Lehetne ezt minden évben? – Mood-osztálytalákozón jártunk

2019.01.06.

2001-ben pont külföldön voltam, mikor a Mood feloszlott. Ráadásul úgy, hogy mikor elindultam, még nyoma sem volt a szakadásnak, aztán mikor odaértem, jött öcsémtől az sms, hogy feloszlanak, egy hét múlva búcsúbuli. Szóval ültem a világ másik végén, miközben a kedvenc magyar zenekarom éppen búcsúkoncertet adott, és sajnos nagyon is el tudtam képzelni, hogy mi zajlik éppen a Wigwamban december 14-én, miközben én kukoricát válogatok egy új-zélandi üzemben.

Hirdetés

A Mood koncertjeire mindig is amolyan házibulihangulat volt jellemző. Egyáltalán nem érezte az ember, hogy akik a színpadon állnak, különbek nála bármiben is. Olyan volt az egész, mintha csak összejött volna egy rakás ember, akik nagyon bírják ezt a Black Sabbath-alapú doomot, és volt köztük öt, akik elég jól el is tudják ezt játszani, sőt, még jó dalokat is tudnak írni a stílusban, és ha már így alakult, akkor ők azt elő is adták a színpadon, mi meg jól szórakoztunk a színpad előtt (meg néha fent, mellettük, bizonyos esetekben).

Maga a Mood pont akkor indult, amikor éppen bele voltam buzulva a Black Sabbath-ba és az olyan utódokba, mint a Trouble, a Down vagy a Floodgate, de gyakorlatilag minden jöhetett, amiben doom volt. Meg is rendeltem Füleki Sanyi gitárostól az első demójukat (mivel jót írtak róla a Hammerben), ami jó nagy késéssel jött meg, mert nem számítottak arra, hogy annyi embernek kéne, és nem gyártottak eleget. Füleki legalábbis ezt írta a mellékelt levélben. Mikor aztán betettem a háromszámos anyagot, öcsém megkérdezte, hogy ez valami kiadatlan Black Sabbath?

Az 1996-os Sziget idején sem volt még nagylemezük, csak az említett demó, meg a Burning Slow EP (demó) jelent meg akkor. Ekkor láttuk őket először élőben. Valamikor az utolsó napokban, hajnalban játszottak, és már annyira fáradtak voltunk az egy hét bulitól, hogy felváltva aludtunk öcsémmel, nehogy lekéssük a koncertet. Életem egyik legmaradandóbb koncertélménye lett a napfelkeltében látott, nem túl hosszú, nem túl sok embernek adott Mood-koncert, ahol a fentebb említett házibulihangulat már uralkodott, és azonnal el is kapott minket.

Aztán a zenekar beindult, ami náluk azt jelentette, hogy összegyűlt rájuk egy-egy koncertre néha pár száz ember is. Volt olyan szigetes koncert is, ahol valami teherautóplatón ugrált a fél sátor (Vadon János műsorvezetővel együtt), meg olyan is, ahol Holdampf Gábor énekesnek törött volt a lába, mi meg a koncertről gyakorlatilag egyből indultunk a Balatonhoz napfogyatkozást nézni, merthogy onnan látszik a legjobban. Szóval a Mood-koncertek mindig jó bulit jelentettek. Ezt hagytam ki 2001. december 14-én, ezt pótoltam be 2019. január 4-én.

Voltak azért félelmeim a 25., jubileumi koncert előtt. Túl sok azért az a 17 év kihagyás, és sokáig makacsul elutasították az újrázás lehetőségét. Ráadásul most is több rajongó akadt ki azon, hogy túl őszinték lettek az esemény miatt adott interjúk, és egyfajta megkeseredettség látszik rajtuk. Volt aki emiatt el sem jött a Barba Negrában, pedig a jegye is megvolt. Na, ő rosszul járt.

Kicsit persze olyan volt a koncert, mint egy nagyon hosszú kihagyás utáni osztálytalálkozó, ahol az elején feszengő a hangulat, senki nem tudja mit várjon a másiktól, de aztán mindenki elengedi magát, és előjön miért is volt jó annak idején együtt lenni. Ok, színpadmászás nem volt a korlát miatt, de a megszokott “Sanyi! Sanyi!” kiabálások igen (még Leukémiát is próbáltak kérni tőle, ha már azt is ő alapította), Holdampf is többször lejött a közönséghez, amúgy meg az a négy megjelent nagylemezből kitűnően összerakott 15 (+ egy Black Sabbath-) dal volt, amit lentebb lehet olvasni. Ráadásul olyan jól szólt, hogy ugyan biztos voltam hasonló hangzású Mood-koncerten, de nem emlékszem rá. Minden Füleki Sanyi-Hegyi Kolos-ikerszólamot tökéletesen lehetett hallani, (és ha ez megvan, rossz már nem lehet), de itt még Koltay Tamás dobja és Megyesi Balázs basszusgitárja is remek volt. Majdhogynem már túlzás volt ez a szép hangkép. Színpadkép persze semmi különös, bár valószínűleg ez volt a valaha látott legluxibb hátterük a váltakozó Mood-logóval. Szóval mondhatjuk, hogy csak a szokásos volt. Öt vidám, mosolygós zenész, az ő komor zenéjük, meg a nem túl nagy, de nagyon lelkes közönségük. A Mood mindig is ennyi volt, de így volt tökéletes.

Egyébként biztosan senki nem sértődne meg, ha ez az osztálytalálkozó akár évente ismétlődne. Jövőre tuti az a maradék, pici feszengés is elmúlna. Nem kell lemez, meg semmi ilyen butaság, csak évente egy fix jó buli. Én ezzel teljesen meglennék.