Két külön alcímkés DC kiadvány jött most ki – a Gabo Könyvkiadó eleve nem a klasszikus kazalból, sokkal inkább a sci-fi, krimi és horror vonatkozásokból válogat –, a 2016-ban nyitott DC’s Young Animal égisze alatt megjelenő kiadványokban a fősodorbeli szuperhősös megoldásoknál némileg kísérletezőbb, érettebb megközelítéssel foglalkoznak fontos témákkal (az elidegenedéstől a droghasználaton keresztül a legszélesebb társadalmi/politikai merítésig), míg a 2018-ban indult Black Label a kifejezetten sötétebb pályákon mozog nagy élvezettel. Ez utóbbira remek példa a Joe Hill féle Egy kosár fej horrorremeklés, amiről itt írtunk, és nagy örömünkre most is tőle érkezett egy újabb opus – és az már csak hab a tortán, hogy akkor is egy karakteres sci-fivel együtt tárgyaltuk, akárcsak most.
N. K. Jemisin ismerős lehet az SFF regénymegjelenéseket buzgón követők körében, a néhány éve kijött – és már alig kapható – A megtört föld című trilógiája első fejezeteiből is egyértelmű: nem lehet számára olyan távolba kalibrált téma, legyen az apokalipszis-közeli túlélés dráma, vagy, mint jelen témánk esetében, másik csillagrendszerben játszódó krimi, ami ne az ember problémáival foglalkozna egyszerre egyéni és társadalmi keretek közt, lehetőleg minden szinten leképezve a jelenidőt. Így van ez tehát a Távolűr című, 12 füzetes képregénykötet esetében is: Jo Mullen, az újonc Zöld Lámpás a galaxis-messzi Túlélő Városba utazik egy különleges küldetésre, ahol egy egészen bonyolult társadalmi struktúrát talál, ami, és ezt a főhős többször meg is jegyzi, gyakorlatilag összes lényeges vonatkozásában rímel a földi viszonyokra. A húszmilliárd lakosú metropolisz életterén három markánsan különböző lénycsoport osztozik, de már ezt sem részletezném igazából, mert a narratíva egyik legfőbb ereje a három értelmes faj jellegzetességeinek és kulturális szokásrendszerének lépésenkénti kibontása, a cselekménnyel párhuzamosan. Jo Mullen küldetése nem egyszerű: több évszázadnyi békés egymás mellett élés után váratlan gyilkosság történik a gigászi városban, amit ki kéne nyomoznia – és persze sejthető, hogy a szálak messzire és magasra, csúcshatalmi régiókba vezetnek majd. A meló nehézségi szintjét már az a tény is jól jelzi, hogy az évezredeken át zajló háborúskodásokat ebben a világban végül egy olyan, a lakosokat már születésüktől fogva determináló eljárás fosztja meg békétlenebb énjüktől, ami a teljes érzelmi-lelki részüket blokkolja. Ez természetesen éppoly mélyre nyúló politikai, együttélési és szabadságbeli kérdéseket vet fel, amiket Mullen földi emberként, azon belül is afro-amerikai nőként, jól ismer, legyenek mégoly különbözőnek is tűnők a Túlélő Város viszonyai a földihez képest. Nem árulok el túl sokat azzal, hogy a gyilkosság és a nyomában beinduló elégedetlenségek, mozgolódások, a három lénycsoport kulturális eltéréseinek nehezen kordában tartható súrlódásai, egyre forróbbá teszik a talajt, és nem csak az őslakos népek, de Mullen lába alatt is. Aki persze egyre mélyebbre merül mind a meglátogatott világ, mint pedig önmaga ismeretlen tartományaiba – következően fejlett morális énjéből –, így néha a felvonulókba lövetések kereszttüzében találja magát, máskor pedig saját érzései kavargásában; merthogy ő, külső nyomozóként nem ment át az érzelmi blokkoláson.
Jemisin írói tehetségének legfőbb sarokköve a nagy ívű parabolák felfestésének és plasztikussá tételének együtt ritmizálása a személyes emberi sorsokkal, próbatételekkel és karakterfejlődésekkel. Gyakorlatilag éppoly fontosak számára a hétköznapi apróságok és lelki huzavonák részletezései, a gyarlóságok és erények etikai-morális elemzése, mint a szociális felépítmény és a nagypolitikai játszmák többirányú tükrözése. A különböző lények együttélésének nehézségei egyértelműen a földi rasszok közti történelmi és jelenbeli problémákra rímelnek, és ami a legjobb az egészben, hogy távolságtartó prédikáció helyett az egyén morális felelősségére súlyoz. Ehhez képest Jamal Campbell rajzait, sőt, egész vizuális világát kifejezetten szoknom kellett, és bár vélhetően tényleg megrajzolta a karaktereket és a mozgásfázisokat, ez a full digitálisan csillogó, erősen cyberpunk jellegű világ, amire a néhol már-már „seszínű”, hókán pasztelles színezés is ráerősít, jóval elidegenítőbb számomra, mint az írói szándék. Viszont a karaktervezetés vérprofi, úgyhogy végül beadtam a derekam, és mentem a sztorival. És hát simán benne van a pakliban, hogy fontosabb új képregény kedvelőket verbuválni az ifjabb generációkból, mint a régieket kiszolgálni.
Joe Hill a felemlegetett fejgyűjtögetős / vidéki-amerikás hideglelés mellett – időrendben után –, túl akart lépni bárminemű nagypályás játékon, elsődlegesen is saját elvárásait megregulázva, a Dolog és hasonló keményebb horrorok nyomdokain nagyközönségi, azaz alapvetési zsigerturkálást szándékozott összehozni, magas-irodalomtól akár távolabbra pozícionálva. A hatáskeltés természetesen csípőből megy neki, láttuk/olvastuk ezt már regényeiben/képregényeiben: érti és érzi az emberi mozgatórugók és lelki rezdülések széles skáláját, és úgy írja meg ezeket, szociális viszonyokra is rávetítve, ami éppúgy üzemképes az egyötletes karcolatok és kisnovellák terjedelmében és a nagyregényeiben is. A félelmek és félelemkeltés, a sötét sarkokba betekintés, majd bevilágítás pedig megint csak egy másik réteg a tehetségskálán, és ebben például az is kulcskérdés, hogy akkor is funkcionáljon, ha a legszűkebben vett horror-toposzokon, kliséken és környezeti elemeken kívülre tekinget a narratíva. Hillnek ez is megy, akár világosban is megfagy ereinkben a vér, de nem kell feltétlenül erre sem szélsőséget asszociálni, bőven elég a tartós bizonytalanság, a riasztó lehetőségek állandóvá tétele, a szorongatott helyzetekből való kilábalás lehetetlenségének finom érzékeltetése.
Hill úgy vágott bele a Merülés ötletének felfejlesztésébe, hogy azonnal rajzolót is keresett hozzá, megkérve kiadós társát a Hill House-nál, hogy ajánljon neki valakit Stuart Immonen stílusában, mert valami hasonló jól jönne ehhez az óceáni szigetes megmentős/felfedezős sztorihoz, mire a barátja meg is szerezte a melóhoz magát Immonent – ezek a háttéresemények egyébként a kötetvégi jegyzetekből és interjúkból kiderülnek. És talán igazat is kell adjunk Hillnek, Stuart valóban tökéletes választásnak bizonyult, és könnyen meglehet, kivételes rajztudása, valamint „színészvezetési” készsége nélkül talán nem is égne belénk ennyire az egész fabula a kiinduló ötlettől kezdve a történetmélyítő apróságokig. Nincsenek akár csak fikarcnyival is gyengébben sikerült beállítások és időhúzó vagy elnagyolt panelek, éppen ellenkezőleg, minden oldal, kameraszög, háttér, mozdulat és arckifejezés beszédes, egyszerre sűrít többrendbeli jelentést és fest hangulatot, külsőt és belsőt egyaránt. És persze Dave Stewart színező is remekelt: bár nyilván gyakran hangsúlyosak az árnyas, fénytelenebbre hangolt felületek és részlettónusok az egészen mély monokrómokig, viszont simán bevállal élénk(nek tetsző) színeket is, mint például a keresett hajó halottnak hitt, mégis „élő” legénységének rikítónarancsos ruházatát, ám végeredményben ezek sem tolják fikarcnyit sem könnyedebb irányokba az összhatást.
A Merülés zsánerileg az inváziós sci-fi, a testrablós horror és a lovecrafti weird határmezsgyén mozog, hol egyik, hol másik felé hajolva, mégis éppoly kompaktnak hat, mint a vizuális megjelenítés, és főbb erényeinek egyike, hogy pontosan tudja honnan hová tart és közben milyen eseményekre térjen ki. A sztori egyébként a mában játszódik (visszautalva a pár évtizeddel korábbi gyújtópontra), mégis hajaz némileg a klasszikus felfedezős romantikusokra is: egy korábban az északi sarkkör közelében eltűnt hajó és elsüllyedt legénységének felkutatására fogadja fel egy olajvállalati tótumfaktum az elérhető legalkalmasabb roncsmentő csapatot a Carpenter fivérek (beszédes horrornév) vezetésével, akik aztán sikeresen meg is találják az egyik sziget mellett a harminc évvel korábban eltűnt hajót a mélyben. Legnagyobb megdöbbenésükre a sziget partjain összefutnak az élőhalott kinézetű, de szinte semmit se öregedett legénységgel, hogy aztán a történet többrendbeli fordulatot véve eljusson a csak félig-meddig reménykeltő végig.
Hill természetesen jobb író annál, hogy bármilyen alapötletből mindössze sima horror-ponyvát kanyarítson, éppúgy vegyít bele morális kérdéseket, mint társadalmi- és korkritikát, az összefogás, a testvéri szeretet, a több szintre kiterjedő felelősségvállalás tehát éppúgy része az egésznek, mint a kapitalista berendezkedés görbe tükre. A leghangsúlyosabb mindezekkel együtt, és ez teszi különösen izgalmassá: az emberi alaptermészet és a stabilnak hitt erkölcsi tartás kikezdhetősége az önző vágyak, a titkolt mozgatórugók, valamint természetesen a zsigeri félelmek megcélzásával. A Merülés minden szinten és valamennyi megjelenítési formát beleszámítva is ott van a legjobban sikerült weird-horror művek közt.
Távolűr rendelés és beleolvasó.
Merülés rendelés és beleolvasó.
