Felemás érzéseim vannak azzal a pár évvel ezelőtt elindult hullámmal kapcsolatban, aminek részeként különféle zenekarok és előadók játsszák el klasszikus lemezeiket. Egyrészt tök jó, hiszen például 2017-ben így láthattam az Interpolt eljátszani a debütlemezüket anélkül, hogy az elég semmilyen új dalokon kellett volna bambulnom. Másrészt pedig mégis csak folyamatosan duruzsol a fejemben az a gondolat, hogy a popzene végleg eljutott az autofelláció korszakába, amikor már semmi nem maradt, csak a régmúlt dicsősége és az azon való merengés.
Ennek kiemelkedő esete Liam Gallagher turnéja, aminek keretei közt előadja az Oasis 1994-es, tehát idén épp harmincéves lemezét. A jubileum amúgy annyira aktuális, hogy a Definitely Maybe annak idején augusztus 29-én jelent meg, tehát tényleg csak húsz nap kellett a pontos születésnaphoz a Szigeten. Azért kiemelkedő eset, mert Liam Gallaghernek az Oasis-dalok nagyrészét szerző Noel testvére nélkül amúgy tényleg nagyjából nulla kicsit is emlékezetes produkciója van, nagyszínpadi headliner pozíciót ezzel így önmagában talán már a minden Oasisszel kapcsolatos dologra sakálként vetődő angoloknál sem érne (a Szigeten sem ért 2018-ban). De ennél még durvább a helyzet, mert a nagyon-nagyon-nagyon Oasis-fertőzött rajongókon kívül azt is be szokás ismerni, hogy igazán formában már a zenekar is az 1995-ös (What’s the Story) Morning Glory? című második albumuk idején voltak, a későbbi kiadványok pedig inkább sok-sok lemezenként is változó minőségű dalt takartak. Hogy megadjam a tisztességet, az a minden albumra felfért pár különösen erős dal simán kihoz egy tökéletes best of válogatást az életműből.
Tehát Liam Gallagher kis túlzással karrierjének egyedüli igazán ihletett részének 50 százalékára emlékszik meg aktuális turnéjával. Az persze már csak magyar érdekesség, hogy sokkal kevesebb köze Liam Gallagher szólóprojektjének sincs az Oasishez, mint a 2000-es Szigeten látható Oasis-koncertnek volt, hiszen Noel Gallagher azon sem vett részt, ugyanis épp akkor is nagyon gyűlölték egymást testvérével. Az pedig már csak simán igazságtalanság, hogy Noel legfőbb dalszerzőként soha nem lesz képes a saját dalaival akkorát turnézni, mint az inkább előadóként erős testvére: az Oasis hangzását ugyanis főlege Liam halálosan laza, rekedt énekhangja határozza meg.
Az igazságtalanságon, az autofelláción és az olcsó fan service-en túllépve viszont kiderült az is, hogy Liam Gallagher tényleg kiemelkedően jó előadó. Amolyan született rocksztár, és ebben a Sziget elmúlt éveit nézve tényleg csak az egyel későbbi brit aranygenerációt képviselő Alex Turner tudott ekkorát gurítani az Arctic Monkeys buliján két éve. Ez nemcsak azért feltűnő, mert az egész fesztiválról hiányoznak már ezek a figurák a hangos gitárokkal, hanem önmagában is kiemelkedő teljesítmény: ha valakinek ennyire minimális erőből megy pár forgolódással, álldogálással és egy meghatározhatatlan funkciójó csörgővel az, hogy emberek ezrei vagy tízezrei figyeljenek rá csillogó szemmel, akkor az bizony megérdemli, hogy élete végéig a legnagyobb színpadokon álljon. Liam Gallagher nem csinált semmit, csak előadta saját magát: azt a büdös bunkó, kissé nehezen érthető akcentusban beszélő észak-angolt, akinek semmi nem tetszik teljesen, főleg magával szeret foglalkozni, de valahogy mégis mindenki az ő társaságában szeretne lenni házibuliban egészen addig, ameddig el nem kezd kötekedni. Szerencsére itt nem kötekedett senkivel, de hát 51 évesen már tényleg joggal reménykedhettünk benne, hogy nem adja elő egyik sztárallűrjét sem, amiért épp nincs kedve játszani.
Ilyenkor lehetne elemezni a dalválasztást, de ott azért elég egyértelmű a helyzet: a Definitely Maybe tényleg nagyon erős album volt, értelemszerűen élőben sem lehet gyenge a zenei alap, azoknak az időknek pedig szerencsére már rég vége van, amikor rettegni kellett a Szigeten a hangzás miatt. Kiemelkedő trollkodás, hogy a közönság unszolása ellenére ő sem vette elő a dzsúszkártyát, minden idők egyik slágerét, az Oasis második lemezén található Wonderwallt, és még kiemelkedőbb tiszteletadás és élmény, hogy a buli legvégén eljátszotta a Beatles I Am the Walrusát. Ez az a dal, amire az Oasis annyira ráépítette az egész hangzását és karrierjét, hogy tulajdonképpen egy Oasis előtti Oasis-dalnak számít, John Lennon énekhangját pedig csak és kizárólag Liam Gallagher idézhette meg hitelesen. Talán az is kijelenthető, hogy ennél közelebb nem lehet jutni a Beatles legjobb korszakának megidézéséhez, ami már önmagában is olyan ajándék egy magamfajta zenerajongónak, hogy azt is elfogadtam volna cserébe, ha a koncert maradék része szar.
De hát nem volt szar, dehogy volt szar: már azt érdekes volt nézni, hogy az idén is népes brit táborból mit hoz ki a saját emblematikus lemezük. Magyarországról nézve ugyanis nem annyira egyértelmű, mert arrafelé a Definitely Maybe nemcsak egy jó lemez, hanem jelkép is: azé az időszaké, amikor a szürkeségből és Margaret Thatcherből örökségéből kilépve hirtelen hosszú idő után Anglia lett a világ legkúlabb helye. Az ország prosperált, olyan kulturáis termékekkel árasztották el pár év alatt a világot, mint mondjuk az Oasis vagy a Trainspotting, Nick Hornby klasszikusai, de erre az időszakra tehető az angol klubfutball igazán nagy világhódító útjának kezdete is, aminek köszönhetően ma milliók gondolják magukat egészen változatos helyekről manchesterinek, liverpoolinak kicsit. De hát azt se felejtsük el, hogy a 2000-es években a politikai kommunikációjuk is annyira sikeres lett, hogy Gyurcsány Ferenc tulajdonképpen Tony Blair akart lenni. Ez főleg a mai Angliából nézve nagyon szép emlék, ez a Cool Britannia korszak, hiszen Anglia azóta már nem a király zenék, korszakos filmek és izgalmas foci vagy szimpatikus politikusok országa, hanem az elmúlt hetekben épp különféle álhírekre alapozott rasszista tüntetéseké vagy a brexité. Tony Blairről kiderült, hogy a harmadikutasság helyett főleg luxusbulikon szeret előadásokat tartani, korszakos angol film nem is tudom, mikor készült utoljára, a brit előadóktól még egy nagy hullám után újra átvették a stafétát az amerikaiak, a gitárpop úgy általában meghalt, a szimpatikus angol fociból pedig csupa ázsiai bűnöző és tömeggyilkos játszótere vált.
A Definitely Maybe dalainak hallgatása közben ez a sok szörnyűség mind 30 évnyi távlatba kerül, újra van értelme gitárokat ragadni és rekedt hangon óbégatni olyan dalszövegeket, amiknek az esetek nagy részében nincs is igazán sok értelme azon túl, hogy jól hangzanak. Bár nem az én köldöknézegetésem, mélységesen tudtam vele azonosulni.
