Alapesetben én nagyon szeretem a parádévá változtatott felsőligás popkoncerteket még akkor is, ha zeneileg nem mozgatnak meg különösebben. Különösen jó élményként tartom számon Lady Gagát Budapesten még sok-sok évvel ezelőttről, de Shakirát is simán elmentem megnézni, bár őszintén szóval arra már nem igazán emlékszem. Kylie Minogue esete azért különleges, mert szerintem ott általában a zene is fasza. Nem, nem a country beütésű dalai, hanem az őszinte diszkó, amiben olyan, manapság már nem különösebben trendi témákról van szó, mint a szex, tánc, egymás fogdosása. Ugyanakkor erős prekoncepcióm volt a Sziget első napjának headlinerével szemben, hogy ez márpedig nem lesz elég fesztiválra, és már soroltam is a borzalmas emlékeimet a teljesen szétesett Rihannáról, a köldöknézegetős Justin Bieberről és arról a Siáról, akiről talán az mond el a legtöbbet, hogy a szerda esti társaságomból többen is ott voltak 2016-ban a koncertjén, mégsem emlékezett rá rajtam kívül senki. De ha már a dolgok elfelejtésénél tartunk, tavaly Dua Lipa bulija esett ki annyira, hogy még utólagos véleményem sincs igazán róla, pedig még cikket is írtam belőle. Nem, nem alkoholról van szó: egyszerűen egy Sziget nagyszínpadon nem az a maradandó, ha sok-sok egyszerre mozgó táncost meg ilyeneket néz az ember, hanem az, ha eljátszanak emberek jó dalokat élőben.
Na és itt csúszott el kicsit Kylie Minogue is: miközben ő maga vitathatatlanul egy csodálatos díva, aki még úgy is tudta prezentálni legendásan jó személyiségét, hogy a közönség látványosan nem volt ebben partner, összességében a gyanúm szerint nem mindig használt, de kétségtelenül a színpadon lévő zenészek ellenére is inkább valami esztrádműsort kaptam. Sőt, töredelmesen bevallom, hogy egészen csütörtök reggelig azt hittem, félplaybackről ment a buli, hogy aztán a képekről kiderüljön, hogy azért voltak ott zenészek is. Mondhatjuk akár azt is, hogy gépies pontosságú hangszeresekről van szó, de nekem azért más is megfogalmazódott a fejemben, mi szerint nem szálltak be mindenhol. Ez persze megszokott már, sőt, mióta az újsulis hiphop leuralta a világot, már ez is túlteljesítésnek számít a mikrofonba csak néha belemotyogó ifjú művészekhez képest, de azért mégis csak furcsa volt belegondolni, hányféleképpen lehet értelmezni a koncert kifejezést.
Ami amúgy az idő előrehaladtával egyre jobb lett. Nagyjából arra a részre, amikor teljesen elfelejtődtek az ebben a környezetben tényleg egyáltalán nem működő r&b közeli dalok, és mindent átvett a már említett nagybetűs DISZKÓ. Ott lehetett toporogni, feneket rázni, fogdosni a pasidat/nődet, miközben azért kiderült, hogy Kylie Minogue nem véletlenül lett Kylie Minogue. Mármint nem arra gondolok, hogy a szülei nevezték el így, hanem arra, hogy ennek az embernek a kisujjában van a szórakoztatás még akkor is, ha a ki tudja már, hányadik megújulása a 2020-as években kevéssé működik, mint az azt megelőzők. Szinte furcsa is volt felismerni a tényt, hogy ez az abszolút rádiókra és slágerlistákra szánt műfaj is bekerült a múltidéző show kategóriába, hiszen valamiért sokáig úgy tűnt, kortalan lehet.
Miközben szóltak az olyan jobbnál jobb dalok, mint a Spinning Around vagy persze a Can’t Get You Out of My Head, – hogy az egy acapella refrénig megelézett csodálatos Nick Cave-vel közös Where the Wild Roses Grow-t már ne is említsük -, nehéz volt nem arra gondolni, hogy ez a koncert tulajdonképpen maga a Sziget: szórakoztató, kellemes, profi, de azért mégis ott van az emberben az érzés, hogy ez valahogy 15 éve biztos jobb volt. Még akkor is, ha a műsor “rendes” részét lezáró All the Lovers pont olyan felszabadító élmény lett az elszálló konfettikkel és hasonlókkal, mint amilyennek valószínűleg a megírásakor szánták, és még akkor is, ha Kylie Minogue figurája van olyan erős, hogy az kitölti egy egész zenekar helyét.
