Kórtalan címmel jelent meg az annak idején a Faxnival feltűnt fehérvári muzsikus, a rockereknek túl dzsesszes, a dzsesszistáknak túl rockos Mohai Tamás életét bemutató könyv. A rengeteg adattal és még annál is több személyes történettel teli kötet pikantériája, hogy szerzője nem más, mint Mohai Marietta, a gitáros lánya. Július 28-án, a gitárzseni születésnapján felolvasással és zenéléssel egybekötött könyvbemutatót tartanak az Élesztő-házban. Ebből az alkalomból faggattuk Mohai Tamást, elsősorban olyan témákról, amikről a könyvben nem olvashatunk.
Egy korábbi dalcímedből vettétek az életedről szóló könyv címét, de most amúgy is eléggé aktuális ez a dolog. Hogy érzed magad mostanában?
Hát a címnek megfelelően. Nem vagyok beteg, csak néha hülye. Egyébként meg ugyanaz van, mint tizenéves koromban. Judit elmegy dolgozni, én ott maradok Baracskán a lakásban, mint régen, amikor csalánkiütésem volt, és az anyám, meg az öcsém elmentek otthonról, fürdőköpeny, gitár és délre már kész van két vagy három nótakezdemény. Aztán felállok és iszom még egy kávét. A lelkesedés ugyanaz, mint ami az elején volt. Az, hogy a világot hogy éljük meg… Ebbe is belefárad az ember, annyi kört futkározol, hogy egy idő után rájössz, hogy mindig ugyanaz minden helyzet, csak te éled meg másképp. Viszont most is ugyanaz a fontos nekem, mint akkor, hogy szerethessem azt, amit és azt, akit. És hogy viszontszerethessen a zene, meg esetleg egy, vagy akár több ember. Ez lehet akár a közönség, legyen érdekes nekik is, ami nekem az. Azt gondolom, hogy nekem jogom van ehhez, nem dolgozni és ezzel tölteni az időt. Talán a világnak is jobb így.
Nehezen vetted, hogy a COVID-időszakban sokan betalálták a zenészeket, mondván, miért nem mennek el dolgozni?
Hú, ott apámmá változott mindenki! Ő mondta, húsz-huszonkét éves korunk körül, amikor elmentünk hozzá az öcsémmel, és újságoltuk, „Tök jó, már dolgozik a zenekar”, ő meg, „Dolgozik? Kisfiam, majd ha reggel ötkor felkelsz, és kiásol ötven méter árkot, az munka!” Emlékszem, valamikor a kilencvenes években, itt Pesten mentem haza taxival éjjel, délelőtt tanítottam, délután próbáltam, este felléptem, és akkor jutott eszembe, „Fater, ez nem munka? Tizenhat órája koncentrálok, meg sem álltam.” Nem akarok itt izélni, de mi ehhez értünk.
Rengeteg saját zenekarod volt, ezeket ismerjük, olvashatunk is róluk sokat, de talán kevesebben tudják, hogy azért te session-zenészkedtél is. Hogy kerültél bele abba a körbe?
Ez is a kilencvenes években történt, amikor már harminc körüliek voltunk, családok voltak, születtek a gyerekek, és észrevettem, hogy az öcsém az anyámmal a Sony-boltot csinálja Fehérváron, a basszusgitáros hangszerboltot nyit. Így aztán én is nyitottam. De mivel én csak zenélni tudok, ehhez értek, ezt szeretem, képtelen vagyok még kötődő szakmákat is csinálni, tehát maradt a gitározás. Nekem ez volt a „hangszerboltom”, a bizniszem, hogy akkor adjuk oda azt, amit zenében, a gitáron tudunk játszani és azt tegyük hozzá az aktuális, kiadó által meghatározott produkcióhoz. Emlékszem, az első beugrásom az volt, amikor az utolsó Napoleon Bld.-lemez készült, amiben már senki nem volt benne az eredeti tagságból, de a kiadónak még volt szerződése erre a lemezre. Akkoriban úgy ment, hogy a cég egyik embere jött oda a stúdióba és ő mondta, hogy „Na, öcsém, ez a nóta, tessék!”, én nem is találkoztam a többiekkel. De ott csak meg kell oldani a feladatot, szerencsére elég rövid idő alatt és ahhoz képest jól lehet vele keresni. Így lettem ilyen megoldó srác, a Warner-Magneoton kilencvenes évekbeli kiadványaiból nyolc-tíz albumon játszom, különböző előadók lemezein.
Elég karakán figura vagy, vannak elképzeléseid. Ehhez képest könnyen fel tudtad venni ezt a szerepet?
Érdekes volt, legtöbbször ott is örültek, ha valami olyat kaptak, ami csak rám jellemző. Oké, hogy szóltak, hogy „Azt a kilencest oda már ne…”, vagy, hogy „A bluesban ne nagyon transzpózzál, mert az olyan izé…”, magyarul, ne játsszak oda nem illő hangot, de akkor nem is játszottam oda.
És hogy lett vége ennek az időszaknak?
Bevezettem 2000 környékén, hogy húszezer egy ilyen munka, merthogy kettes és sok nulla, próbáltam követni az árakat. És ezzel aztán ki is estem a pikszisből, mert mindig jön egy fiatalabb versenyző, aki megcsinálja kevesebbért. Ha jól emlékszem, én László Attila helyére kerültem, aki, gondolom, már korábban „bejelzett”, hogy kettessel kezdődjön, nekem meg még jó volt az egyes. Amúgy elmentem egyszer, amikor Felícián fiam született, vendéglátóba is. Füreden kerestek egy country-duót, beszéltem Kremnitzky Gézával meg Kisteleki Győzővel, Győző nagyon jól énekelt angolul, Géza adta hozzá az amerikai ízt, szájharmonikázott, mandolinozott, bendzsózott, én meg toltam a ritmust, néha szólóztam, lábcsörgőztem, nem volt dob, trióban elvállaltuk a duó-gázsiért. Kalapot vettünk meg farmermellényt, csizmát, egész nyáron szakadt rólunk a víz, viszont évekig visszahívtak minket. Szóval, megcsináltam azt, amit a nyolcvanas években nem csináltam volna meg, mikor még lánglelkű Faxnista voltam. De végül is Ferónak igaza van, nem mondhatom a kisgyerek anyjának, hogy én most éppen dzsesszista vagyok, és lakjunk ott még anyámnál a szoba-konyhában négyen.
És nem bántott, hogy a Faxnival nem tudtad mindezt megteremteni? Hogy gondolsz vissza arra az időszakra?
Imádtam és imádom ma is. A korai Faxnit a rádióban Göczey Zsuzsa, Herskovits Iván, Csiba Lajos szerkesztette, és léteztünk, volt, akinek tetszett. Az Eddát nyilván többen szerették, de minket is bírt néhány száz vagy ezer ember. És az is tök jó, hogy Boros Lajos sok évi kellemetlenkedés, nyakrajárás, fiatalos mohaitamásoskodás után az utolsó pillanatban kiadta azt a rohadt nagylemezt, mert itt most szomorúan gondolok az akkori kortársakra, akiknek nem lett lemeze, nem bírták kivárni. Mert nem lehetett. A Tizedik történetből meg kijött tízezer bakeliten, és még kazetta is készült ötezer darab.
De ha húsz évvel előbb születsz, akkor a te produktumaiddal most egy rendes Nagy Öreg vagy…
Nem lett volna jobb. Zeneileg, meg emberileg sem. Én tisztelem az előttem járókat, érdeklődöm az utánunk járók iránt, de mi az a generáció vagyunk, akik felkéredzkedtek egy olyan vonatra, amin még volt egy kis hely, mint az Esti Kornélban, amikor a villamoslépcsőre felkapaszkodsz. Jó, hát az ősrobbanásnál ott lenni Amerikában vagy Angliában..! Vagy Presser könyvét olvasva, amikor kikerültek Nyugatra, és azt játszották, amire a Rolling Stones producere is ráharapott. Nemcsak az volt a lényeg, hogy keleti rock, hanem hogy milyen. De nem bánom, hogy ekkor születtem. Fiatalabb koromban volt nekem is ez a lövésem, miközben kalapban, kabátban mentem Balatonfüredre countryt játszani, hogy John Lennon annyi idős korában már az Imagine-t bütykölgette a zongorán, és nem nagyon voltak anyagi problémái, de John Lennon csak egy van. Meg így lehettünk ezeknek az embereknek az új beszállói, a megmentői, amikor a saját korosztályukban már mindenki unta a másikat. És jó, hogy használtak minket. Örülök neki, hogy Somló Tomi elénekelte egy nótámat a G-Pont lemezen, hogy Presser Pici elhívott két bulira, amikor Sipeki Zoli nem ért rá. Jamesszel nem játszhattam együtt, mert ugyanaz a hangszerünk, de a Boom Boom kezdetén, amikor Hirlemann Berci már, Borlai Gergő még nem volt fix, akkor néha Solti jött dobolni. Gyerekkorom plakátarcaival együtt muzsikálni, vagy az egész KFT-cucc, óriási élmény volt. És ha velük vagyok egyidős, akkor ez az élmény nincs meg. Meg jólesett, hogy amit csináltunk, azt ezek a fickók általában elismerték. Nyilván volt, aki keresztbe tett, de azokra nem emlékszem, meg nem is érdekes ma már. Jó, ha ilyenekre gondolok, hogy nem fogad el Erdős Péter, és ezért háromszázat játszol egy évben vidéki művházakban baboskendőben, akkor a kurva életbe, de ebből azért szerencsére sikerült kimaradni.
Ugyanakkor meg a saját korosztályodból is kilógtál sokszor, mint amikor mondjuk belelkesedtél a Prodigy miatt.
Hát igen, én láttam, hogy az idősebbek hogy fogadják az új dolgokat, és hogy a szíjat ledobták egyszer csak, mert „itt nincs dob, csak dobgép”, vagy az akusztikus kontra elektronikus témában. „Lehet, hogy játszanak az emberek, de miért ilyen a gitárhang?” Hát a gitár hangja azért torz, mert a világ is torz és ezt ki kell fejeznünk valahogy. Így pulzál a nagyvárosi lét, és nekünk azt kell visszaadni. Emlékszem, amikor jártam öregen a főiskolára, és volt egy tárgy, már nem is tudom, mi volt a neve, egy szexológus csaj tartotta az órát, és mondta, „Vivaldi zenéjére a kristályok szépen állnak össze, nem úgy, mint erre a dumdum zenére”. Én meg jelentkeztem, „Bocsánat, de a zene lényege, mint minden művészeti ágnak, hogy azt a világot fejezze ki, amiben van. És ha a kristályok most nem állnak össze erre a dumdumra, akkor valószínűleg kurva nagy baj van, csókolom!” Egyébként valószínűleg régen is kurva nagy baj volt, csak akkor a világ egy százaléka zenélhetett, és másik három hallgathatta. Ne rendbe álljanak a kristályok, hanem furcsán. Azért, mert ez az egész van annyira furcsa, hogy… Amikor valami shit, azzal nekem semmi bajom nincsen. Mert azt adja vissza, amilyen egy utca New Yorkban vagy Budapesten.
Volt olyan az évek során, amikor hívtak valahová játszani, és nagyon nem passzoltatok össze?
Talán a 9:30 Collective-et lehetne mondani. Amikor először hívott Huszár Endre, odamentem egy rozsdás húrú Stratocasterrel, és azt hittem, megvan csípőből, mert valamikor megvolt, Török Ádámmal a kilencvenes években minden héten hármat játszottunk átlagban. Szóval, odamentem Endréhez a stúdióba egy szombat délelőtt, két buli között, aztán fél óra alatt kiderült, hogy se sound, se zenei állásfoglalás, nem találtam bele. És akkor mondtam, hogy időt kérek. Két hét múlva hívtam, hogy „Megvagyok!”, de addigra már Birta Miki zseniálisan megoldotta a problémát. Aztán évekkel később, amikor a Momentary Fame című lemezt csináltuk, már az első jamektől ott voltam, és tudtam, éreztem, hogy Endrével is létrejön egyfajta kohézió.
Számolatlan mennyiségű dalt írtál, játszottál. Minden megvan fejben?
Erről is van egy sztorim. Álltam egyszer sorba a fehérvári Bahnhofban, nagy sor volt, ricsaj, sokan voltak a büfében. Szólt valami közben, pont gitárszóló volt, kérdeztem a többieket, mit kérnek, és közben hallgattam a zenét, „Hú, basszus, így kéne játszani, ez milyen kurva jó!” És akkor bejött a Siki hangja, én meg rájöttem, hogy játszottam egy RH+-lemezen, öt évvel korábban, ez az, csak elfelejtettem. Én annyira boldog voltam, hogy tetszem magamnak! Tudom, ez furcsán hangzik, de végül is azért fogyasztja el az a sok szerencsétlen zenész azt a rengeteg tudatmódosítót, hogy kívülről meg tudja magát hallgatni. Meg most volt egyszer, hogy felébredtem a tévére, hogy valaki gitározik, még nem nyílt ki a szemem, volt egy pillanat, Tibusz? Nem! Gotthárd Misi? Nem! Aztán rájöttem, én vagyok, mert közben kinyílt a szemem. És akkor örültem, hogy két ilyen briliáns kolléga jut eszembe, miközben én játszom.
Általában olyan zenekarokban játszottál, ahol nagyon mentek az improvizációk, a szólók. Ezek könnyen jönnek?
Egyszer egy Faxni-lemezen volt, a Ne kaparjál annyira című számnál, egy mankó-szóló annyira jól sikerült, hogy mire jött az igazi, már körbe volt játszva, fel volt énekelve, elkezdtem játszani, de annyira a fülében volt mindenkinek a régi, hogy nem tudtam olyan jót játszani. Blokkolt az, hogy az elsőt csak úgy jelzésképpen odatettem, utólag effekteztük be. De a TomiStarsnál az Indulj el szintén ilyen. Vagy a Háborúnál, a Mára nincs több kérdésnél a Szapi meg a Berci kint ugráltak, mint focimeccsen a gólnál, Vedres Joe szólt, „Kész.” Én meg mondom, „Jó a sound, vegyük fel!” „Már felvettem.” Egyébként arra is jók ezek a történetek, hogy megtanítanak, mint a mester a szamurájos filmben: ne gondolkodjál, játsszál! Mert amikor elkezdünk nagyot akarni, akkor nem sikerül. Nagyon nehéz ez, csak egy paraszthajszál választja el a belekakilástól, de amikor tét nélkül játszol, csak úgy, abban a témakörben, amire azért nyilván készültél, vagy épp elcsíped… Ezért is szeretem a jó producert, a jó hangmérnököt, aki meri mondani, hogy „Csinálj még egyet!”, vagy azt mondja, „Már a második jó volt, annál jobbat nem játszottál, pedig itt vagyunk már mióta”, és akkor belátom, hogy igaza van. Tudod, mint amikor Ellington elhívta Coltrane-t a lemezére, már öreg mogul volt, Coltrane meg még sistergő fiatal, már a hatodikat játszotta, „Na, Duke, milyen? Na?”, mire azt felelte: „Nekem már az első is tetszett.”
(A könyvet a mohaimese@gmail.com-on lehet megrendelni.)
