Hirdetés

Külső-belső harcok a köbön – Elolvastunk három Marvel képregénykötetet

A viszonylagosan nagy a Marvel-dömpink közepette szerencsére itthon sem csak klasszikus akciódarabok jelennek meg, beesnek komolyabb, mondhatni felnőttesebbek is, és gyanítom, ezek némelyike üzletileg akár kockázatos is lehet. Az alább tárgyalt három Fumaxos kötetből kettő annak ellenére megosztó lehet, hogy jól ismert hősökre épül vagy azok parafrázisára.

A Pókember – Uralom például – amiben senki és semmi nem olyan, mint amit megszokhattunk, és ez tetszőlegesen lehet jó vagy rossz hír – egy olyan lehetséges jövőben játszódik, ahol a despota városvezetés rég kiebrudalta a szuperhősöket és szuperbűnözőket a metropoliszból, a polgári mozgásteret pedig végső kegyelemdöfésekkel igyekszik jobblétre szenderíteni. Ehhez mi is lenne igazán hatékony eszköz, mint egy elektronikus védőháló-kupola, ami lefedi és leárnyékolja egész New Yorkot; miközben ezt az életellenes és ellehetetlenítő disztopikus megoldást a hírekben simulékony arcberendezésű tévébemondókkal harsogtatja a hatalom: ezzel a biztonsági szupermegoldással végre az igazi szabadság, az a fajta kánaán, amikor is kioltódik félelem, bűnözés, és kiszolgáltatottság. A polgármester és kiszolgálói, beleértve a drabális fogdmegekből álló rendfenntartókat, hamisítatlan szociopaták hada, a simulékonyra polírozott álarcok alatt a nehezen kordában tartott fenevad lakik – mondjuk a pandúrok éppenséggel még csak nem is álcázzák magukat jófiúknak –, és mivel úgy tűnik, senki sincs már, aki felkelhetne ellenük, beteljesülni látszik a hermetikus falanszterlét. Ilyesmiből ugye gazdag merítésű irodalmi és egyéb társművészeti megfejtésekkel rendelkezünk, úgyhogy ez a félelemkeltő és permanens hazugságokkal görgetett napi rutin a képregény kétezres évekbeli keletkezése óta olyannyira megszokottá vált, hogy akár legyinthetnénk is. De mégsem tesszük, mert van abban valami kifejezetten nyomasztó, hogy már egy Pókemberes etapban is olyasmivel szembesülünk, mint a napisajtót böngészve. Persze egy író hol és mikor adhatná ki magából a felgyülemlett feszültségeket, ha nem épp helyzetbe kerüléskor, egy végidős/szabadságmegnyirbálós-sztori keretében, ráadásul – a különlegességek kedvelőinek szerencséjére – a szerkesztők sem fogtak gyanút, miközben itt már maga Pókember is egy erejét vesztett és megkeseredett öregember. Aki idővel nemhogy megszabadult volna szuperhős létét lekísérő démonaitól, de azok aggkorára gyakorlatilag tapintható valósággá manifesztálódtak: ott van vele a szobában örök szerelme, MJ, üldözöttebb pillanataiban egész családja, sőt, maga Jonah Jameson, a Hírharsona volt főszerkesztője is felbukkan. Ő ténylegesen: korábban ugye napi szinte keserítette Peter életét, most pedig egy ponton bekopog hősünkhöz, hogy cselekvésre sarkallja. Ez önmagában vicces momentum is lehetne, ebben a nyomasztó légkörben azonban szó sincs ilyesmiről. Peter már rég nem Pókember, korábbi szuperhős énje alágyűrődött a félelmek és őrületig fokozódó szégyencunamik káoszában, és már egy helyét és valódi biztonságát nem találó utcagyerekben is több bátorság, elszánás és tenni akarás dübörög, mint Peterben.

 

Aztán lassan kiviláglik, hogy annál is nagyobb a baj, mint elsőre gondolható, mégis csak megjelennek szuperbűnözők, sőt, egy még fajsúlyosabb ellenfél is, de ennél többet már nem spoilerezhetünk, már csak azért sem, mert Kaare Andrews író (képregényes munkák mellett játékfilmeket és tévésorozatokat is rendez) egyik legjobb húzása a nyugtalanító alapálláson kívül univerzumának ráérős kibontakoztatása, beleértve Peter felébredésének és a gonosz leleplezésének fázisait is. Gondolom, az azért nyilvánvaló, hogy Pókember, még ha nehezen is, de végül összeszedi magát, leggátlóbb rémképeit elengedi, és akcióba lép. Igaz, akadnak ebben segítői, és nem feltétlenül olyanok, akikre gondolnánk.  Mivel Andrews nem csak írta, de maga is rajzolta (Jose Villarrubia segítségével) ezt a négyfüzetes minisorozatot, így vizuálisan is tudatos építkezett: a pasztelles-homogén, a már-már kopottas, antikolt hatású színkezelés, a túlnyomórészt sötét tónusok, a reménykedni akaró, de valójában már mindenről lemondó polgárok deprimált arcberendezése hermetikusan illeszkedik a narratívához, éppígy a fordulatok felfedése is. Van, hogy oldalakon át körvonalazódik mindaz, amit persze már sejteni kezdünk hamarabb, szóval, aki erre befizet, az ne számítson könnyű olvasmányra. Nem azt mondom, hogy egy szuperhősös 1984-et kaptunk az Uralommal, de a színes-szagos fősodor világától jóval odébb és sokkal sötétebb vizeken járunk. Viszont amit elgondolt és vállalt, azt profin és hatásosan viszi végig.

Peach Momoko a – magyarul tavaly kiadott – Démonidőjével úgyszintén tudott élni a rábízott lehetőséggel, a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt jelvényt ráaggathatjuk: afféle Marvel-parafrázis, ami a japán kultúra és mitológia szuperhőstartalomba öntésével sem hullt alá a réseken, éppúgy lett veretes, mint modern, sőt, a folytatások, nota bene, univerzumépítés kívánalmait is belénk oltja. Legalábbis remélhetőleg, Momoko pasztelles, hol szilárd kontúrokkal, hol pedig elkent, alig-vonalvezetéssel operáló vizualitása festményszerű és képregényes nézőpontból is működőképes, és ez így együtt dinamizmusával, panelezésével és fázistaktikáival az egész narratívát meg is okolja. Míg az előző menet alapvetően a félig yokai (vagyis elementál-szellemlény) Mariko felnőtté avatásának drámája, ami még a fabula fővonalát is majdhogynem zárójelbe teszi, addig a Démon-Polgárháború felütésében már egy olyan Marikoval futunk össze, aki elfogadta sorsát. És mivel jól emlékszik korábbi másvilági kalandjaira, furcsállja, hogy családja ellenben úgy tesz, mintha mi sem történt volna, lelkesen merülnek a leghétköznapibb eseményekbe, ráadásul korábban ellenséges testvére sem akarja már felkoncolni. De legalább értük már nem kell aggódnia, a hétköznapi létbe merülés ugyebár egy szinten megvéd a démoni kihívásoktól.

 

Hősünk tehát túl van az identitásválságok java részén, bár még mindig nem egészen tiszta számára, melyik világhoz is tartozik valójában, ellenben egyre tapasztaltabb harcosként már cselekvőképesnek mutatkozik nehéz és szorult helyzetekben, ráadásul erős morális érzéke révén nem feltétlenül választja minden esetben a kétkezi küzdelmet. A vitézi lét magas szintje úgyis az, amikor már nem kell kardot rántani, elég a szilárd belső tartás, a személyes jelenlét ereje, és a bölcs belátás. Persze a yokaik dimenziójában éppen kialakuló megosztottság – amit már a címében is nyílt marveli Polgárháborúra utalás egyértelműsít –, igényli is az odaadó jelenlétet: az egészen szélsőséges megnyilvánulású lények össztűzében is minden szinten helyt kell állni. Látszólag egy fejét vesztett, és ezért felettébb dühös óriásdémon a bajok fő katalizátora, de aztán lépten-nyomon kiderül, hogy megint csak a le nem vett és be nem vallott álarcainkkal, és egyéb maszkok mögé bújással van a legtöbb probléma. A szégyen az egyik legnagyobb úr, de persze vannak erős szintkülönbségek, nem mindegy, hogy egy mérges szamuráj páncél meggyőzése, vagy pedig egy a szellemvilágot is megtéveszteni képes helyi Skarlátboszi megnyugtatása a feladat, miközben azt se feledjük, hogy aki hősnek áll, az a legapróbbakat sem hanyagolhatja el. A „nagy erő nagy felelősség” bonmot most tehát nem Pókembertől van elvárva, bár itteni alteregója, a külsejében is pókszerű Kumoszuke azért megkapja a maga tizenöt percnyi hírnevét, egyrészt kulcspillanati akcióban, de már Marikonak való bemutatásánál kihangsúlyozódik, hogy „rémisztő, de ő a mi barátságos és közkedvelt pókyokaiunk!”

A szellemlények megosztottsága és a súlyos bizalmatlanságok okozta többrétegű konfliktusok egyre mélyebb belátást és veszélyvállalást kívánnak Marikotól, akiből nyilván gyárilag hiányzik a meghátrálási hajlam, és még az sem riasztja, amikor már saját magát is alig ismeri fel. Gondolom, nem különösebben meglepő, hogy ez a belátásból, önismeretből, áldozatvállalásból és nagy belső erőkből származó kitartás elnyeri jutalmát, a dimenziórezgések elcsillapodnak, és Mariko is visszatérhet köznapi teendőihez. Egyértelműen nem örökre, nemigen kell zsebkendő lengetéses szomorú búcsút vennünk tőle, hősünkre egyértelműen várnak még további próbák és kalandok. Peach Momoko nagy bűvész, biztos kézzel fonogatja a szálakat, profin egyensúlyoz a legkülönbözőbb zsánerek közt, emlékezetes mesehősöket teremt, és bár nyilván vizuális világa nem jöhet be minden szuperhősképregény rajongónak, magam részéről viszont felettébb remélem, hogy van ott még bőven, ahonnan ez jött.

Jason Aaron és Mike Deodato 2014-es klasszikusa, az Original Sin – Eredendő bűn veretes kozmikus sztori, és mivel Aaron kifejezetten szeret az istenek viselt dolgaiban vájkálni, sőt, azon túlmenően létük okait és talapzatát nekirohanásból megingatni, ezen kérdőjelek és vaskos odapörkölések mentén pedig a végén mégis megmenteni őket, legalábbis a következő nagy fejszecsapásokig, ezért nem érdemes ezt a kört sem kihagyni. Aki olvasta a pár év óta a Fumaxnál sorra megjelenő Thor köteteket (és jó hír, hogy a Birodalmak Háborúja előtti néhány kimaradtra, azaz a Mennydörgés Istennője utániakra is sort kerít végül a kiadó a széria népszerűsége okán), amely vonalon a teremtés pillanatai után kiformálódó istenlétezőket gyilkolja le a rendkívül haragos Gorr (bocs, de már az MCU-ban is lezajlott az egész ügymenet, ezért talán már nem annyira spoiler), és mivel a Méltatlan Thorban felidéződik egy olyan pillanat, amikor Fury Thor fülébe suttog, innen is visszautalhatunk az egészre, de aki már elfeledte, hogy mi is volt az pontosan, vagy még nem olvasta, akkor inkább hagyja meg azt az Eredendő bűn utánra, megéri. Egyébként már ennyiből is kiderülhetett, hogy Aaron, nagyjából pont úgy és pont annyira, mint korunkban legtöbben, az isteneket valamiféle ember alkotta transzcendentális igény manifesztációjának tartja, akik testet öltenek ugyan, és ha nem is ténylegesen halhatatlanok, de sok ezer évekig elkacsáznak égen, földön és alatta, beleértve a különböző pokoli tartományokat is. Hogy ez a korszerűnek tartott hozzáállás jó vagy rossz, nem tisztünk eldönteni, és éppen nem is efelé tendálunk, viszont megemlíteni azért vált talán szükségessé, hogy egyértelmű legyen, itt az isteneket alapvetően emberi morál szerint vizsgálhatjuk, és nem pedig fordítva, főleg nem az anyagitól elválasztható tisztán szellemi alapokról.

Uatut, azaz a Holdon élő Szemlélőt, tűnjön ez bármilyen hihetetlennek is, de meggyilkolják. És itt okolódik meg az előző okfejtés, Uatu, akárcsak bárki más a Marvel univerzumból, legyen gigászi és ősi teremtmény is, mégis csak teremtmény, azaz nem örökéletű, előbb-utóbb elhalálozhat, ergo akár meg is gyilkolható. Persze az efféle lények nagyságrendileg többet bírnak a sima bolygólakókhoz képest, a kozmikus intelligenciák persze kevéssé vannak stabil égitestekhez vagy akár csillagokhoz kötve, nemigen mászkálnak tömegekben, az ő léptékük jóval kiterjedtebb keretek közé helyeződik térben és időben. Mindenesetre a váratlan és megrázó esemény okán felvonul a szuperhősök nagyja, hogy igyekezzék megoldani a nehezen kibogozhatónak tetsző rejtélyt, csatasorba áll Nick Fury vezetésével a népes nyomozógárda olyanok bevonásával, mint Thor, AmKap, Rozsomák, Vasember, Fekete Párduc, Tél Katonája, Doktor Strange, Gamora, Holdlovag, Hulk, Emma Frost, Megtorló, és még sokan mások, hogy aztán a történet előrehaladtával ilyen-olyan sejtekre szakadozva nőjön mindnyájukban a bizalmatlanság egymás és akár közeli barátok felé is, sőt, egy idő után már önmagukban sem lehetnek biztosak semmilyen értelemben. Uatu szemét, mint kozmikus adattárat, ugyanis többen birtokolják, vagy ténylegesen, akár kézben tartva, ráadásul fel nem fogható módon íródnak át belőle információk néha másokba, hogy aztán ők is tovább sugározzák magukból, már ha nem akarnak belehibbanni a hatalmas felelősségbe és lelki terhekbe. Mint köztudott, a Szemlélő időtlen idők óta követi nyomon a földi eseményeket, mindent megfigyelve, felfogva és magába zárva, afféle passzív istenként, aki a kozmosz egyéb pontjain szemlélődő testvéreivel egyetértésben szántszándékkal nem avatkozik a megfigyelt lények életébe. Ez a be nem kavarás persze kétélű kard, mint megannyi más, ami döntéseinkből ered, ebben a helyzetben ez a passzivitás például többeket rendkívül irritál, már önmagában az, hogy az illető az objektív megfigyelés tapasztalatait nem hajlandó megosztani például a közjóért, másrészt pedig szintén hirig-faktor növelő, hogy néhány esetben Uatu bizony megszegte ezt a bele nem avatkozást, és megsúgott pár kiválasztottnak ezt-azt. Tetézi még az egészet, hogy közel sem egyértelmű minden esetben, hogy ki mihez akar kezdeni a mindent látás, vagyis kvázi mindent tudás nyújtotta hatalommal, néha persze egyértelmű, az örök antagonisták szándékai nyilvánvalóak, ám láthatóan már az sem biztosíték semmire, amikor valaki az emberiség megmentésére teszi fel az életét…

És még van tovább is: Uatu mindazon dolgokat is érzékeli, amivel az ember nem tud vagy nem akar szembenézni, és ez a vesébe látás a kötet második felére – amikor már tényleg elkezd a szorulni a hurok többek körül, és egyre kevéssé tűnik bármi egyértelműnek – több szereplőt majdhogynem végzetesen kicsinál, mert a legrejtettebb szégyeneikkel való szembesülés roppant súly, és mivel ugye nagy formátumú figurákról van szó, titkaik az egész emberiség létére is jelentős hatást fejtenek ki. Vagyis morális szélső helyzetekben járunk, amikor már több a kérdőjel, mint a könnyen megválaszolhatóság, és persze egyszerűbb lenne azt mondani, hogy hagyjuk az egészet a fenébe, hiszen a megoldás egyszerű, mindig az elfogadás, az elengedés, a megbocsájtás, nota bene, a szeretet a kulcs, de a valós szituk, az élő helyzetek egészen másként festenek.

Aaron egyik trükkje, hogy jól ír, és tudja, hogy több a szürkezóna az emberben, mint a fekete-fehér. Utólag szinte meglepő, de még úgyis működtek a fordulatok, csavarok és zárlatok, hogy óvatlanul utána olvasgatva megtudtam előre a gyilkos kilétét. Egyébként a nagy tömegeket és kismillió szereplőt mozgató kozmikus sztorik egyik fő veszélye pont a „minden túl sok”-ból, a szétforgácsolásból eredő drámadeficit, hogy végül semminek nem lesz igazi súlya és tétje, alábbhagy az izgalomfaktor, nem érdekesek a fordulatok. Aaron viszont valahogy nem görcsöl semmin, látszatra legalábbis, lazán megbirkózik a tonnányi alapanyaggal, és talán nem is feltétlenül technikai értelemben vett profizmusa, inkább beleérző készsége lehet a kulcs. A 90-es évek közepétől aktív és igen tapasztalt Deodato (egyszerűbb lenne sorolni, kit-mit nem rajzolt) képi világa jól passzol ehhez az űr-noirhoz: mindent odarak rendesen, semmit sem sejtet, aprólékos és akkurátus, a szereplőket, a kontúrokat, a beállításokat és a háttereket is hosszasan el lehet nézegetni. Szükség esetén persze biztos kézzel használ közeliket is, de egyértelműen a kis- és nagytotálok szerelmese. Mindezt csak utólagos visszalapozgatásokkal állapítottam meg, mivel olvasás közben a filmszerű tempó végigránt az egészen.

Pókember: Uralom, 160 oldalas, keménytáblás képregény, fordította: Benes Attila. Rendelés és beleolvasó.

Demon Wars – Démon-polgárháború, 136 oldalas, keménytáblás képregény, fordította: Tót Barbara. Rendelés és beleolvasó.

Original Sin – Eredendő bűn, 240 oldalas, keménytáblás képregény, fordította: Lunczer Gábor. Rendelés és beleolvasó.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,996KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,850FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés