Nem gondoltam volna, hogy egy jazz koncerten fogok életemben először közönségénekelni, de most már ezt is kipipálhattam. Kurt Elling és zenésztársai ugyanis percek alatt varázsoltak olyan hangulatot a Müpa hangversenytermébe a Superblue turnéjának budapesti állomásán, aminek köszönhetően bő másfél órára elfelejthettünk mindent, ami miatt szoronghatunk a mindennapokban. Ha rápillantunk a hírfolyamra a nap bármelyik percében, már sejthető, hogy ez nem akármilyen dicséret.
Ahogy az interjúból is kiderült, a Charlie Hunterrel, illetve a Butcher Brown tagjaival közösen készített Superblue sok szempontból új fejezet Kurt Elling munkásságában, hiszen az elektronikus és hiphop hatásoktól sem mentes kollaborációs albumon a kétszeres Grammy-díjas énekes korábban megismert, összetéveszthetetlen hangja egy tradicionális megoldásokat modern megközelítésbe helyező, progresszív, de mégis közérthető zenei közegben szólal meg. A koncert ugyanezt a koncepciót valósította meg, megfejelve az élő előadás energiájával, olyan teljesítménnyel mind a négy hangszerestől – direkt írtam el! -, amihez hasonlót ilyen koncentrációban ritkán tapasztalhatunk.
Charlie Hunter eleve egy földönkívüli: félig basszus-, félig hagyományos gitárhúrokkal szerelt, két erősítővel használt hibrid hangszerén egyszerre játszotta a bőgő, a ritmus- és a szólógitár szólamait. Még csak hasonlót sem láttam-hallottam senkitől, mióta aktív zenefogyasztóvá váltam, pedig az nem tegnap volt. Játéka akkor is élményszámba ment volna, ha csak a magas húrokon játszottakat veszem alapul, de így sokszor lelki szemeimmel kerestem, vajon melyik függöny mögé bújt az a láthatatlan kisegítő, aki egy-egy önfeledt, akár több percen át tartó szóló alatt látszólag teljesen függetlenítve hozza a mély hangokat a háttérből? Mivel se függöny, sem háttérben rejtőzködő sessionzenész nem volt, jobb híján kénytelen voltam elhinni, hogy ezt az egészet valóban ő játssza, itt és most, széles vigyorral, jókedvű, lelkes kurjantásokkal hergelve magát és zenésztársait néhány különösen jól elkapott résznél.
A turné európai szakaszára a Superblue szerzőpárosa Kenny Banks Jr. billentyűssel és Terence Higgins dobossal érkezett, akik szintén a műfaj legjobbjai közé tartoznak. Banks olyan nevekkel dolgozott korábban, mint Theo Croker, Darren English, Darryl Reeves vagy Jennifer Holiday, és Kurt Ellinggel sem ezen a turnén állnak először egy színpadon, Higgins neve pedig többek között John Scofield, George Porter, Jr., Ani Defranco, vagy Warren Haynes zenekarából lehet ismerős. Mindketten tökéletes arányérzékkel voltak jelen a színpadon; amikor kísértek, azt a lehető legnagyobb alázattal tették, amikor viszont szólószerepet kaptak, akkor padlóig zuhanhattak az állak. Higginst a főhős a koncert rendes programjának zárásaként belerángatta egy olyan frenetikus dob-ének duettbe, ami szavakkal nehezen leírható: az énekes egyre bonyolultabb ritmusú scat-improvizációkkal hívta párbajra a dobost, akinek azonnal le kellett követnie az éneket, ezután folyamatosan emelték a tétet, egészen az eljátszhatatlanság határáig, hogy aztán a közönség kitörő ovációja mellett vigyorogva nyelvet öltsenek egymásra. Az este egyik csúcspontja volt.
És igen, szándékosan „írtam el”, hogy négy hangszerest láthattunk a színpadon. Kurt Elling ugyanis valóban olyan énekes, aki hangszerként használja kivételes hangi adottságait, ritmikai értelemben és dallamok terén egyaránt. Ha kellett, akár főállású rappereket megszégyenítően pörgött a nyelve a sűrűbb szövegrészeknél, máskor megdöbbentő hangterjedelmét illusztrálta egy-egy motívum egyre magasabb kiéneklésével. Az értő közönség azon is ámulhatott, hogyan állított elő effekteket pusztán a mikrofon mozgatásával, némi visszhangos rásegítéssel, akár kinyújtott karnyi távolságból felúsztatva az adott részt. Hihetetlenül kifinomult, rengeteg gyakorlást és előadói rutint igénylő megoldásokról beszélünk, amelyek jóval túlmutatnak egy szokásos frontemberi szerepkörön. Hab a tortán, hogy Mr. Elling valóban vezette a koncertet, nem csak elénekelte, de valósággal eljátszotta az egyes dalokat. Ebben tetten érhető volt némi jó értelemben vett showman attitűd is, de ez egyrészt segített abban, hogy már a koncert elején feloldódjon a közönség, másrészt nem lehetett nem elhinni azokat a gesztusokat, amikor néhány mondat erejéig magyarul szólt a közönséghez, vagy épp néhány aktuális társadalmi kérdésről alkotott véleményét szőtte bele a konferálásba.
Végül a Superblue legjavát eljátszották egy alaposan áthangszerelt Wayne Shorter-feldolgozás, illetve a lemezen is hallható, eredetileg Carla Bley által írt Endless Lawns társaságában. A körülbelül egy óra negyven percnyi műsoridő látszólag percek alatt telt el, megannyi szólóval, improvizációval, felszabadult összekacsintással, nevetéssel, és igen, a végén még egy alapos közönségénekeltetéssel is megfűszerezve, ami már olyan feltüzelt hangulatban érte a nézőket, hogy nem lehetett nem bevonódni. Kitűnő kedd este volt, felszabadító és zenei, élmény és érték a szó legnemesebb értelmében.
Fotók: Nagy Attila, Müpa.
