Hirdetés

Már a történelem se régi – Új magyar képregények 2.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy az új magyar képregényeket bemutató cikksorozat második részében tematikusabb blokk vár ránk: történelmi tárgyú, és a múlt tényeit felhasználó/kiforgató sci-fi és mitológiai fantasy nyalánkságok. Vagyis nincs szó száraz, iskolai unalmakat idéző fáradalmakról, mégis: akár tantervbe is lehetne építeni némelyiket, mert a konkrét történések előterébe örök érvényű egyéni és együttélési sajátosságok vetülnek, így a modern kor embere is magára ismerhet a kalandos, néha igencsak elemelt, és a morális minőségeket mindvégig szem előtt tartó kötetek lapozgatása közben.

A klasszikus történelmi tablókhoz legközelebb az 1241 – Farkasnak foga közt (Képes Krónikák, 2022) igazítható, és még a magyar sajátosságnak tartott régi képregényes hagyományokhoz is illeszkedik, bár nem regényfeldolgozásról van szó, ám szerzője, Sinonimo, azaz Mészáros János forgatókönyvével klasszikus regényszerű benyomást kelthet: több szálon futó, átgondolt történetvezetésével egyszerre fest kort, mozgat közelre karaktereket, és épít be gyakori ütemezéssel akciókat, jólesően arányos tehát a fókuszpásztázás. Persze egy olyan nagy ívű, világrengető eseménynyél, mint a tatárjárás, ha a szerzők átfogó tablóban gondolkodnak, ügyelniük kell az egyensúlyra, mert a személyesebb vonatkozásokat csak módjával adagolhatják, és ezt a karakterelmélyítés sínyli meg leginkább, az 1241-ben néha egészen életre kelnek, de azért sok esetben nem lépik túl a típuskereteket. Összességében mégis simán felnő a vállalásához, narratívája és képisége is eredetibb a reméltnél, és ez felettébb megnyugtató, én például nekifutásból ódzkodok kissé az évszázadok súlya alatt túlzottan emblematikussá merevedett események feldolgozásaitól. Igaz, a tatárjárást talán (még) kevésbé lúgozzák át politikai széljárások, így blaszfémiát sem igen kiált senki. Ahogy a kötetvégi beszámolóból kiderül, az utolsó Zórád Ernő tanítványnak számító Pásztor Tibor készített korábban több illusztrációt a tatárjárásról, ezeket lapozgatva indult be a kiadó munkatársainak fantáziája, és bár maga Tibor is rajzolt még további oldalakat és fejezett be régieket, de mindezt napi munka mellett, így kellett még valakit találniuk, hogy ezek kibővítve képregényes-történetté mozduljanak a képbe került Várai Artúr pedig a kész művet látva jó választásnak bizonyult. Akárcsak Lakner Gizi színező/festő, aki úgy tűnik el bírt kapni többféle hangulatot, de határozottan a mély tónusok a kedvencei.

Ez a világ egyértelműen férfiközpontú, női karakter alig akad, a történésekből adódóan pedig a szereplők mindvégig gondterheltek és morózusak, az arcokon felszaporodtak a barázdák, a felcsapó indulatok és véres harcok közben pedig szinte minden és mindenki összetorzult, egymáshoz hasonult, de nincs mit tenni: az indulat, a kín, a harag, az árulás, és a halál közelségében éppúgy elmosódnak a határok ember és ember közt, mint jellemzően az összes szélsőséges érzelmi kivetülés következtében. A panelezés nem követ sémákat, teljesen alá van vetve az események formálásának, a kisebb kockákba zárt beszélő fejektől a fél- egész- és kétoldalas tablókig minden előfordul, és gyakran vissza is lapoztam, hogy a nagy terekbe rejtett távolabbi apróságokat is újra átbogarásszam. Most, hogy nemzetközi koprodukcióban éppen készül egy nagyszabású film a tatárjárásról 1242 címmel, a kiadó univerzumépítésbe fogott, aminek az 1241 az előzménytörténete: az elején látjuk Batu kánt, amint seregével felégeti Kijevet, majd a nyugat kapujának számító Magyarország ellen indul, és a kötet végén, túl bizonytalanságokon, védői részről nem túl eredményes hadműveleteken és véres mészárlásokon, a kán serege bejut az országba, és a menekülő IV. Béla nyomába ered. A második kötet az előzetes borítóterv alapján az 1242 – Ahogy Isten akarja címet kapja, és úgy tűnik, azt már Németh Levi, a Képes Krónikák művészeti vezetője, a Királyok és Keresztek sorozat rajzolója viszi tovább.

Senkinek ne szedje kedvét nekifutásból, hogy a Hosszú az út hazáig (Képes Krónikák, 2022) a 48-as történések utózöngéiből merítő történelmi képregény, a hozzátapadt napi-politikai diskurzusok ne tántorítsák, itt ugyanis mindez amolyan eseményhorizontként ölel körbe egy megrázó személyes drámát, a szabadságharc és a kivégzések tragikus felhangjai pedig már önmagukban is berántanak egy megágyazott környezetbe. Aztán: elsősorban is újra megerősít bennünket az erős forgatókönyv alapszükségletében, és bár személy szerint nem vagyok oda különösebben a keretes szerkezetért, de elismerem, hogy itt még az is sokat hozzáad. 1939 augusztusának végén a szegedi Aradi utcában székelő Délmagyarország szerkesztőségébe kopog be egy Margit nevű idős cigányasszony, hogy az aradi hősökről rendszeresen publikáló újságírónak elmeséljen egy első kézből származó történetet. A kilencven évvel korábbi események két szálon futnak, egyikben a már útra kelt cigány családot látjuk Trandafir vajda vezetésével, őket Sissány Erzsébet bízta meg kivégzett férjének hazahozatalával, míg a másikban időugrásos lépésekben végigkövetjük Erzsébet kapcsolatát Leiningen-Westerburg Károly volt császári tiszttel, házasságkötésüktől a tragikus végig. Károly ugyanis beleszeret ifjú arája mellett fogadott új hazájába is, és a szabadságharc oldalára állva őt is magával rántják a történések, és tízedikként ki is végzik.

Mervorious forgatókönyve feszes ütemezéssel húz magával, és kíméletlen pontozással tér ki minden fontos mozzanatra az elemi reménytől és önfeláldozástól az éjsötét rasszizmuson át a gyilkos indulatok kegyetlenségéig. És ahelyett, hogy ezekről didaktikus síkra tévedve papolna, a nehezebb utat választja: végigvezet az érzelmi és erkölcsi buktatóktól hemzsegő sötét úton és mindent megmutat a háború sújtotta vidéken élni és túlélni próbáló emberek nehezen elbírható sorsáról. Ráadásul így, hogy a vállalhatatlan rettenet is minden esetben emberarcú, lényegesen megterhelőbb ez a pokoljárás, mintha külső szörnyekre mutogatna, és a végén még komoly fordulatok is várnak ránk, nem mindenki az, akinek addig gondoltuk. Így ezek tudatában még inkább kidomborodik szerkesztési technikájának és ívének azon aspektusa, ami nem csak dramaturgiailag lenyűgöző, de érzelmileg is mélyreható. Brazil (azaz Tebeli Szabolcs) rajzai és Pilcz Roland színezése hermetikus illeszkedéssel fedi le ezt a lélektani ívet, felettébb remek ötletnek bizonyult, hogy a két váltogatott szál sokáig nagyon elkülönül egymástól vizuálisan: míg a cigány család útja első pillanattól sötétben, afféle mordori közegben zajlik, addig a fiatal pár életútja világos, napsütötte, és csak akkor kezd beárnyékolódni, amikor a férj szeretet- és morális alapú döntései életveszélyes irányokat vesznek. Az utolsó negyedben a két szál hangvételében összeér, és a végén katartikus felismerések közt kiderül, hogyan is zajlott le Trandafirék felkérése erre az életveszélyes küldetésre. Egyértelműen ez a személyessé formált történetmesélés az egyik legüdvözítőbb módja a historikus múlt feldolgozásának és közel hozásának, a Hosszú az út hazáig olyan erősre sikerült sorsdrámai értelemben is, hogy azok kezébe is bátran adnám, akik egyébként kevéssé fogékonyak a képregényes nyelvezetre, vagy akár némi ellenszenvvel is viseltetnek iránta.

A Tréfamesterek (Vadkelet Comics, 2022) vaskos, keménytáblás, egészen könyvszerű kivitellel büszkélkedő (és a Történet az Államvédelmi Osztály archívumából előkerült szigorúan bizalmas jelentés alapján alcímű) képregénykötetről akár ennyi is elég lenne: így kell ezt csinálni! De azért mégis: először is ki van találva és rendesen meg is van írva. És itt álljunk is meg picit: Pólik József forgatókönyvíró a bevezetőjében jelzi, hogy hosszú évek munkája van benne, és pont ez a rászánás, átgondolás, a kellő érlelési idő, ami hasonló vállalásoknál (ideértve regényt, filmes forgatókönyvet, minden hasonlót) gyakran komoly hiány, mert bizony szükséges az eltávolodás, az időtávlat, hogy a zsákutcák, elnagyoltságok, feleslegek, fókuszeltolódások és aránytévesztések láthatóvá váljanak. Mindenesetre ez most összeállt, a narráció csak a legszükségesebbekre korlátozódik, a párbeszédek a negyvenes évek Rákosi érájának hangvételét tükrözve feszesen pattannak a szereplők közt, és ez a testhezálló minimumra korlátozódó célirányos ropogósság csak tovább fokozza a filmszerű tempót, amit az egyszerűsített képkivágású panelekben futtatott cselekmény tovább erősít. A történelmi emlékezeten és ismert/kevéssé ismert tényeken és a korhangulat pontos beidézésén kívül feltűnő a karakterek eszköztelen jellemzése is, szinte alig akad külön kitétel és oldalirányú leírás, mégis kikerekedik mindenkiről valamiféle jellem- és személyiségkép, de valahol félúton a szimbolikus-, mondhatni archetípusok és a személyiségez hordozó, temperamentummal is rendelkező valódi karakterek közé belőve. Volt honnan meríteni, az odafigyeléssel megalkotott (és egyébként ismert) politikus figurák azonban semmivel sincsenek valószerűbbre kontúrozva, mint a fiktív szereplők/főszereplők, és hangsúlyos szereppel bíró mellékfigurák, akik néha rövid villanásaikkal is nyomot hagynak a történettesten. Ezen felül a mikroszkopikus korcizellálást popkult utalások is segítik, több ismert részlet beesik például a Tanúból, de ezek is mértékkel és célzottan adagoltak. A sztori a rögvalóságról indít: látjuk a paraszti és munkás hétköznapokat, a családi és kisközösségi pillanatokat, de elég hamar beüt a ménkű a nagy fekete autó képében, elhurcolják az apát, majd ennél is nagyobb tragédiákkal kell szembesülnie a messzi Dunapentelén (1951-61 közt Sztálinváros, utána Dunaújváros) kommunizmust építő egyszeri fiúnak, akiről hamar kiderül, hogy Toldi Miklóshoz fogható erővel bír. Ráadásul a külső izomzat és kitartó munkaképesség óriási belső kapacitással és tartással párosul, így hősünk a rá váró nagy megpróbáltatásokat csak ezek segítségével képes túlélni. Simon figurája valójában a mítoszokból ismeret egyszeri hősé, aki attól kezdve, hogy a rá szabott útra lép, onnan már le nem téríthető, és ez eleve felesleges is lenne, hiszen feladatait senki más helyette nem is lenne képes véghez vinni.

Egyébként hamar kiderül, hogy messze nem mindenki az, aminek/akinek elsőre látszik, sem Rákosi Mátyás, sem maga a főhős, akit Rákosi kitartóan az orosz területeken élő mari (cseremisz) nép mitológiai óriásával (alangazar) azonosít, aki aztán, bár saját erejének mibenlétéről mit sem tudva, de betölti a világmentő tiszta hős szerepét. És bár a belső borító tablóképeiből és a fülszövegből is egyértelmű, hogy valamiféle inváziós sci-fire van kilátás, de ne a szokásos sztori-panelekre számítsunk, mert a „hős útja” dramaturgiai többlet ezeknél jóval összetettebb szövedéket eredményez. Hogy közben a Rákosi körüli politikusi holdudvar gyilkos áskálódásait és a majdnem kirobbantott harmadik világháború kulisszák mögötti történésit is végigkövethetjük, jelentősen erősíti a mű valóságossá fókuszálását, és Zách Attila rajzoló céltudatosan elkent formákkal és körvonalazással játszó, összemosott tónusokba fürdetett és homályba fúló fényekkel megvilágított jelenetei is a többdimenziós jelentésrétegek közti átjárást segítik. Nem tudom, ezekből mi és mennyi volt tudatos, és mennyi intuitív, de a lényeg, hogy összeállt az utóbbi idők egyik legjobb képregénye, és most direkt hagytam ki a „hazai” szűkítést. A politikai/társadalmi tabló, inváziós sci-fi, noir-krimi és üldözéses akciószekvenciák mellé még transzcendens szál is társul a vallási misztika köreiből, hogy aztán az utolsó paneleken egy meglepő végső fordulat végképp elemelje az egészet a lehangoló-szürkébe mártott vérzivatar-politika mocsarából – és meg is ágyazzon az esetleges folytatásoknak, mert így erre már univerzumot lehet építeni. A kötetvégi jegyzetblokk pedig meglepően hasznos támaszték: szabatos tömörséggel veszi sorra a kötetben előforduló politikusokat, eseményeket, mitológiai utalásokat, és egyéb tárgyi vonatkozásokat.

A Toldi – A malomkő árnyéka (Márok Attila/Papirmozi.hu) időzítése telitalálat, mostanában érhető el a profin végigvitt animáció sorozat és egész estés változatban is, és ha ebben nem volt semmi szándékos, az sem számít, mert a képregény simán megáll saját lábán. Már csak azért is, mert bár merít Ilosvai Selymes Péter és Arany János költői műveiből, de ezek csak villanások, dramaturgiai és narratív fogások, valójában sem sztori lekövetésben és kifuttatásban, sem pedig lényegi mondandóját tekintve nem azok nyomdokain halad. Mondjuk is ki már most: ez a Toldi beavatótörténet, annak minden velejárójával felvértezve. A hős (a legkisebb fiú) egy krízist követően világgá megy, azaz a hős útjára lép, de első, évtizedekig tartó köreiben még nem tudatosan, egyszerűen csak hajtja valami, mert még nem képes felismerni valódi feladatait, önképe zavaros, az elhívásra részben vak, de nyugalma, maradása szinte sehol nincs. Itt még a klasszikus Toldiban vagyunk, bár már néhányszor megvillan a másik réteg is egy őt figyelő démon képében, de látjuk a családi bűnt, majd a király szolgálatába állni, szerelembe esni, majd a hosszú háborúskodásba belefáradni. A történet a megöregedett Toldival nyit, aki szimbolikus sírt ás, amibe valójában szeretné már eltemetni magát, vagy legalábbis a halandó részét, és ez a történet főszálának jelene, ami, ha pasztellesen, visszafogottan is, de színes, míg a múltat fekete-fehérben, azaz inkább ezüstszürke-fehérben látjuk megelevenedni. Ez a mértékletes, csöndes színhasználat és a tiszta, sudár vonalazás, a szórt fényekben fürdőző hátterek és beállítások nagyban segítik a rögvalóságtól való elemelést, így kevésbé is éri sokként az olvasót ez a misztikus, fantasy-jellegű eltolás, ami aztán a kötet egynegyedétől, húsz-egynéhány oldal után egyértelműsödik. De szigorúan véve nem is fantasy ez, a zsánercímkék megtévesztőek lehetnek, valóban sokkal közelebb áll a már emlegetett beavatástörténetekhez: a hős felismeri addigi élete eltékozlásának mibenlétét, a fiatalkori bűnt ráadásul tetézi szerelme elhagyásával, azaz a megtalált boldogságot odahagyva háborúskodásba folytja békétlen természetét, hogy aztán hazatérve már csak szerelme sírját lelje fel.  Az őt követő démon aztán valóságosabb testet öltve ravasz csellel (sorra öli Budavárban lovagi párbajnak álcázva a lovagokat) tőrbe csalja Toldit, és közli vele, hogy csak úgy mentheti meg szerelme lelkét/szellemét, ha alászáll érte a pokolba. Hősünk legyőzi a démont és elindul az igazi Budát, vagyis a szellemi síkot fellelni, közben majdnem áldozatul esik egy káprázatnak, de egy táltos-pap segít neki átlátni a démoni álcán (és áldozata révén meg is igazul, magasabb síkra lép), hogy aztán Toldi a másvilág kapujához érve átjusson az ott szolgálatot teljesítő révész kormányzásával a világok közti vizeken. A másik létsíkon aztán minden erejére és kitartására szüksége is lesz, hogy megküzdhessen a rá váró pokoli lényekkel, a felkínált kísértésekkel és túljusson a próbákon, hogy orfeuszi küldetését teljesíthesse, ám szerencséjére további segítői is akadnak, akik ezáltal szintén meghozhatják saját áldozataikat. Az elbeszélés kifutását persze nem részletezném, de már az is árulkodó, hogy ezzel még csak az első epizód zárult le, még ha nem is egészen úgy, ahogy mindebből kikövetkeztethető lenne.

Márok Attila olyannyira egyszemélyes szerző, hogy a költemények alapján megírta, megrajzolta, színezte és nyomdailag is előkészítette a kötetet, szöveggondozói segítségéért pedig Hódi Viktóriának mond köszönetet. Attila remek érzékkel tartotta meg a költőiséget, végig aranymetszésben ívelve, sem nem röppen horizonton túlra, és nem is hull alá az akciók és események mocsarába, pedig ezek valós veszélyek egy ilyen volumenű, historikus beidézéseket is felvállaló hőstörténet kidolgozásában. Ami azt is jelenti, hogy vélhetően tudatosan nyúlt olyan mitológiai és egyéb kulturális elemekhez, szélesebben ismertekhez és magyar vonatkozásúakhoz egyaránt, amik hermetikusan illeszkedtek az elképzeléseihez, de ezen felül nyilvánvaló erős intuitív készsége is. Persze lehet, hogy van ennek a fajta alkotásnak olyan művészi-matematikai vonatkozása is, amiről lövésem sincs, és még a lírikus emelkedettséget is ki lehet szépen dekázni, de én továbbra is a beleérző tehetségre voksolok. Külön főhajtás jár Toldi figurájának kidolgozásáért: egyik csapdába sem sétált bele, sem régies-drabális, sem pedig modern kigyúrt külsővel nem vitte zsákutcába, mert bár ezek az „erős-ember” ábrázolások kézenfekvőnek tűnhetnek, de pont lényegétől fosztanák meg: Toldi szép szál ember ugyan, de valódi ereje megtörhetetlen lelkierejéből fakad, képes meghozni a legnagyobb áldozatokat is másokért, különben komolytalan lenne szimpla izomemberként pokolra küldeni, hogy ott démonokkal és kerberoszokkal küzdjön. Viszont megvan a veszélye már a belépővel ilyen magasra tenni a lécet, ettől kezdve az olvasó elvárja, hogy legközelebb is minimum ezt kapja.

1241 – Farkasnak foga közt beleolvasó és rendelés.

Hosszú az út hazáig beleolvasó és rendelés.

Tréfamesterek beleolvasó és rendelés.

Toldi – A malomkő árnyéka beleolvasó és rendelés.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,919KedvelőTetszik
3,042KövetőKövetés
3,390FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés