„Ezek a dalok a purgatóriumban születtek. Olyan nyersek, mint egy törött fogakból álló fogsor, ami talán egy mosolyra emlékeztet.”
így jellemezte a megjelenés napján új lemezét Marilyn Manson. És valóban: A One Assassination Under God – Chapter 1, a legjobb Manson-albumokhoz hasonlóan félúton van egy grimasz és egy vigyor között, egyszerre csúf és jólfésült, keserű és magával ragadó. És eközben őszinte és lényegre törő is. Manson hosszú ideje nem volt ennyire összeszedett, konzisztens és a maga sötét módján szórakoztató és sokáig nem volt ehhez hasonló egyértelmű és átgondolt mondanivalója. A művész úr által említett purgatórium, minden meghurcolással együtt is olyan kreatív gyújtópontnak bizonyult, amelynek tüzében elkészülhetett az együttes kései munkásságának egyik legjobb darabja. Manson visszatért.
Elég egy pillantást vetni a lemezborító Holy Woodot idéző betűtípusára és színtónusaira és a dalcímek áldozat-tematikájára. A One Assassination Under God az ezredfordulós mestermű rockopera kontextusához nyúl vissza, szinte annak folytatása, ám egy sokkal letisztultabb, higgadtabb és (mondjuk ki) öregebb mesélő szemszögéből. Manson utoljára az ünnepelt trilógia (az 1996-os Antichrist Superstar, az 1998-as Mechanical Animals és a 2000-es Holy Wood) záró darabján volt ennyire őszintén dühös, csalódott és támadásra kész. Az ezredforduló idején, az együttes fénykorának csúcsán a Columbine incidenst követő boszorkány üldözés ejtett sebet a zenészen. Manson korábban és később is görbe tükröt tartott a társadalom elé, ám a Holy Wood zavarbaejtően komplex narratívája egyenesen megsemmisítő kritikát mutatott az álszent, prűd és bűnbakot kereső tömegeknek.
Negyed évszázaddal később az énekesnek mélyebb gödörből kellett kiásnia magát. Hogy Manson privát életében mennyire bűnös vagy mennyire bűnbak, ezen cikk nem hivatott eldönteni. Amivel kapcsolatban mi, hallgatóként és rajongóként bíráskodhatunk, az a zenei teljesítmény. Sokáig kérdéses volt, hogy Manson valaha képes lesz-e kimászni a lusta és mocsaras kreatív hullámvölgyből, amiben az utóbbi húsz évben lassan elsüppedt. Az élemű középső szakaszában kiadott fáradt és érdektelen lemezek után a 2010-es évek második felében újra erősebb bár továbbra is hullámzó minőségű anyagok jelentek meg. Az egykori elsőszámú közellenség önmaga árnyékává és karikatúrájává vált, sokkal inkább magánéleti botrányairól lett híres, nem pedig bármilyen kimagasló művészi teljesítmény okán.
Ebben a klímában látott napvilágot idén augusztusban az As Sick As The Secrets Within című beharangozó kislemez, amely szinte váratlanul kiválóan szólt és az együttes aranykori minőségét idézte. Később kaptunk két további, hasonlóan remek promóciós dalt és láthattuk Mansont turnézni, méghozzá csúcsformában. Minden jel arra utalt, hogy a zenész ezúttal valóban összeszedte magát, mind emberileg, mind kreatívan, és talán ezúttal tényleg a kezdeti évek minőségét hozó zenei anyagot kapunk. Pénteken megjelent az új lemez, és bár túlzás lenne azt állítani, hogy az új anyag a kezdeti évtized mesterhármasának színvonalát súrolja, de határozottan megközelíti azt és mindenképp a kései Manson-életmű legerősebb műve.
A One Assassination Under God rövid, feszes, sallangok és töltelékek nélküli lemez. Pár, stratégialiag jól elhelyezett, intenzívebb és agresszívabb kirohanástól eltekintve alapvetően lassan építkező, csendesen forrongó, bőr alá kúszó alkotás. A produceri munkát és a hangszerelést nagyrészt az a Tyler Bates jegyzi, aki az egyébként jól sikerült The Pale Emperor és Heaven Upside Down lemezek munkálatai során is Manson partnere volt. Közös munkájuk ismét eredményes volt: az album remekül szól, a hangszerelés és keverés gazdag és érdekfeszítő anélkül, hogy tolakodó vagy túlgondolt lenne. A középtempós, szándékosan csúcspontok nélküli dalok nem válnak vontatottá vagy fárasztóvá. Mindössze kilenc dallal és szűk háromnegyed órás játékidővel a lemez a legrövidebb Manson-művek egyike, ám nem hagy hiányérzetet maga után, sokkal inkább okosan elkerüli az üresjáratokat.
A lemez lassan, kimérten, már-már ünnepélyesen indul. A címadó dal tisztán csengő szólamait és háttérben morajló dobjait fegyverropogást idéző gitár riffek törik meg és idővel Manson is kiengedi a jól ismert zsigeri ordítását. A tempó visszafogott marad az ezt követő No Funeral Without Applause alatt is, bár több gitárt és több dallamot, a nyitó dal szónoklata helyett több gúnyt kapunk. Ezek után indul be teljes erővel az album. A Nod If You Understand és a már ismert As Sick As The Secrets Within abszolút remekművek és az együttes legjobb munkáit idézik. Manson kíméletlen Antichrist Superstar módban üvölt karcos riffekkel a háttérben a kiváló Nod If You Understand alatt, majd gonosz dallamosság és csinos zenei aláfestés álcája mögé bújík a Secrets Within közben, visszahozva a Mechanical Animals kifinomultan apokaliptikus glam-rock hangzását. Hasonlóan rögtön megragadó dal a Death Is Not A Costume, markáns basszusgitárokkal, sötéten hömpölygő, visszhangos gitárokkal és monoton ritmus szekcióval.
Az album tempósabb oldalán foglal helyet a szinte slágeres és játékos Sacrilegious, amely eszünkbe juttatja az időket amikor minden Marilyn Manson-lemezen akadt egy-egy menetelős-tapsolós, kissé modoros kislemez-dal. Ide sorolható továbbá az album kontextusában üdítően felszabadultan szóló, fülbemászó alt rock tétel Meet Me In Purgatory, szinti trillákkal díszített, csinos refrénnel. A legerősebb dal ebben a kategóriában a második kislemeznek választott Raise The Red Flag, egy kiszámítható de ellenállhatatlan emblematikus Manson-induló. Talán hiányzik a lemezről az egyedül kislemez b-oldalként kiadott Front Toward Enemy, egy a Nod If You Understand-hez hasonló harapós indusztriál rock darab amely a lemezen mindenképp intenzív gócpont lehetett volna, főleg párba állítva a Nod If You Understand-del. Az album az indításhoz igazodva és visszatérve a csendes, szomorú, akusztikus Sacrifice Of The Mass gyászmenetével zárul, a nyitó dalra rímelő lassú építkezéssel, csillogó elektronikus díszítéssel és végül gitár szólóval.
Ahogy a zenész régebben is legendákat kreált és albumokon átívelő történet épített, a dalszövekek ezúttal is nagyban hozzájárulnak a Manson-élmény elmélyítéséhez. Nem kapunk a Holy Wood őrülten sokrétű és komplex tablójához és metafora rendszeréhez mérhető szövegvilágot, de a dalok szövegei egyértelműen a Mansontól várt képeket hozzák. Talán épp a kevésbé teátrális és túlgondolt költői megoldások teszik megközelíthetőbbé ezeket a dalokat. A Holy Wood áldozat-bűnbak szerepe újra visszaköszön, és Manson újra elutasítja a rágalmakat. A lemezt keretbe foglalják a kivégzés és temetés képei, és bár a főhős látszólag elsüllyed a sírban az utolsó dal versszakaiban, előtte még magával rántja a világot és a hallgatót. Pusztítás és összedőlő tornyok képei nyitják a Nod If You Understand első verszakát, majd később vödörnyi mocskos vízzel mossák fel a vágóhidak padlóját. A Secrets Within karaktere a lelkünkben lakozik és róla álmodunk. A Sacrilegious soraiban eltemetettnek hitt koporsók pletykálnak és a szellemek többet látnak, mint képzeljük. Később a Death Is Not A Costume lidérce kettétöri a napsütést, hogy elrejtse a saját árnyait. A záró dalban is a Holy Wood szinopszisa visszhangzik: Minél nagyobb a csillag, annál nagyszerűbb a pusztulása.
Manson a hőskorszakban tisztában volt azzal, hogy a mesteri és hibátlan zenei színvonal nem feltételnül elég ahhoz, hogy igazán ikonikus legyen a végtermék. A vizuális tálalás kulcsfontosságú volt a 90-es években, és sok szempontból pont az erőltetett vizualitás rombolta még tovább a kései évek amúgy is megbicsakló műveit. A pár éve még elszomorítóan rossz állapotban lévő rocksztár most újra remek formában van és ügyesen próbál visszanyúlni a régi képi sablonjaihoz. Az új klipekben nyálkás lárvabőrből bújik elő, őrült művészként firkál mestermű festményeket, marionett bábuként vonaglik ugráló fókuszú képeken, fém fogakkal vicsorog és ikonikusan nem-összeillő szempárral les ránk az árnyékból. Ezek mind okosan újrahasznosított és megbízható Manson toposzok, amiket öröm újra régi dicsőségükben látni.
A friss lemez alcíme alapján csak első fejezet. A második fejezet még várat magára. Manson mindenesetre végre újra megtalálta a kreatív forrást magában és az ihlet elég lehet egy kései, több felvonásos eposz megírásához. A One Assassination Under God egy erős, magabiztos, okos visszatérés és egy remek album. Manson 2024-ben már nem Antikrisztus Szupersztár, nem mindent elsöprő erő, de többé nem is háttérbe szorult fogatlan öreg oroszlán, akit bár tisztel a cirkusz népe, mégis titokban már csak mosolyognak rajta. Az új lemez Mansonja az a fajta rafinált és patinás főgonosz, aki a film végére újra és újra elnyeri a közönség szimpátiáját, akinek akkor is szurkolunk ha tudjuk, nem ő a pozitív hős. Az új lemez Mansonja újra, vagy inkább továbbra is a jelenkori rocktájkép egyik legfontosabb viszonyítási pontja és legmeghatározóbb szereplője – és ez három évtizednyi őrült munkásság, óriási magaslatok és kiábrándító mélységek után elképesztő teljesítmény.
