Hirdetés

Kortárs vagy klasszikus zene? Tintinnabuli. – Elolvastuk a Két hang között című képregénykötetet

Az Arvo Pärt észt zeneszerzőről jegyzett magyar nyelvű Wikipédia szócikk felütése: „az egyházi zeneszerzés legkiemelkedőbb ma élő képviselője”. Nem feltétlenül akarok vitába szállni ezzel a definitív állítással, de azért némileg mégis. Ebben a kijelentő formában ugyanis mintha egy gyorsan elhaló ipszilon-ágra kényszerülnénk az egyházi dogma kiüresedő alakzatai közé, miközben ilyesmiről szó nincs: Arvo muzsikája a megtestesült… azaz dehogy, éppen hogy a rögvalóba húzó anyagiság terheitől eloldó és kiüresedett fogalmi-gondolatiságon is túlmutató szellemi mély-megélések adódhatnak műveiben elmerülve.

Hősünk élete 1935-ben kezdődött és a testileg-lelkileg érzékeny fiatalember természetszerűleg rögös úton jutott el az egyre letisztultabb, Istenkereséssel aládúcolt önmegismerések azon szintjéig, amihez már hozzárendelődött az az egyedülálló kortárszenei forma, aminek kidolgozása élethosszig tartó áldozatos munkát kívánt, és amiben sem a korábbi klasszikus zenei metódusok visszabiflázásai sem puszta átvariálásai nem játszanak szerepet. Arvonak még szerencséje is volt, anyukája aránylag hamar belátta, hogy gyermeke muzsikusvénája minden mást zárójelbe tesz, ezért kijárhatott zeneiskolát, konzervatóriumot, majd rádiós szerkesztői és hangmérnöki munkái közben hozzáfért olyan klasszikus zenei lemezekhez, amikhez a földi halandók a vasfüggöny mögött a legsűrűbb évtizedekben nem. Persze nem csak a pártkatonák, de még zeneszerző kartársai és mesterei java része sem tudott mit kezdeni a különös fiú áhítatos, nagyjából minden mást beáldozó útkeresésével és belső kínjaival, hogy kisajtoljon magából valami olyat, amit nem vagy alig talált meg mások zenéjében – miközben mindig is voltak persze, akiket istenített, például Bachot, de a gregorián egyszólamúsága is lenyűgözte -, vagyis azt a tiszta szellemi fényt, ami alig képezhető le a bevetten alkalmazott hangkészlettel és hangközökkel. Mindeközben sorra születtek útkeresésének állomásait megörökítő darabjai, némelyik átment a hatalom rostáján, mások nem, és közben egyre közelebb jutott egy- és kétszólamú, majd hármashangzatokkal építkező alkotásaival nem titkolt céljaihoz. Egy róla szóló riportban olvastam azt a korunkat magát is jellemző szimptómát, hogy később, már nemzetközi sikerei teljében több kortárs szerző és kritikus felrótta neki túlzottan tonális zenéjét (kórusműveit, szólóhangszeres darabjait és szimfóniáit egyaránt) a huszadik század torzuló világának keretei közé, főleg annak leképezéséhez. (Szabálytalan magyarázat: a tonális zenében minden az alaphanggal rezonál, mintegy ahhoz vonzódik.)

Talán pont érzékenysége és természetes őszintesége mentette meg a komolyabb üldözésektől, ami az ötvenestől a hetvenes évekig a Szovjetunió határain belül nem volt gyerekjáték, de azért Arvonak is kijutott némi rendreutasítás és elhallgattatás. Igaz, ő ezt is képes volt belső csenddé alakítani, hogy ott aztán tovább kutasson a mélységek és magasságok vertikális tereiben. Később kidolgozta az úgynevezett tintinnabuli eljárást, de ezt a ’harangocskák”-nak hívott hangszövést a legkevésbé sem szánta valamiféle új akadémikus zeneszerzési módszernek, ehhez a legbelső lelki-szellemi rétegekből előbányászott és kisajtolt esszenciális művészi kifejezési módhoz valójában csak neki vannak használható kulcsai. Élete párjával már kapcsolatuk elején rátaláltak az ortodox hitre, családot alapítottak, kitartottak jóban-rosszban, majd vállalták az emigrálást is, amikor a hatalom egy idő után már nagyon szabadulni akart a nyugaton egyre ismertebbé és így politikailag egyre kényelmetlenebbé váló zeneszerzőtől. 1980-ban aztán Arvo elhagyta családjával Tallint, majd hosszú időre Berlinben találtak otthonra, és ettől kezdve sorra jelentek meg művei hanglemezeken, később pedig CD-n a kortárszenékre és modern jazzre szakosodott patinás ECM-nél jöttek ki albumai.

Joonas Sildre képregényíró és rajzoló nagy vállalása (maga a munka öt évig tartott, közben szoros kapcsolatot ápolt a családdal és Arvo több kortársával) a világhíres muzsikus rendhagyó világának képregényes formába ágyazása többek közt azért is bukhatott volna nagyot, mert nem sima biográfiában gondolkodott, és ezt már a Két hang között (Polar Könyvek, 2022) borítóján is jelzi az alcímmel: Arvo Pärt zenei útkeresése. Azaz az életesemények kiemelt pontjai mellett a zenerajongásra, majd a zeneszerzésre és a hangversenytermi pillanatokra fókuszálva ábrázolni igyekezett magát a felcsendülő muzsikát is sajátos minimalista stílusával, amihez a három szín (fekete-fehér-drapp) mellett visszafogott figurakezelést választott. Ehhez képest mégis úgy kel életre és ránt magával meglepő külső-belső értelmezhetőségi tartományokba, mintha nem hiányozna belőle egyetlen árnyalat sem. És nyilván nem is hiányzik, mert a valóban fontos dolgok gyakran sokkal intimebb körülmények közt rezdülnek meg, mint előre sejthetnénk, így újfent bizonyságot nyer: a kevesebb nem csak néha, de mindig több.

A 224 oldalas mű közepe körül már felismerhetők Joonas hatásmechanizmusának legfőbb eszközei: lépésenként táguló terekbe épít mértani formákat, stilizált hangjegyeket, mozgásvonalakat, magányos figurákat, látszólag semmibe haladó lépteket, tétova mozdulatokat, megrendült hallgatókat, miközben simán vág a költői pillanatokra prózai magyarázatokat, hétköznapi események oldalain vezetve a következő katarzisig. A művész felesége, Nora magyarázza el például a tintinnabuli módszert egyszer zenészbarátoknak, máskor pedig Arvo maga avat be a matematika világán keresztül az istenibe és a művészet lényegébe, mégpedig az egy, mint minden mást magába foglaló szám segítségével. De nem csak meditációban, templomban és kútfők közt lehet rálelni a helyes következő lépésre, hiszen szellemi axióma: ha este visszanézve a napodra nem jössz rá, hogy aznap Isten kin keresztül szólt hozzád, akkor nem figyeltél eléggé, így Arvo nagy becsben tartja azt a képregényben is megjelenített pillanatot, amikor egyszer gondolataiba merülve a téli utcán sétálva egy hómunkásnak szegezve a kérdést: „Ön szerint hogyan kellene zenét írni?”, azt a választ kapja: „Ha egy zeneszerző zenét akar írni, minden hangot szeretnie kell. Mindegy egyes hangot.”

A Két hang között az 1980-as migrációs pillanatokkal ér véget, és bár a máig tartó több évtizedes életszakasz így teljes egészében kimarad, még sincs hiányérzet: a művészi kiteljesedés, a beérés, és az ezekhez tartozó formai kialakítások már megmutatkoztak, a legfontosabb szentenciák elhangoztak, Joonas hatásos képeivel, montázsaival és formabontó panelkezelésének átélésével pedig létsíkok közti határhelyzetekben barangolhatunk, és kukkanthatunk be közben emelkedett szellemi dimenziókba, ilyesmikre pedig nem is nagyon számítottunk. Kivételes remeklés.

A május 14-én a Dürerben megrendezésre kerülő 18. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál vendége lesz az alkotó, az eseményt szervező Magyar Képregény Szövetség tájékoztatója erről: Tökéletes hang vagy tökéletes csend? Arvo Pärt örökségéről beszélget az észt képregényalkotó Joonas Sildre és a magyar elektronikus zenész Iamyank. Hogyan reagál egy grafikus és egy zenész Pärtre? Hogyan fejezik ki Pärt hatását képekkel és más stílusú zenékkel? Moderál Mráz István, A képregények titkos élete podcast házigazdája.

Rendelés.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés