös és fájdalmas folytatásba úszik át. A címadó dal hideg és formátlan, mégis ellenállhatatlan szerzemény, a Placebo életmű egyik megkerülhetetlen csúcspontja. Később még mélyebbre süllyedünk a melankóliában a rövid, búskomor The Crawl és a csendességében szédítő, gyönyörű My Sweet Prince alatt. A dalszövegek mind diszfunkcionális kapcsolatok pillanatképei. Még akkor is amikor Brian Molko könnyelműen „béklyók nélküli kötelékek”-ről énekel az Ask For Answers-ben, valójában mindenhol kínos és nehéz kölcsönös függőség feszül a sorok hátterében. Az album végére rendezett akusztikus Summer’s Gone és Burger Queen páros talán reménytelibb, ha nem is boldogabb hangon köszön el a hallgatótól.

A spektrum másik oldalán a pörgősebb dalok is sötétebb tartalommal és fényezéssel rendelkeznek, mint az első lemez dalai. A Nancy Boy hedonista túlzásait és kamasz egyszerűségét itt már az Allergic apokaliptikus riadója és a Scared Of Girls izmosabb, felnőttebb szexualitása váltja. Nem meglepő módon slágeresség szempontjából a három fő kislemez szolgáltatja a legismertebb pillanatokat. A Pure Morning és az Every You Every Me azóta is stabilan Placebo-klasszikusként és koncert alapdalként vannak számon tartva. A Pure Morning érdekes módon csak utolsó pillanatban került fel az albumra, ha Molkón múlott volna, kislemez B-oldalon landol. A szellős, egyszerű, mégis hipnotikus erejű lead single nem feltétlenül reprezentálja hűen a lemezt, viszont jól mutatja az éles váltást az előző érához képest. Az emlékezetes videó és az ezerféleképpen értelmezhető, mondókaszerű dalszöveg pedig rögtön közönségkedvenccé tette a dalt. Hasonlóan sodró, ikonikus szerzemény az Every You Every Me is, ami még az alternatív rockzenei körökön kívül is kitörölhetetlen nyomot hagyott a 90-es évek pop kultúrájában a Kegyetlen Játékok főcímdalaként. Érdekes módon e két dal mellett a szintén kislemezes és a slágerlistákon is jól szereplő You Don’t Care About Us később teljesen mellőzve lett az együttes koncertjeiről, pedig tökéletesen hozza a Placebo-féle new-wave és post punk ötvözet hangzásvilágot.

A korszak lezárásaként és megkoronázásaként még kislemezre másolták a címadó dalt David Bowie vokáljaival gazdagítva. Bowie egyébként ezelőtt és később is több ízben nyilatkozott elismerően az együttesről. Emellett a banda feltűnt a Velvet Goldmine című filmben, aminek filmzenéjén feldolgozták a T.Rex klasszikus 20th Century Boy-t és a dalt később David Bowie-val közösen is előadták az 1999-es Brit Awards-on. Közben pedig elkezdtek elektronikus mellékágakra evezni és ez a későbbi pár lemezen is meghatározta a Placebo sokszínűségét: a korszak kislemezein olyan nevek remixelték a dalokat mint az UNKLE, a Sneaker Pimps, a KLF-ből és az Orb-ból ismert Jimmy Cauty, na meg olyan sztárproducerek, mint Howie B, Stuart Price vagy a brit club nagyágyú Brothers In Rhythm formáció. Molko ezt követően lelkesen kölcsönözte összetéveszthetetlen hangját számos külsős elektronikus produkcióhoz.

Az együttes kreatív felnőtté válása a Without You I’m Nothing-ot követően is folytatódott és követte a második lemezen kirajzolódó útvonalat. A soron következő albumok tovább tágították a spektrumot. A Black Market Music izmosabb és hidegebb irányba tolta a hangzást, míg a Sleeping With Ghosts lágyabb pasztell árnyalatokat használt. A későbbi lemezeken aztán kicsit túl biztonságosan ragaszkodtak a jól bevált Placebo-formulához, de a 2015-ös MTV Unplugged felvétel bővelkedik kreatív megoldásokban, a legutóbbi Never Let Me Go anyag pedig újra teljes erejében és inspiráltságában találja az együttest. A Without You I’m Nothing azonban huszonöt év távlatából is kiváló pillanatképe a Placebo munkásságának.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,995KedvelőTetszik
3,061KövetőKövetés
3,850FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók