Tíz évvel ezelőtt Olaszországban egy nyári éjszakán Frankie Knuckles fellépett egy aquapark szabadtéri buliján. Pár nappal korábban ugyanebben az aquaparkban bosszúsan nézegettem a fellépését beharangozó plakátot, mivel pontosan tudtam, hogy éppen azon az estén kell hazautaznom Magyarországra. És hogy ennél is rosszabbul érezzem magam: hazafelé autóval még átszáguldottunk a park feletti völgyhídon, ahonnan természetesen tökéletes rálátás nyílt a bulira. Az autóból persze nem láttam mást, csak elmosódó fényeket, és pontosan emlékszem, hogy miközben azokat bámultam, végig az járt a fejemben, hogy ezt az esetet egyszer még ennél is sokkal jobban fogom sajnálni. Jól gondoltam: eltelt tíz év és Frankie Knuckles halott. Nekem meg másfél napja más sem jár a fejemben, csak az a kihagyott fellépés. Akkor egy karnyújtásnyira volt, végül élőben soha nem hallottam.
De hogy miért tulajdonítok ennek az egésznek ekkora jelentőséget? Hát mert Frankie Knuckles azon kevesek közé tartozott, akivel kapcsolatosan a legenda szó használata tényleg soha nem volt túlzás, hiszen az, amit karrierje elején tett, vitathatatlanul zenetörténeti jelentőségű.
Lényegében egy kéz is elég hozzá, hogy megszámoljuk, kik azok, akik house és a techno, és így voltaképpen a komplett négynegyed alapú modern, elektronikus tánczene születésénél a hetvenes-nyolcvanas években, Amerikában bábáskodtak. Ami New Yorknak Larry Levan, Detroitnak Juan Atkins, Derrick May és Kevin Saunderson, az Chicagónak – az egyébként New York-i születésű – Frankie Knuckles. Levan a hetvenes években a Paradise Garage-beli klubestjeivel és formabontó szórakoztatási technikájával a mai DJ-k és remixerek előfutáraként új utat mutatott a lemezlovasoknak, Atkins, May és Saunderson a Kraftwerk szellemiségét továbbgondolva dobgépek és a detroiti soul- és rnb-hagyományok futurisztikus keresztezésével megalkotta a technót, a Levan jóbarátjaként New Yorkból induló, majd a székhelyét Chicagóba áthelyező Knuckles pedig a Warehouse klubbeli rezidenciáján a kissé felgyorsított, jól vagy addig kevésbé ismert soul-, rnb- és diszkószámokat dobgépekkel, hozzáadott ütemekkel, loopolt részekkel megbolondítva írta be magát a huszadik századi könnyűzene történetébe.
Egyesek szerint az első valódi house-szám is hozzá köthető, bár ezt valószínűleg még ő maga sem tudta volna megerősíteni. Abban viszont már széles körű az egyetértés, hogy az irányzat az ő 1977 és 1982 közötti bulijai után kapta a nevét. Akkoriban olyasmit máshol nem nagyon lehetett hallani, így azt az újszerű hangzást, amit Knuckles a Warehouse-ban játszott, egy idő után egyszerűen csak house musicnak nevezték. Idővel pedig már minden mást is, ami arra hasonlított. Őt magát pedig máig a leggyakrabban úgy emlegették, mint the godfather of house music, vagyis a house keresztapja.
Nevéhez a modern tánczene hajnalának olyan megkerülhetetlen klasszikusai fűződnek, mint Jamie Principle-lel közös Your Love és a Baby Wants To Ride, a Satoshi Tomiie-val készített, Robert Owens felejthetetlen vokáljával megspékelt Tears, vagy a The Nightwriters álnéven jegyzett Let The Music (Use You) és az Over You. Magára valamit is adó, a nyolcvanas évek house himnuszairól szóló válogatás ezek nélkül nem jelenhetett meg az elmúlt 25 évben.
Jelentőségét tovább növeli, hogy több, mára a műfaj nagyjai közé sorolt producert, zenészt neki köszönhetően ismert meg a szélesebb publikum: akit ő játszott, arra rögtön felfigyelt a közönség, és a szakma egyaránt. Emellett napestig lehetne sorolni azokat a producereket és dj-ket csak a nyolcvanas évekből, akiket az évtized második felére a már stílusokra bomló irányzat képviselői közül közvetlenül is inspirált és/vagy segített a pályája elején (Marshall Jefferson, Satoshi Tomiie, Ralphi Rosario, Farley „Jackmaster” Funk, Larry Heard, Steve „Silk” Hurley stb.), azok pedig tényleg megszámlálhatatlanul sokan vannak, akikre közvetett hatással volt az elmúlt bő 30 évben.
Legnagyobb közönségsikert arató slágere The Whistle Song címmel jelent meg a kilencvenes évek elején, és bár producerként és remixerként is sikeres volt (Grammy-díjat is kapott), ő mégis elsősorban a Larry Levan-i értelemben vett klasszikus dj-ként írta be magát a történelembe. Nem ritkán akár nyolc, tíz vagy tizenkét órás, eklektikus szettjei, az, hogy miket és hogyan, milyen felfogásban játszott, egy mára a táncparketteket és a slágerlistákat is meghatározó zenei irányzat megszületéséhez, későbbi őstehetségek felbukkanásához juttatták hozzá a világot.
Frankie Knuckles a nagybetűs DJ-k egyike volt. Olyan ember, akit nem túlzás zenésznek nevezni, aki akár egyetlen saját felvétel lejátszása nélkül is képes volt önálló, egyedi hangzásával szórakoztatni a közönséget. Legjobb szettjei olyan egységet alkottak, melyekben minden egyes hang legalább annyira volt az ö sajátja, mint a felvételek eredeti megalkotóéi. Olyan DJ volt, amilyennel manapság már nemigen lehet találkozni. Irányt mutatott és üzenetet küldött a lemezjátszók mögül egy egész generáció számára. Szerencsésnek érezheti magát, aki akár csak egyszer is hallotta őt élőben zenélni.
Életművéért nem volt hálátlan Chicago városa: az akkor még szenátor Barack Obama aktív közreműködése mellett 2004-ben róla nevezték el azt az utcaszakaszt a Jefferson Streeten, ahol egykor a Warehouse működött. Aki tehát Chicagóban jár és meg akarja nézni hol született a house, az a Frankie Knuckles Way felé vegye az irányt.
Magánéletében hosszú ideje harcolt cukorbetegségével, ennek a küzdelemnek a részeként az egyik lábát is elveszítette. Mindez mégsem tartotta vissza attól, hogy fellépéseivel tovább szórakoztassa a közönséget bárhol a világon. Egészen március 31-én, hétfőn bekövetkezett váratlan haláláig.
Ha éppen DJ akarsz lenni, és még nem választottál magadnak példaképet, a halhatatlan Frankie Knuckles legyen az!
