„Már a forgatókönyv írása közben rendszeresen álmodtam a halállal”

A miskolci Cinefesten debütált Csoma Sándor első nagyfilmje, az Erőss Zsolt hegymászó 2013-as halálát a felesége, Sterczer Hilda szemszögéből feldolgozó Magasságok és mélységek. A hamarosan bárki által látható film saját magát is úgy ajánlja, mint ami nem egy kalandos életű híresség halálával, hanem a halál következményeivel foglalkozik: a gyásszal, a magára maradt családdal, a hírfogyasztók azonnal ítélő bíróságával. Többek közt ezekről beszélgettünk kicsit a rendezővel, de egy kis görgetés után még egy kritika is vár!

Értelemszerűen nem dolgozhatott még megfilmesítendő élő személlyel, és főleg nem forgathatott filmet a személy életének legnagyobb tragédiájáról. Mennyire próbál túlzottan tapintatos lenni az ember egy olyan esetben, mint Sterczer Hildáé?

Hilda őszinte, határozott és egyenes karakter, nem kellett semmit kerülgetni. Nyilván az elején óvatosabb voltam, de nagyon hamar rádöbbentem, hogy itt fel lehet tenni őszintén a kérdéseimet, nem fogom megrendíteni vele. Nem volt ilyen gondom, és szerintem másnak sem: aki szerintem Hildával kapcsolatba kerül, hamar rájön, hogy nem kell kerülgetni a forró kását.

Az, hogy ennyire furcsa bárkivel a saját gyászáról beszélni, kapcsolódik kicsit ahhoz is, ami a Magasságok és mélységek ajánlójában is szerepel: ahhoz, hogy európai kultúrkörben nagyon nehezen beszélünk a gyászról, és sokszor inkább úgy csinálunk, mintha nem is létezne. Foglalkozott külön a gyászfeldolgozás kulturális hátterével?

Irodalmi alapanyagokat olvastam, néztem interjúkat pszichológusokkal és néprajzosokkal, de elsősorban az európai helyzetre koncentráltunk a filmben. Nagyon izgalmas lenne felkutatni a világ különböző pontjain a gyászhoz való hozzáállást is. De az biztos, hogy a nyugaton tabutémaként kezeljük, és ezért tartom fontosnak, hogy beszéljünk róla. Hitelesen és őszintén akartunk beszélni erről, és reméljük, hogy talán elindíthat a film kommunikációt róla.

Mondhatjuk, hogy a Magasságok és mélységek az ismert történet feldolgozása ellenére inkább problémafelvető film?

Nekem nagyon fontos, hogy valami univerzális mondanivalója is legyen a filmnek. Empátiára akarom késztetni a nézőt olyan karakterekkel szemben is, akik esetleg nem a megszokott módon reagálnak bizonyos helyzetekre. Emlékszem, amikor Zsolt halála után hallgattam Hilda interjúit és olvastam a rosszindulatú és ítélkező kommenteket, akkor nagyon rosszul éreztem magam. Az volt a célom, hogy a film segítségével megpróbáljam érzékenyíteni a nézőket.

Korábban azt mondta, a filmjei önterápiák is. Sikeres önterápia volt?

Igen, és remélhetőleg másnak is az lehet. Szerintem Hildának is sokat segített, bár ő már akkor túl volt a nehezén, amikor elkezdtünk beszélni a filmről, hiszen megismerkedett egy férfival, akihez mostanra hozzá is ment feleségül. De valószínűleg ez a film is kellett ahhoz, hogy véglegesen lezárhassa magában.

A film egyik kulcsjelenete Sterczer Hilda tévés szereplése, amiben a műsorvezető gátlástalan moralizálásba kezd a felelőtlenségről kérdéseknek álcázva, miközben a főszereplő kezd fejben összeomlani. Nyilván nem nehéz utánanézni, hogy az eredeti történetben ez Hajdú Péter Frizbi című műsora, ami persze azért nem pontosan így zajlott le. Ön tényleg ennyire nyomasztónak látta ezt a beszélgetést?

Fontos megjegyezni, hogy a filmben megjelenő tévés karakter nem Hajdú Péter, hanem fiktív figura, akit olyan karakterekből gyúrtam össze, akikkel Hilda akkoriban találkozott. Nyilván van benne egy kis Hajdú Péter, de van benne sok más is, akiknél azt tapasztaltam, hogy kevésbé empatikusan állnak hozzá, vagy nem annyira őszinte az empátiájuk Hilda irányába, csak szenzációt szeretnének.

De nyilván láttam azt a műsort is, és nem volt jó érzés nézni: olyan érzésem volt, mintha azt akarták volna kicsalni, hogy ez az erős asszony, aki határozottan, pragmatikusan, racionálisan tud válaszolni látszólag érzelem nélkül, valahol megtörjön és sírjon. Annyira határozott és kemény nő látszatát keltette, hogy talán már egyes nézőkben is felmerült arra az igény, hogy sírni lássák.

Visszatérve a filmre: pár részt leszámítva rettentőnek szomorú és kiábrándító az egész. Lehet ilyen témában jó hangulatú forgatást csinálni? Nem telepedett önökre a tragédia?

Dehogynem. Nyilván voltak jó pillanatai a forgatásnak, de nagyon nehéz volt. Már a forgatókönyv írása közben is rendszeresen álmodtam a halállal, szeretteim haltak meg álmomban. Ilyen szempontból is nagyon nehéz volt. Pál Emőke (a film főszereplője – a szerk.) napokig nem tudott aludni a szerep miatt, annyira nem tudta letennie. Egy hónapon keresztül kellett olyan zárkózottságban élnie a karakter miatt, ami már kihatott és feszültségekhez is vezetett. Nem egyszerű, de vállaltuk, mert a célunk a filmmel hosszabb távú.

Miért szeretjük annyira moziban mostanában a megtörtént eseteket annyira, hogy lassan nem is lehet találni olyan filmet, ami teljesen saját történet? A Magasságok és mélységeket le lehetett volna forgatni vajon, ha ön találja ki ezt a sztorit?

Valaki már azt mondta, hogy a film olyan mint az élet, amiből a legjobb dolgokat kell összesűríteni 90 percbe. Az élet nagyon valószerűtlen és hihetetlen alapanyagokkal tud szolgálni, ha pedig tényleg megtörtént valami, akkor még közelebb érezzük magunkat ahhoz, amit a vásznon látunk. De ez a film külföldön, ahol nem ismerik Erőss Zsoltot, úgy fog hatni, mint egy fikció, hiszen nincs meg az a tudásréteg, ami Magyarországon megvan.

Fontos, hogy egy film mindenhogy megállja a helyét, és remélem, hogy ez úgy is élvezhető, ha esetleg nem hallottak korábban Erőss Zsoltról. Ezért is várom a külföldi bemutatót. Önmagában is működnie kell, az pedig hab a tortán, ha a néző tudja, hogy megtörtént esetet lát.

A film kritikája itt olvasható:

Beszéljünk a gyászról! – A Magasságok és mélységek című filmről

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

37,333KedvelőTetszik
2,908KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés