Talán meg sosem volt olyan aktuális és érdekes a Bánkitó Fesztivál, mint idén. Egyrészt azért, mert először a fesztivál történetében a szervezőknek sikerült elhozniuk néhány külföldi zenekart, köztük azt a Slavest is, ami ma már egyáltalán nem kis név, másrészt pedig azért, mert még soha nem hárult annyi figyelem Magyarországon a fesztivál egyik főszereplőjének számító civil szférára, mint most. Elmentünk mi is, és most jól megmondjuk, hogy milyen volt. (A képeket a fesztivál Facebook-oldalán találtuk.)
A kezdés előtti sajtóközlemény azt írta a Bánkitóról, hogy ez az ország legnagyobb kisfesztiválja, és ez szerintem elég találó mondat rá. Annyira kicsinek több okból sem lehet nevezni, idén már 3500-4000 fő körül volt a napi látogatók száma, akik hat zenei színpad, na meg egy rakás civil program közül választhattak. Sok szempontból viszont mégis kicsi a Bánkitó. Főleg a költségvetése az, számomra felfoghatatlan, hogy hogyan lehet ötvenhárommillió forintból egy ilyen négy napos rendezvényt megcsinálni, de a szervezésben is egy csomó ponton tetten érhető a kisfesztivál-jelleg. Elég kevés helyen lehet például kaját kapni, kintről viszont szinte bármit be lehet vinni a fesztivál területére, ami egyébként nem is egységes, sőt, a két fő helyszín, a tó környéke és a több színpadot plusz egy campinget is magába foglaló Tábor vagy tíz percnyi sétára van egymástól.
Ilyen méretű fesztiválnál persze alapfeltétel, hogy valamivel meg lehessen különböztetni a többitől, és Bánkon ez abszolút működik. Adott egy szép és nyugis helyszín, de igazából a civil szféra jelenléte az, ami a legjobban meghatározza a Bánkitót. Ez a fesztivál messze nem csak a zenéről szól, a koncertek mellett rengeteg civil programot is rendeztek a négy nap alatt, ezek pedig szinte mind a Bánkitó idei központi témája, a korrupció köré szerveződtek. Bánkon együtt lehetett látni gyakorlatilag az összes, kormány által démonizált civil szervezetet, beszélgetni lehetett a tagjaikkal tök komoly és fontos témákról, vagy akár azt is meg lehetett kérdezni tőlük, hogy mennyi pénzt utalt nekik tegnap Soros György, ez pedig tök jó dolog.
A fesztivál jellege a közönségén is abszolút látszott. A Bánkitóra egy csomó nyitott, kedves, kicsit fura, vagy éppen tök átlagosan kinéző, főleg budapesti fiatal jött el, akiket látszólag tényleg érdekelnek a közügyek és a társadalmi kérdések, csütörtök este abszolút főműsoridőben például hiába próbáltam bemenni az egyébként tök nagy színházi sátorba egy korrupcióról szóló előadásra, mert az teljesen tele volt.
Az alacsony költségvetés és a fesztivál közönségének ízlése pedig a lineupon látszott, amiben leginkább az utóbbi években befutott, vagy még ismeretlen előadók szerepeltek. Főleg olyanokra kell gondolni, mint a Gustave Tiger, a Fran Palermo, vagy a Middlemist Red, ez utóbbi például nagyon jó koncertet adott. A zenekar most már egy jó ideje nem az a fekete ruhás tinikből álló csapat, aminek indult, évről-évre látszik, ahogy érnek, és egyre jobbak lesznek. A ruhatárukkal együtt pedig a zenéjük is színesedett, és most már ott tartanak, hogy egy baromi erős egyórás koncertet tudnak adni. Nóvé Soma énekes egyébként elmondta, hogy mennyire szeretnek Bánkon lenni, és a közönség is nagyon szerette őket, nagyjából olyan természetesnek hatott a fellépésük, mint egy Prodigy-koncert bármelyik nagyobb hazai fesztiválon.
Tulajdonképpen csak úgy véletlenül mentem el csütörtökön a Bánkitó Fesztiválra, gondoltam egyszer meg kell ezt is néznem, ha már eddig csak a kollégák voltak itt, de mindig áradoztak róla. Különösebb cél nem volt, azt nézzük, ami szembe jön. Hát a Gusatve Tiger szembe jött, jó alaposan, nagy sebességgel.
Hiába szeretem a zenekar lemezeit, különösen a legutóbbit, élőben még nem volt szerencsém hozzájuk. Szóval nem tudom, hogy amit az Auróra nevű színpadon láttam az általános, vagy egy különösen szórakoztató bulit fogtam ki. Már az elején gyanús volt, hogy Szurcsik Erika frontember a színpad közepén térdelve úgy forgatja a szemeit, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most ő tényleg ott van éppen, ahol, vagy csak képzeli az egészet. Aztán elkezdődött az első dal, és csak nehezen tudtam visszafogni magam, hogy ne fordítsak egyből hátat nekik. De sikerült maradnom, így hosszú évek óta az egyik legszórakoztatóbb magyar koncertbe akadtam. Na nem zeneileg, mert ugyan az első dalok kegyetlen nyávogásától Szurcsiknak sikerült eljutni addig, hogy végül a lemezen sem túl cizellált énektémák olyan negyedét hasonlóan adja elő, mint stúdióban, de a hangi hiányosságokat szerencsére sikerült egyfajta sajátos showműsorral kompenzálnia. Mondjuk nem vagyok benne biztos, hogy ő is így érzi, de a kásás, teljesen beállt hangon hisztizése elvitte az amúgy nem is túl hosszú, kompakt kis bulit. Ő úgy gondolta ugyanis, hogy nem szól a mikrofonja (de szólt, kifelé biztos), és ezt éktelen káromkodással a közönség tudtára is hozta, a többiek, illetve egy színpadtechnikus pedig hiába akartak segíteni neki, az nem volt számára megfelelő. Aztán rájött, hogy az lehet a baj, hogy a kontrollból nem hall semmit, de megoldotta a problémát, ráfeküdt a ládára, és közölte, hogy végre hallja magát. Erre Dorozsmai Gergő gitáros-énekes picit kacarászva megkérdezte, hogy akkor innentől már jó lesz a koncert? Közben a közönség már a „hisztis picsát” kántálta, amire Szurcsik el is ismerte, hogy igen, ő valóban az, de ne tudjuk meg milyen szar az, ha nem hallja magát. Volt még egy kétszer eljátszott dal, mivel első nekifutásra az énekesnő kihúzta a mikrofonjának a zsinórját, így nem tudta teljes átéléssel előadni a szűk egyperces szerzeményt. Mondjuk ehhez is kegyetlen nagy hisztit kellett levágnia, de sikerült kierőszakolni a többiekből. A többiekből, akik egy idő után inkább tudomást sem vettek Szurcsikról, hogy éppen hol fetreng, mi nem megy neki, mi éppen a problémája, csak játszották az amúgy elég jó alapokat. Egyszer szaladtak csupán bele abba, hogy csak harmadik nekifutásra sikerül mindegyiküknek ugyanazt a számot elkezdeni, de Szurcsikhoz képest ez maga volt a precizitás.
Szóval az van, hogy életem első Gustave Tiger-koncertje kicsit visszahozta a punkba vetett hitemet. Lemezen annyira nem éreztem eddig ezt a punk dolgot, de ez a buli tényleg az volt. Remélem azért, hogy végül Szurcsik Eika is jól érzete magát, mert ha neki tragikus volt, akkor most lelkiismeret-furdalásom lesz, hogy ennyire bejött ez a káoszkoncert. Ami miatt amúgy tényleg olyan érzésem volt kicsit, mint a régi, kilencvenes évekbeli Szigeteken. Ott leptek meg ennyire koncertek, amik után csak zavartan pislogtam a színpadok mellé lepakolt sátrak között kullogva. (dg)
Szintén nagyon Bánkitó-kompatibilis zenekarként járt a fesztiválon a Szabó Benedek és a Galaxisok, ami nem az elsőszámú Északi színpadon lépett fel, hanem a Bánki tó legnagyobb stégjére épült Tószínpadon. Ez a színpad pont az ilyen visszafogottabb zenét játszó előadókra lett kitalálva, és a tavon megcsillanó fényekkel és kis lelátójával talán ez a legkirályabb koncerthelyszín, amit Magyarországon láttam. Egy gond volt csak vele, a hangosítás, ami szinte mindegyik számban okozott valami gondot, és amikor nem, a gitár akkor is olyan gyengén szólt, hogy elveszett ezzel a dalok eredeti karaktere. A zenekar persze ettől még tisztességesen lenyomta a koncertet, ami nem is volt rossz, normális körülmények között pedig kifejezetten jó is lehetett volna.
A fesztivál legnagyobb dobása egyértelműen a Slaves volt, a kenti punkduó tavaly még a Sziget afterpartyján lépett fel a Budapest Parkban a Crystal Fighters és a Foals előtt, azóta pedig kihoztak még egy lemezt, amin bár akkora slágerek azért nem voltak, mint a Cheer Up London, nem sikerült rosszul. A zenekar kifejezetten híres az energikus fellépéseiről, és nem véletlenül, egy percre sem érezte úgy az ember, hogy kéne még néhány zenész vagy hangszer a színpadra, akkora showt csinált a duó. Főleg Isaac Holman, aki gyakorlatilag egy órán keresztül őrült energiával verte a dobot, és közben még arra is figyelt, hogy kiküldjön a közönségből egy srácot, aki lányokat zaklatott az első sorban. A Slaves zenéje iszonyú nyers, direkt és egyszerű, erre a legjobb példa Fuck the Hi-Hat című számuk, ami Isaac szerint azért született, mert valaki számon kérte rajtuk, hogy miért nem használnak lábcint. Ez a zene pedig baromi jól működik egy fesztiválon, főleg ilyen előadásmóddal együtt, úgyhogy a zenekar a Bánkitó egyik legjobb koncertjét adta.
Nem gondoltam volna előre, hogy a másik legjobbat az izraeli A-Wa fogja, de így volt. Eredetileg csak azért mentem el megnézni őket, mert kíváncsi voltam, hogy milyen koncertet ad az a három lány, akiről annyit tudtam, hogy jemeni zsidó származásúak, de Izraelben nőttek fel, és arab popzenét csinálnak, amiben ugyanúgy benne van a nemzetközi hip-hop, mint a hagyományos jemeni népzene. Nos, tök jót, úgyhogy ott is maradtam végig. Az A-Wa arra érzett rá nagyon, hogy hogyan lehet a közel-keleti zenét úgy becsomagolni, hogy az nyugaton is abszolút fogyasztható legyen, de közben megőrzi eredeti karakterét. A nagyon erős színpadi jelenléttel bíró lányok úgy énekeltek, ahogy a jemeni nagymamájuk tehette még régen, de közben reggae-s és hip-hopos ritmusra épülő zene ment, és ebből az egészből egy tök jó buli kerekedett ki úgy, hogy még igazából azt sem lehetett ráfogni a zenekarra, hogy hatásvadász lenne.
A német The Picturebooks koncertjétől viszont sokat vártam, ami a Slaves-hez hasonlóan szintén egy duó és szintén baromi energikus koncerteket szokott adni, csak ők blues rockot játszanak. Végül úgy igazán nem is kellett csalódnom, tényleg nagyon komoly showt csinált a zenekar, Philipp Mirtschink dobos konkrétan annyira erősen verte a dobokat, hogy a koncert során végig gőzölgött a feje környéke az izzadtságtól, mégis maradt bennem egy kis hiányérzet. Főleg azért, mert az A-Wával ellentétben a Picturebooks fellépése időnként hatásvadásznak tűnt, és mintha egy kis mesterkéltség is lett volna benne, de az is igaz, hogy mivel a dalaik nagyon hasonlítanak egymásra, és időnként a Black Keysre vagy mondjuk a Black Rebel Motorcycle Clubra is, a koncert a végére egy kicsit monotonná vált. Azért így is király volt, és ha valaki kíváncsi rájuk, októberben megnézheti majd őket Budapesten is.
Tök érdekes, hogy gyakorlatilag az összes koncert nagyon jól sikerült, amit Bánkon láttam, még azok is, amiket nem emeltem most ki, például az Anima Sound System vagy a Makrohang is király volt. Nem tudom, hogy ez minek köszönhető, de az biztos, hogy elsőre nagyon jó benyomást tett rám a Bánkitó Fesztivál, még annak ellenére is, hogy az egyik délutáni stéges sörözés során a mobilom véletlenül a tóban kötött ki. Jó, hogy van ilyen hely Magyarországon, ahol nagyon szép környezetben lehet bulizni, és közben mindenki számára fontos kérdésekkel törődni. A legjobb meg az lenne, ha még több lenne.