Hirdetés
Hirdetés

Lelkesítő felhozatal – Van, ami nem változik a Szigeten

A Sziget világzenére szakosodott nagyszínpada 2018-ban került megrendezésre utoljára, ám 2019-ben Global Village néven mégis teret kapott a zsáner, némileg megváltozott üzemmódban, egy nyitott sátorban, nagyjából ugyanott, ahol előtte pár évig elődje működött. A felhozatallal elégedettek voltunk, hozzáértő gárda szervezi, és a pandémia miatti két éves szünetet követően a folytatás is lelkesítő. Már csak azért is érdemes néhány előadót innen is kiemelni, mert a hirdetéseket elnézve kevés szó esik erről a minőségi felhozatalt produkáló helyszínről.

Hirdetés

A magyar fellépők többségének aktuális megjelenéseiről, újdonságairól rendre beszámolunk: a Zoord, a Csángálló, és az Oláh Gipsy Beats munkásságát, zenéjét részleteztük a belinkelt cikkekben, így most a harminc zenekaros felhozatalból kiemelünk tízet, odafigyelve a sokféleségre.

Az Arat Kilo feat. Mamani Keita & Mike Ladd projekt folyamatzenéjében nagyjából egyforma hangsúllyal kalibrálódik funky, jazz és afro-beat, némi slam-poetry kísérettel. A francia kollektíva világából árad az értő szándék, nem csak jól hangzó divatokat lovagolnak meg: az etióp jazzre jellemző bensőséges tónusú, lélekmelengető hangzást profin hozzák, feltűnő is ez a laza, sallangmentes és hamis gesztusok nélküli tálalás. Ha van gyógyító zene ezen a világon, akkor ez a muzsika oda sorolható. Esetleg ha emlékszünk még Jarmusch Hervadó virágok című filmjére, amiben a segítőkész szomszéd Mulatu Astatke CD-vel indítja útjára a főhőst, mondván: „az etióp zene jó a léleknek”, akkor képben is vagyunk, az Arat Kilo ugyanilyen szívmasszázs.

A portugál Terra Livre igazi öko-világzenekar, az éves korforgás, az élet szeretetének és megbecsülésének ünnepére épül egész létezésük. Igazi modern hippik, akik a laza megjelenés és gesztusok látszata ellenére egyáltalán nem lógták el a tanulást és a szükséges leckéket, így rendes muzsikusokká értek. Nem csak a hazai ízekre szakosodtak, magukba szívtak sokféle zeneiséget a gnawától a reggae-ig és az afro-bluesig. A Seeds, Roots, Flowers and Fruits című debütalbum 12 dal/12 hónap szerkezetében a föld, mint ökoszisztéma van kitárgyalva, arra ösztönözve a rajta élő emberiséget, hogy ami az életünkben mostanában sarkalatos változásban van és előtérbe kerül, azt semmiképpen és problémaként kezeljük, sokkal inkább közös lehetőségként, egymáshoz elvezető hídként.

Bab L’Bluz zenéje markáns etno-transz, azaz észak-afrikai blues lecsupaszított, mégis telt grúvokkal, erősen hajaz az illbient féle mélyre hangolt lüktetésekre. Énekesnőjük stílusa a leghagyományosabb marokkói hangvételt idézi, miközben politikailag és életérzésben a legfrissebb forradalmi hevületben íródtak a szövegeik. A nayda ifjúsági mozgalom némileg rokonítható a hetvenes évek hippi megnyilvánulásaival: az ifjabb generációk saját identitás kialakításával akarnak másfajta kontúrokat adni életüknek, elhatárolódva bizonyos korábbi vonásoktól. Ezek a hatékony és innovatív kifejezőeszközök persze erősen kötődnek a hagyományokhoz is, így a marokkói zenéhez, miközben beemelik a rap, a rock és a jazz bizonyos elemeit. Bab L’Bluz tehát egyszerre ősi és aktuális, és mivel ettől kezdve nem a szétszálazáson, hanem az új egységen van a hangsúly, övék az egyik legérdekesebb produkció jelenleg a világzenében.

A minyo a japán népdal hagyományos formája, de mint olyan, nem egyvonalú valami, éppúgy használják a munkadalként, mint vallási célú énekekre, de nem csak szöveges változata létezik, táncünnepségekhez hangszeres kíséretű változatát alkalmazzák, főleg dobokkal. Akik törődnek arrafelé a hagyományokkal, úgy is becézik: „a népdal a szív szülővárosa”. Nos, a japán Minyo Crusaders, azaz a Minyo Keresztesei egyértelműen ezt az utat járják, és olyan hipnotikus zenei köntöst kanyarítanak dalaikhoz, mintha a legleszedáltabb hallgatót is ki akarnák zökkenteni a szunyálásból, ehhez pedig homeopatikus módszert választottak: elhangoltnak tűnő, jazzbe is hajló pszichedéliát, amolyan belassult transzot, afrikai és karibi ritmusokkal aládúcolva a japán dallamokat. Ráadásul ez az egész koncepció olyan távolról startolt, hogy először saját maguknak kellett közel vinniük a történelmi múltból kiemelt dalformához, hogy aztán másokat is magukkal ránthassanak. Az Echoes Of Japan című debütálásuk már öt éves, de máig nem veszett semmit frissességéből és élvezeti értékéből.

A Reunion szigeteki Maya Kamaty ugyan a maloya zene művelőinek új nemzedékéhez tartozik, de azért természetesen kijárta a klasszikus iskolát is: az édesapja vezette Ziskakan zenekarban már fiatalon háttérénekesként gyakorolta be a szakmát. A maloya speciális eset, mivel a cukornádültetvényeken dolgozó rabszolgasorba kényszerített madagaszkári és afrikai népek hozták be az identitás szimbólumává váló dalaikat a köztudatba, a hatóságok egészen 1981-ig tiltották azokat. Maya az ifjú éveket követően Franciaországba ment tanulni, majd hazatérve megalapította saját zenekarát, és ezt igen jól tette: a maloya akusztikus lüktetése szinte észrevehetetlen elektronikával átszőve tán sosem volt még ilyen szívhez szólóan víztisztaságú. Az álomittasan magába húzó és boldog révületig pörgető táncos ritmusú muzsika egyszerre hat ősinek és a városi létre is reflektálóan modernnek.

A Rodopi Ensemble tagjai a 90-es évek óta dolgoznak együtt valamiféle hagyományos és újító kulturális zenei mozgás létrehozásán fáradozva: Görögország trák és macedón területeinek népzenei dallamait (chasapiko, tsifteteli, karsilamas, zeibekiko) ötvözik, ragaszkodva az akusztikus megszólaláshoz. Igazából semmit nem gondolnak túl, máig a közönség szórakoztatása a fő cél, ezért éppoly szívesen muzsikálnak kisközösségi rendezvényeken és esküvőkön, mint koncerttermekben és fesztiválokon, és ha lehetőség nyílik rá, hagyományos görög táncoktatást is vállalnak a fellépések kísérőjeként. 2019-ben megjelent legutolsó albumuk felkerült a World Music Charts Europe listájára is, azaz az európai világzenei rádiósok rendszeresen műsorra tűzték.

A friss hangzású, de már több mint egy évtizedes múltú lengyel Bubliczki energiája gondolkodás nélkül ver szöget a búskomorság koporsójába, a nyugat-szláv kasub népcsoport kultúrájából táplálkozó banda muzsikájában a cigányzene balkáni lüktetéssel aládúcolt érzelmi sűrűsége ölelkezik a klezmer dallamaival és nyílik rá a szabadság mámorára. Ők persze semmit nem magyaráznak túl, saját bevallás szerint egyszerűen csak turbófolkot tolnak. A háromlemezes Bubliczki elsöprő színpadi műsorát a hazai közönség a 2019-es Budapest Ritmo fesztiválon már megtapasztalhatta, épp itt volt az ideje egy újrázásnak.

Az 1975 és 2015 közt létezett francia Bratsch a világzene egyik alapzenekara és nagyágyúja volt, itthon is el lehetett őket csípni anno élőben. François Castiello énekes/harmonikás már az anyazenekar feloszlása előtt megalapította olasz muzsikusok közreműködésével a Lalala Napoli-t, az origó pedig a nápolyi zene és a tarantella tánc újraértelmezése és elemeinek újrahasznosítása. Szikrázó az intenzitás, miközben azért a szerelmi szerenádok ellágyulásáig is le bírnak lassulni. Gyakorlatilag minden pillanatukból árad valami nyers erő, a rockandroll húzású folkhimnuszok elsősorban a szabadságról és a testvériségről regélnek, és a legszembetűnőbb, hogy sosem óvatoskodnak és a manírokat sem ismerik, rendkívül vonzó természetességgel élnek a színpadon. Csak hogy még jobban irigyeljük őket: 2018-as harmadik albumukat egy napokon át tartó és végigmuzsikált calabriai buli ihlette, így tényleg testközelből ismerik a valódi szabadság ízét.

A francia Super Parquet rátalált arra a jól körülírható zsánerre, amivel bár sokan próbálkoznak, de ilyen egészséges és elementáris erővel, és tényleg egyedi módon megvalósítva csak keveseknek sikerül: ez a hangzástér és zeneiség a trance partik és a falusi-, sőt sámán-gyógyítói folk közötti aranymetszésre lett kalibrálva. Vagy nagyon tudatosak, vagy a művészi vénájuk ilyen erős, de azt érezni egyszerre táncos és a szertartások emelkedett hangulatát is megidéző muzsikájuk közben, hogy semmiféle arányeltolásra nincs már szükségük. A lüktető és vibráló elektronika a dudával, bendzsóval és beazonosíthatatlan helyi akusztikus hangszerekkel megnyugtató és felajzó egységbe olvadt, így az a kettősség, ami minden tekintetben jellemző rájuk, üdvözítően működőképes. A négy muzsikus (kettő az akusztikus hangszerekkel, kettő pedig az elektronikával babrál) 2012 óta turnézik rendszeresen, és talán nem túloznak a beszámolók, hogy a közönség nem igazán szeret lejönni a tánctérről a minden esetben beszippantó előadásokat követően.

Moonlight Benjamin „Haiti Patti Smith-e” a The Guardian szerint, és bár nekem nem pont az amerikai rock-költő ugrik be elsőként a Franciaországban élő énekesnőről, de a lényeget annyiban ez mégis megfogja, hogy belőle is árad poézis, a blues, a rockandroll, borzongatóan mélytónusú hangja pedig egyszerűen megunhatatlan. Persze az is számít, hogy a kísérőbanda gitár-centrikus muzsikája meglepően természetes lazasággal idézi meg a nagy elődöket, miközben szó sincs innen-onnan lecsipegető kópiáról, egyértelműen anyanyelvi szinten beszélik a rock és folk tradíciókat. Persze megnevezhetők olyasmik, mint hetvenes évekbeli blues rock, lebegős pszichedélia, valamint karibi voodoo dallamok és ritmusok, de a lényeg úgyis a dinamizmus, a valódiság felajzó érintése, és a nyomukban járó ünnepi érzés: a Moonlight Benjamin bizonyosan emlékezetes marad. A promóciós szövegek emlegette voodoo-trance jelző legyen bár jópofa, messze nem közvetíti a produkció erejét.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

39,156KedvelőTetszik
3,116KövetőKövetés
5,590FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók