A Spotify szerint most már második éve a Sólstafir volt az egyik legtöbbet hallgatott zenekarom, szóval akár azt is mondhatnám, hogy Sólstafir-rajongó vagyok: imádom Aðalbjörn Tryggvason elcsukló, hamis, mégis tökéletesen a black metalból valami furcsa izlandi szűrőn át poszt-rockba hajló zenéhez illő hangját, néha csak úgy dúdolom is különféle dalaikat, és persze nem tudom nem megemlíteni, hogy a Fjara az elmúlt évek kevés dalainak egyike, amit repeaten hallgattam. Emiatt aztán nagyon vártam a zenekar július első napjára időzített budapesti koncertjét, hogy végleg körbeérjem az a teljes szellemi csőd, amit a Sólstafir körül jártam el.
A LÁNGOLÓ NYÁR rovat támogatója a SAMSUNG
A Sólstafir előző koncertjén ugyanis úgy voltam ott, hogy úgy mentem oda az Akváriumba a Katatoniával közös estjükre, hogy Gábor (ő a Lángoló fontos embere!) talán egy nappal előtte mondta, hogy nézzük már meg, és mivel közel laktam az Akváriumhoz, nem is volt jobb dolgom, ráadásul a Katatonia két dalt is írt, amit szeretek, hát belementem. A Sólstafirra előtte évekig egy gondolatom volt, amit rendre meg is osztottam: hogy egy rakás szar az egész, és nem értem, hogy megbízható ízlésvilággal rendelkező barátaim miért nem látják ezt be. Nem hallgattam bele az új lemezeikbe, hiszen ugye tudtam, hogy szar. Aztán a koncerten valami nem stimmelt ott, először csak bólogattam, aztán kiderül, hogy ez valami egész más zenekar, mint amire én gondoltam.
Nagyjából akkor esett le, hogy én a Sólstafirt úgy a 2000-es évek vége óta stabilan összekevertem valamivel. Hogy mivel, abban azóta sem vagyok biztos, de valami rettenetes mulatós vikingmetál élt a fejemben, idegesítő vonósokkal, népieskedő, valójában bazári megoldásokkal, és persze az ebben a műfajban teljesen indokolatlan kellemes hangulattal. Tehát csupa olyan dologgal, ami nem jellemző az elegáns, kimért és stílusos Sólstafirre. Valószínűleg amúgy a Korpiklaani volt az ok, ami miatt megkeveredtem, hiszen ugye furcsa északi szavakról beszélünk, és arra nagyjából stimmel is, amit elmondtam, de persze ki tudja ezt már. Azóta még dühösebb vagyok erre a titokzatos zenekarra, amiért ennyire szar volt, hiszen úgy érzem, miatta csúsztam le a Sólstafir iránt érzett őszinte szeretet érzéséről teljesen feleslegesen több mint tíz évig, ráadásul el se tudom képzelni, mennyien néztek hülyének, amikor a szintén bármikor negatív példaként felhozható Finntrollt emlegettem, mint a Sólstafirhoz hasonlóan rettenetes zenekart.
Volt persze ennek a fiaskónak előnyös oldala is: szerintem utoljára valamikor 15 évesen ért ekkora meglepetésként egy koncerten egy számomra teljesen új zenekar. Semmi előismeret, nem voltak kedvenc dalok, csak az én Sólstafir-szűz fülem, és persze egy teljesen másik zenekarnak szóló előítéleteim. És elég jó érzés volt élőben felfedezni valamit. Az átok minden esetre 2023 januárjában megtört, azóta rendre előkerül nálam tehát a Sólstafir, idén nyáron pedig már úgy mehettem az A38-ra, hogy be volt írva a naptáramba a koncert napja.
A nyári fesztiválszezonhoz méltó módon azért olyan nagyon nem megpakolt hajón ismerősként köszöntöttem a zenekart, amiről örömmel konstatáltam, hogy új lemezükön visszatértek azért az extrémebb zenei megoldásokhoz is. És persze az is feltűnt, hogy a Sólstafir a kreatív csúcson már túl van, viszont megérkezett az egyik kedvenc időszakomba: amikor már a képességeik és saját markáns hangzásviláguk birtokában magabiztosan írják ugyanabban a stílusban a jobbnál jobb dalokat. Ez már nem világmegváltás, csak nagyon jó rockzene.
A metálos él visszaszerzése azért kellett, ugyanis az előzenekar nélkül lement koncert majdnem kétórás volt, ami az esetek nagy részében indokolatlanul hosszú, de itt valahogy nem éreztem annak. Talán azért is, mert kinőttem már abból, hogy ne merjek bátran kimenni a büfébe, ha olyan kedvem van, de az is fontos, hogy maga a Sólstafir zenéje is elég ráérős. Ilyenkor kéne szidni a hangzást, de nagyon prímán szólt minden a tisztességgel megpakolt koncertteremben, pedig a vonó gitáron történő használata nem épp bevett szokás a stílusban, és a sok-sok visszhangosított témából néha még lemezen is épphogy nem lesz élvezhetetlen kakofónia. Nem lehet elmenni amellett sem, hogy Tryggvason tényleg rockzenésznek született: minden póza, minden átkötése, minden kikacsintása elsőrangú volt, ahogy az ember őszintén elhitte azt is, hogy jól szórakozik, miközben már a sörpultra állva énekel és pacsizik a meglepett közönséggel. Maga a buli igazi bestof lett, nyilván kiemelt figyelmet fordítva a tavalyi albumra. Azért eléggé elbasztam ezt a több mint tíz évet, illetve kedden még plusz tíz percet is, ugyanis épp akkor mentem ki cigizni véletlenül, amikor a gigasláger Fjarát játszották, ami az ott maradt forrásaim szerint természetesen az egész este leginkább katartikus pillanata volt. Gondolom, harmadszorra majd azt is látom, szerintem akkor már veszek egy pólót is.
(A végén még azért megjegyezném, hogy óriási pacsi a Fekete Zaj mögött álló tudásközpontnak, hiszen egy nappal korábban a Couch Slutot szervezték le szintén a hajóra, ezzel végül is két egymást követő nap hoztak tető alá az év legjobb öt koncertjéből kettőt.)
Fotók: Máté Évi
