Palya Bea 2014-ben megjelent Nő című lemeze inspirálta a 2015-ben indult „Selymeim” – Énekesnők a nagyvilágból koncertsorozatot a Müpában. Bea zenekarával számára fontos, inspiráló énekesnőket és dalszerzőket lát vendégül ezeken az előadásokon, melyek során minden alkalommal sor kerül olyan közös produkciókra is, amelyek túlzás nélkül megismételhetetlennek nevezhetők. Április utolsó szombatján ismét egy különleges vendéget köszönthetünk majd a színpadon az észt folklórt anyanyelveként beszélő Mari Kalkun személyében. Az idei koncert apropóján készült interjúnkban a sorozat gondolati háttere éppúgy szóba kerül, mint a közös éneklés örömsokszorozó hatása.
A 2015-ben indult „Selymeim” koncertekre a világ minden tájáról hívtál már vendégeket Norvégiától Izraelen át a Zöld-foki Szigetekig. Van tipikus forgatókönyve ezeknek az egymásra találásoknak, vagy minden eset más?
Mindig felfedezek új zenéket, meg azért van a szívemben pár száz énekes-dalszerzőnő a világból, akiket szeretek, sokszor közülük jut eszembe valaki, akit aztán megkeresek. Az egyedüli tipizálható dolog minden vendég esetében, hogy szeressem, amit csinálnak, hogy megérintsen a zenéje. Jellemzően olyanokat hívok, akik maguk írják, maguk adják elő a dalaikat, és valamilyen módon inspirálnak. Van köztük, akiket már régóta hallgatok, ilyen volt például Souad Massi vagy Mayra Andrade, és akadnak újabb ismeretségek is. Nagy vonalakban az elmúlt tizenöt-húsz évem rácsodálkozásai azok, akik rajta vannak a listámon. Természetesen minden közös koncertet megelőz egy kapcsolatfelvétel és egyeztetés, amelyek során végül kiderül, ki lesz a következő vendég a sorozatban.
Ha jól tudom, Marival egy észtországi koncerted után találkoztatok.
2016 őszén játszottunk Tallinnban, épp a kisebbik lányomat vártam. Ültem a koncert után egy kanapén, amikor odajött Mari, hogy mindent ismer tőlem, zenéljünk! Róla tudni kell, hogy egy igazi jelenség, mintha minden, amit a Kalevaláról gondolsz, odalépne hozzád egy nő alakjában. A találkozásból aztán lett egy nagyon jó hangulatú örömzenélés hármasban Marival és Dongóval (Szokolay Dongó Balázs, Artisjus-díjas népzenész és pedagógus, fúvós hangszereken játszik többek között Bea zenekarában – a szerk.). Azóta vagyunk kapcsolatban.
Mari nagyon sokrétű zenei világgal rendelkezik, népdalokat gyűjt, maga készíti a hangszereit, tehát egyszerre nagyon tradicionális, nagyon ősi nő, de közben meg nagyon friss, nagyon kreatív és nagyon nyitott. Készített meselemezt is, nekem pedig van két gyerekem, és annak ellenére, hogy nem beszéljük az észt nyelvet, amikor hallgatjuk, úgy érezzük, hogy értjük. Nem is annyira nyelvi szinten, de történeteket, képeket idéz fel bennünk, közel jön hozzánk. Szól ez a furcsa hangeffektekkel, furcsa hangszerekkel teletűzdelt lemez, és bár nem tudom, valóban arról szól-e, amit mi hallunk, de megjelenik előttünk egy történet, szereplőkkel. Mari annyira expresszíven énekel, annyira érdekes hangokat használ, részben, mert a hangszerei is egyediek, másrészt a hangképzése is nagyon változatos, ez pedig nagyon erős történetmesélős hangulatot kölcsönöz a zenéjének.
Nekem az a kettősség tűnik fel a dalait hallgatva, hogy egyrészt nagyon letisztultak, ha úgy tetszik, archaikusak, de a maguk nemes egyszerűségében mégis hihetetlenül mélyrehatók.
A letisztultság mellett rengeteg finom részlet van a zenéjében. Az is nagyon érdekes, ahogy a csendekkel bánik, meg persze a feeling. Közös vonásunk, hogy ő is az akusztikus zenék, az akusztikus hangszerek mellett tette le a voksát. Nincs bajom a gépekkel, csak én az ilyesmit hallom szépnek. És egyedül az érzés az, amit géppel nem oldhatsz meg. Az az érzésvilág, ami megjelenik nála, számomra nagyon otthonos, és ezt nyilván nem is titkolom. A korábbi vendégeim között sokan másképp voltak otthonosak, és azt is nagyon szerettem mindig, de szerintem Mari egészen hasonlóan alkot, mint én.
Miért tartod fontosnak azt, hogy megmutass a hazai közönségnek itthon sokszor kevésbé ismert énekesnőket?
Egyszerű a válasz: Palya Bea vagyok, 47 éves, ebből 40 évet töltöttem a zene, a dalok, az énekek világában. Van egy zenei értékrendem és ízlésem, amelyre elképesztően büszke vagyok. És ha azt mondom valakire, hogy jó, akkor az jó lesz. Így tágul a világ, így nyílik a fül és a szív, az enyém is, a közönségemé is. Az adott zenei ízlésem azonban nem jelenti azt, hogy ne hallgatnék új zenéket, akár olyasmiket, amik első ránézésre távol esnek tőlem. Nemrég láttam például egy Grimes-interjút Lex Fridman podcast-sorozatában, az is sok szempontból kinyitotta a fülemet, hogy hallgassak olyasmiket, amiket nem szoktam. Szóval nem egy zárt világ az enyém, viszont az biztos, hogy van benne egy kiskoromtól meghatározó belső zenei tengely.
Mari esetében is szépnek hallom azt, ahogyan díszít, ahogy képezi a hangokat. Nagyon értékes, amit csinál, és ezt jó megismertetni a magyar közönséggel. Ebben van egyfajta közösségépítés, meg persze a rajongás, mert néha tényleg világszerte ismert énekesnőket hoztunk ide, akiket csak távolról imádtam. És amikor egy Achinoam Nini vagy Mayra Andreade azt mondja, jó, akkor zenéljünk, az számomra hatalmas élmény a színpadon, annak ellenére, hogy nem vagyok már az a kimondott fiatal tehetség, hiszen van mögöttem 550, vagy több dal, meg nem tudom, hány ezer koncert, és még valószínűleg lesz is. Elképesztő jókedvvel és szenvedéllyel csinálom ezt továbbra is, emellett büszke vagyok a saját értékrendemre a zenében, az emberi kapcsolódások mélységének tekintetében, a nőiség megélésében, és minden másban is, és szeretem ezt ebben a formában továbbadni.
Mi volt az eddig a számodra legmeglepőbb vagy legkedvesebb vélemény vagy észrevétel a Selymeim kapcsán akár közönség, akár a meghívott vendégek részéről?
Nagyon sok ilyen van, egyre meglepőbb helyekről kapok visszajelzéseket. Legtöbbször azt emelik ki, mennyire meleg és emberi az, ami a színpadon történik. Amellett, hogy az emberek zenét hallgatni is mennek ilyen egy-egy ilyen koncertre, ugyanúgy mennek a viszonyokért is, hogy lássák, hogy mi történik a színpadon a zenészek között. Ez rám is igaz. Például Stingnek sokkal jobban élvezem az olyan videóit, ahol ketten ülnek a gitárosával, és látod, hogy imádják egymást. Vagy ott van Ariana Grande, tőle is egy akusztikus, rádiós felvétel a kedvencem, ahol csak három vokalistával meg két zenésszel adnak elő egy dalt, és olyan, mintha egybeolvadna a vokalistáival. Fontos ez a viszony, és a saját zenekarommal is erre törekszünk. Egyrészt vágni lehet a szeretetet a színpadon, másrészt ebből olyan zene nő ki, ami egyszerűen szép, hiszen nagyon jó zenészekkel játszom együtt, szerintem mindenki önmagában világklasszis. Lisztes Jenővel, a Cimbalomkirállyal annyira légies a zene, hogy azzal szállni kell, miközben Orbán György bőgős és Czirják Tamás dobos olyan ritmikai alapot jelenti, olyan finomsággal és férfias biztonsággal teremtik meg a zene alját, hogy az én énekesi szabadságom teljes lesz. Szokolay Dongó Balázs pedig örök az én zenéimben, Dongó forever. És ebbe érkezik meg a közönség számára adott esetben kevésbé ismert vendégünk, aki elkezd interakcióba keveredni a másik frontasszonnyal és a zenekarral. Ezt pedig egyaránt jó nézni és hallani.
Hogyan készítitek elő a közös produkciót?
Jellemzően csak egy próba van. De előtte persze neten már dobáljuk oda-vissza a labdákat. Én megyek be jobban az vendégek világába. Általában négy vagy öt közös dalt hall tőlünk a közönség. Ilyenkor inkább az ő repertoárjából születik valami úgy, hogy én tanulok abba bele, míg az én dalaim közül legtöbbször egyet éneklünk közösen, bár Marival szerintem bármi lehet. A viszonyokkal kapcsolatos gondolatszál mentén ez számunkra is nagyon friss élmény, hiszen nincsenek agyonpróbálva a közösen előadott dalok. És ez teszi a közönség számára is érdekessé a dolgot, nagyon szeretik. Másrészt az előadások nagyon sok tekintetben az emberi viszonyok melegségéről is szólnak, meg a lehetetlennek hitt hidak megépítéséről. Az egyik koncert végén például közösen előadtuk Souad Massi Raoui című dalát, amit lefordítottam magyarra. Az valóban szívmelengető volt: egy algériai arab nő, meg egy magyar, akiben mindenféle vér folyik, együtt énekli ezt az arab-magyar dalt, amikor épp nem tudom, milyen konfliktus van éppen a világban. Ilyenkor nagyon komoly kulturális hidak épülnek, teljesen mindegy, hogy Izraelből, Törökországból, Norvégiából, vagy épp a Zöld-foki szigetekről érkezik a vendég.
Szerinted mennyire tudatosul ez az üzenet a koncerteket látogató közönségben?
Nagyon hamar elfogynak a jegyek, sokan karácsonyi ajándékként veszik meg, hónapokkal a koncert előtt. Nagyon szereti a közönség a sorozatot, beérett a koncepció, hiszen – bár két év kimaradt a 2015-ös indulás óta – ez már a hetedik koncert lesz, ha jól számolom. Abban nem vagyok biztos, hogy a közönségben személyesen mindenki számára tudatosul a gondolati háttér, de ha valakinek nincs információja róla, akkor is nagyon komoly zenei élményt kap. Van egy felvétel arról, ahogy Noával énekeljük az egyik leghíresebb dalát, a Mishaelát. Csak meg kell nézni, és szerintem utána annak is világos lesz, miről szólnak ezek a koncertek, aki esetleg egy árva szót nem hallott korábban a Selymeim koncepciójáról.
Van-e folytatása egy-egy ilyen alkalomnak akár későbbi közös zenélés, akár bármilyen más formában?
Ha röviden akarom megválaszolni, akkor azt mondom, hogy nincs, de nagyon szeretném, ha lenne. Gyönyörű koncertfilmek készültek a Selymeim minden eddigi előadásáról, keressük a lehetőségeket, hogy ezekkel megjelenjünk itthon és külföldön. Isten malmai lassan őrölnek, de őrölnek. Szerintem nagyon értékes anyagok ezek, és nem azért, mert az enyémek, hiszen nem is csak én vagyok a színpadon. De az én erőm is megsokszorozódik azáltal, hogy ott vannak az általam imádott női dalszerzők, és az ő repertoárjukat is megismerhetik a hallgatók.
A másik lehetőség persze az, hogy elkezdünk utána együttműködni, mondjuk közösen írni. Marival terveztünk is ilyen projektet, csak végül nem ért rá. Nincsenek ezek mederbe terelve, de kapcsolatban vagyunk mindenkivel, mutogatjuk egymásnak az új lemezeket, tudod, „még masterelés előtt, titokban átküldöm neked a linket”, mint ahogy legutóbb Beata Lech-hel, a Beady Belle zenekar énekes-dalszerzőjével tettük. Az emberi és a zenei kapcsolódás megmarad, még ha egyelőre csak a levelezés szintjén is. De ha úgy döntök majd, hogy már elég nagyok a gyerekeim, és neki akarok vágni a világnak, akkor biztosan ez a hét nő lesz az első, akiket megkeresek, hogy helló, csináljunk valamit!
Milyen történések várhatók a közeljövőben a Selymeim koncert mellett?
Nagyobb zenekari koncertünk a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében lesz július 12-én. Az éneklés mellett a másik életművem most a tanítás. Nagyon fontos szerepet tölt be az életemben az „Énekeld magad szabaddá” program: jó emberek vesznek körül, és a résztvevők is látják, ahogyan a dalok megváltoztatják az életüket. Ugyanezt csinálom angolul is az Unleashing Your Authentic Feminine Voice for Power and Impact projektben, egy hat hetes kurzus keretében.
Ezek a programok folyamatosan indulnak. Az „Énekeld magad szabaddá” következő évada 2024 január 1.-jén kezdődik, arra idén júniustól iratkozhatnak be az érdeklődők. A személyes workshopra vágyókat legközelebb május 6-án tudom fogadni, de valószínűleg napokon belül lezárjuk a jegyek értékesítését. Nagyon sok online és offline esemény forog most a tanítás körül, egyre népszerűbb az a gondolat, hogy hozzuk vissza ezt az „éneklő törzs” dolgot.
Éneklő törzs?
A daloknak, az éneklésnek nem csak feltöltő, örömsokszorozó hatása, de konkrét gyógyító ereje van. Az énekesi és tanítási tapasztalatom az, hogy ma az emberek egyrészt nincsenek túl jól, másrészt ami hiányzik nekik, az a közösségben létezés, a valahova tartozás melege, amit a közös éneklés nagyon hamar megteremt, főleg ahogy mi csináljuk. Ezt jelenti az éneklő törzs, ettől érzem magam én is vidámnak, kiteljesedettnek.
További információk a koncert Facebook-eseményén és a Müpa weboldalán!
Fotó: Veres Anita
