Hirdetés

Leves kecskefejből, egy majdnem tripla lemez, és egy tudat alatti plágium

0831_montage.jpg

Augusztus és egyben a naptári nyár utolsó napja a mai. Ezen a napon jelent meg 1973-ban a Rolling Stones Goats Head Soup című lemeze, melyen az egyik legnagyobb slágerük, az Angie is hallható. Tizennégy évvel később szintén augusztus 31-én látott napvilágot a Bad Michael Jacksontól. A Brothers in Arms és a Metallica az amerikai albumlisták első helyére került, az Oasistől a Be Here Now Angliában tette ugyanezt, George Harrisont pedig bűnösnek találták egy plágiumperben.

A kingstoni Dynamic Sound stúdióban felvett Goats Head Soup című albumot tartják széles körben a Rolling Stones aranykorát záró lemeznek, egyben ez volt az utolsó anyaguk, melyet Jimmy Miller producerrel készítettek, aki az együtt töltött évek alatt meglepő módon kissé rászokott a heroinra. Miller később olyan zenekarok lemezeinek volt a rendezője, mint Motörhead, a Plasmatics, de ő volt a hangmérnöke az LGT All aboard című, ki nem adott második angol nyelvű lemezének is.

A Stones Keith Richards elmondása szerint azért dolgozott Jamaicában, mert akkoriban több országból is ki volt utasítva bizonyos illegális anyagokkal kapcsolatos ügyek miatt, és mivel síelni nem szeret, Svájcban majd megölte az unalom. A Stones saját lemezkiadójának vezetője, Marshall Chess egy későbbi interjúja szerint egy teljes hónapra foglalták le a stúdiót, így a nap 24 órájában szabadon dolgozhatott a zenekar. Néhány szöveg- és dalvázlatból kiindulva munkálkodtak a dalokon, és annak ellenére, hogy több mint fél éve nem játszottak együtt, kevesebb mint egy órányi jammelés után gond nélkül egymásra találtak. Az albumon a zenekar és az olyan állandó kisegítők mellett, mint Ian Stewart billentyűs, rengeteg helyi, vagy épp arra járó zenész vendégszerepelt fúvós- és ütőhangszereken.

Az Angie egyébként nyolc ország slágerlistáján került az első helyre megjelenését követően, és a pletykákkal ellentétben nem Angie Bowie ihlette, és még csak nem is Richards lánya, Dandelion Angela, ugyanis ő akkor még nem született meg, sőt, az sem volt biztos, hogy lány lesz. Keith később úgy nyilatkozott, hogy a dal nem egy adott személyről szól, az viszont valószínű, hogy a szöveget Jagger Marianne Faithfullal való szakítása ihlette.

Úgy látszik, ez a dátum kedvez a bizonyos szempontból utolsó lemezeknek, hiszen ahogy Jimmy Millernek a Goats Head Soup volt a hattyúdala, 1987-ben Michael Jackson is utoljára dolgozott addigi állandó producerével, Quincy Jonessal. Ők kicsivel tovább voltak stúdióban, hiszen a Stones egy hónapjához képest a Bad több mint fél évig készült. Persze a megalomániás nyolcvanas években kicsit más idők jártak, Jacko is mindig híres volt maximalizmusáról, és azért azt sem szabad elfelejteni, hogy minden idők legsikeresebb albumának, a körülbelül 65 millió példányban elkelt Thrillernek utódát készítették épp, ami nyilván nem volt egy félvállról vehető feladat, pláne hogy Jackson ezzel a lemezzel megcélozta a 100 milliós eladást.

A lemez munkálatai a hollywoodi Westlake Stúdióban zajlottak, amelynek padlója különleges faborítást kapott arra az esetre, ha Jackonak a felvételek közben táncolni támadna kedve. A dalszerzést sem aprózta el a pop királya, hiszen körülbelül hatvan számot írt, ezek közül harmincat rögzítettek is. Jackson az összes dalt ki szerette volna adni egy tripla lemez formájában, de Jones végül meggyőzte arról, hogy inkább legjobb tíz kerüljön egy normál hosszúságú albumra. Néhány ezek közül később napvilágot látott különböző CD-s kiadások bónuszdalaiként.

A Bad grandiózus megközelítése a közreműködők névsorán is látszik, hiszen olyan neves stúdiózenészek segédkeztek a lemez elkészítésében, mint Nathan East basszusgitáros, a később ismert producerré avanzsált Dann Huff, vagy Eric Gale. Jacko persze most sem hagyta ki azt a ziccert, hogy egy karrierje csúcsán tartó gitárost kérjen fel vendégnek. Ahogy a Thrilleren Eddie Van Halen, vagy később a Dangerous albumon Slash, a Dirty Dianában bizonyos Steve Stevens, Billy Idol akkori és mostani virgabajnoka penget, a dal végén megismételve a Rebel Yellben hallható lézerpisztoly-effektet.

Ugyan a lemez végül nem érte el a százmilliós példányszámot, és a Thrillerre sem sikerült rávernie, azért így is eladtak belőle jelentéktelen 34 millió darabot, az eredeti lemez tíz dalából kilenc jelent meg kislemezen. Azért az sem olyan rossz, nem igaz?

Eközben 1976-ban George Harrison épp egy plágiumper végén járt. 1970-ben kiadott All Things Must Pass című tripla albumának egyik dala, a My Sweet Lord, kísértetiesen emlékeztet a The Chiffons női vokálegyüttes 1963-ban kiadott He’s So Fine című kislemezére. A részletekbe most ne menjünk bele, hiszen kevés unalmasabb dolog van a különböző intézkedéseknél, ellenintézkedéseknél, kihallgatásoknál, meg minden ilyen jogi biszbasznál. A lényeg, hogy a bíróság döntése szerint Harrison, mivel az eredetit ismerte, nem szándékosan, de tudat alatt merített a dalból, így végül több mint másfél millió dolláros kártérítésre kötelezték, valamint az All Things Must Pass lemez bevételeinek egy részét is meg kellett osztania az eredeti szerzőkkel. Mindenesetre a My Sweet Lord és a He’s So Fine körülbelül ugyanolyan mértékben hasonlít az Oh, Happy Day című gospelre, amely bevallottan hatással is volt Harrisonra a zene megírásakor, szóval ismét felmerül a tyúk meg a tojás kérdésköre, de erről majd máskor.

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
850FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló