Könnyáztatta nagy üresség – ömlesztett anyag

A Thirty Seconds To Mars megpróbál új lemezével is az érzelmekre hatni. A Little Dragon ért a fogós dallamokhoz és a csípő hipnotikus táncba rántásához. A Baby Bone második lemezével sem fog áttörést összehozni. Az Animal Collective EP-je pont jó azoknak, akik hosszú távon unják a csapatot. A While Heaven Wept új lemeze olyan, mint egy doomba oltott Opeth. Ömlesztett kritikák.

Thirty Seconds To Mars – This Is War
(Virgin)

Alany: A Thirty Seconds To Mars arról híres igazán, hogy itt énekel és gitározik egy bizonyos Jared Leto, aki, mint hollywoodi színész futott be először olyan filmekben, mint a Harcosok klubja, Pánikszoba, Amerika pszicho stb., aztán emiatt a zenekara is híres lett. Nem mellékes az sem, hogy szinte minden csaj omlik érte, amit meg is lovagol szépen rettenetesen érzelmesen tálalt modern rockzenéjével. A zenekar persze minden jó ügy mellett is kiáll, legyen az a globális felmelegedés megállítása, a háborúk beszüntetése, meg ilyenek. Szóval egy igazi érzelembomba ez a Jared Leto vezette hősies kis csapat.
Pro: A This Is War a harmadik nagylemeze a Thirty Seconds To Marsnak, és talán az eddigi legjobban összepakolt produkciójuk is. Tökéletesen megírt számok, fülbemászó dallamok, éppen megfelelő mennyiségű vadulás, pont jó helyre pakolt, pont elég elektronika, pozitív szövegek, világmegváltó gondolatok, művészi tálalás stb. Perfekt, na.
Kontra: A sok pozitívumnak semmi hatása nincs a hallgatóra. Könnyáztatta nagy üresség a This is War. Hiába vannak a szép dallamok, ha a cd lejárta után úgy érzi magát az ember, mintha nem is szólt volna semmi. Az meg külön vicces, hogy a közönségénekeltetés már eleve a lemezen van (még nevet is adtak az ezerfős kórusnak: The Summit), így a rajongók előre be tudják tanulni, hol kell dalolniuk koncerten, miközben a széttárt karú Jared Leto könnyes szemmel élvezi majd az áhítatot.
(Szöveg: dg; pontszám: 2/5)

Little Dragon – Machine Dreams
(Peacefrog)

Alany: Nos ezt a kritikát is pont annyira csúsztatta meg a véletlen, amennyire még éppen stílusos – a Little Dragon zenekar épp nemrég játszott a hajón. Társmagazinunk ajánló rovatában ennek kapcsán már leírtuk, hogy kik ők, és miért kell szeretni azt, amit csinálnak, és bizony ez egészen egyértelmű is, mivel svédek, és popban utaznak. Azt pedig már többször bizonyította a történelem, hogy ha van nép, amelyik még az amerikaiaknál is jobban ért a fogós dallamokhoz és a csípő hipnotikus táncba rántásához, akkor az a svéd. Itt főleg kütyük vannak jelen, mint hangszer, és egy egyedinek aligha nevezhető, a célnak teljességgel megfelelő, és végül is szerethető női hang. Sajnos nem szőke.
Pro: Bár a Little Dragon igazán frissnek aligha mondható zenei téren ezzel a néhány éve lejárt szavatosságú, de azért még mindig népszerű elektropop izével, azért szerencsére a klisépuffogtatás nemigen áll fenn, attól ódzkodnak, és inkább építgetik az ügyesen megszólaló, néhol már egészen space-es témáikat egy visszafogott énekkel felső rétegként. Megkülönbözteti őket a színtértől a tánczenére jellemző megszólaláshoz kapcsolt sok középtempós, vagy inkább lassú, soulos téma.
Kontra: És bár tény, hogy unalmasnak nem nevezhető a lemez, igazán fogós dalok sincsenek rajta, és ezt nehéz megbocsátani, mert a potenciál elvileg megvan bennük, ez ordít az anyagról. Olyan, mintha egy nagy sláger mellé tett komplett albumot hallgatnánk, ahol a dalok egyike sem vall szégyent a zászlóvivő klipes-rádiós, könyökből csöpögő szezoni dal mellett. Csak itt ez nem került rá az albumra.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 3/5)

Baby Bone – Supernova
(Edge Records)

Alany: Az újkígyósi Baby Bone tizenöt éves, amit a fene se gondolt volna. Ennyi idő alatt klasszikus értelemben véve egy nagylemezük volt, bár igazából a korai demokon kívül, szinte minden felvételük albumnak is minősíthető. Szerencsétlen sorsú zenekarnak számítanak, hiszen átütő sikereik nem voltak eddig, pedig jó zenét játszanak. A Supernova alapján sem lesz áttörés, de néhány kellemes rockdal akad rajta.
Pro: Ez az első számú pozitívum. Jó dalokat írnak. A dallamok néha nagyon betalálnak, és ami még fontosabb, a gitártól baromi okos, és feelinges dolgokat lehet hallani. Az Angyalszív például össze van rakva; működő, fasza, sodró rockzene, ami kicsit talán a Black-Outra is emlékeztet, de annál azért tömörebb, keményebb.
Kontra: A jó ötleteket a nagyon rosszak ellensúlyozzák. Ami alap, hogy a magyar nyelvet most sem sikerül megszelídíteni (átkozott nemzet vagyunk, még az anyanyelvünk sem használható a könnyűzenéhez). Hadarások, elhúzott „ííí”-k, „eee”-k, ezek a legkellemetlenebb dolgok. A szövegek nagyot akarnak mondani, de túl sokat, és túl sokszor, a szlogenszerű fogalmazás keveseknek sikerül, de leginkább azért, mert arányérzék kell hozzá, a Baby Bone nem találta el. A zenében is itt a gond, a dalokat elnyújtják, hatásukat vesztik az átlag öt perc alatt. A kevesebb több. Tizenöt év után az előbbieket kár leírni, a Baby Bone úgyis azt csinálja, amit akar, és a többnyire jó ötletek miatt nem is baj, a többit meg ki lehet kerülni.
(Szöveg: dj; pontszám: 3/5)

Animal Collective – Fall Be Kind EP
(Domino)

Alany: Bár sokan fanyalognak meg húzzák a szájukat, azt mindenesetre kár és felesleges is lenne tagadni, hogy az Animal Collective az évtized végének egyik, ha nem a legtöbbet emlegetett, legmeghatározóbb és sznob-fronton istenített zenekara. Ez megmutatkozik a legutóbbi, Merriweather Post Pavillon című lemezt megelőző, megjelenésekor levezényelt és utólagos hisztin is. Legtöbbször ugye a rétegek alatt egyén által kibogozandó popdalokról illik hadoválni valamit, meg kollektív célú kísérletezgetésről, azt pedig, hogy ez mennyire globális dolog már, mi sem mutatja jobban, mint hogy mondjuk másfél éve még azon ment a sírás, hogy nahát, őket ide például mekkora öngyilkosság lenne elhozni koncertezni, PEDIG, aztán most meg biztosan itthon is teltházas esemény lenne.
Pro: Ez a mostani kiadvány valószínűleg pont olyan amilyennek elképzeled. Sokféle, de eltéveszthetetlen, sokáig leköt, nincs agyonbonyolítva, satöbbi – ez is csak Animal Collective, ha eddig szeretted, ezzel sem lesz bajod. Ha csak kisebb porciókban bírod őket elviselni, akkor sem érdemes aggódni, lévén fél óra az egész (bár persze ez EP-nek igen hosszú). Túlzott önismétlést sem lehet felemlegetni, szezonális újítás lévén eggyel kevesebb az önfeledt vidámság és eggyel több az éteri csilingelés.
Kontra: Habár a túlzott önismétlés nem is áll fenn, azért érezni némi Sigur Rós-szindrómát a levegőben – lenne itt hová mozdulni még messzebb.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 4/5)

While Heaven Wept – Vast Oceans Lachrymose
(Cruz Del Sur)

Alany: Bár az amerikai csapat már 1989 óta létezik, valamiért mégsem övezi őket akkora felhajtás, mint azt az ember elvárná ennyi idő után. Pedig zeneileg a doom metal egy igen izgalmas szegmensét képviselik. Epikusságban és hatásvadászatban szinte párjukat ritkítják. Egyesek a Solitude Aeternus és a Solstice muzsikájához rokonítják a virginiai srácokat (és hölgyet), teljes joggal, mégis az első dolog, amit ki kell emelni, hogy itt tényleg nem fukarkodnak az érzelemgazdag tálalással.
Pro: Mint azt említettem már, nagyon hatásvadász, de ugyanakkor szerethető. Olyan az egész lemez, mintha előre kigyakorolták volna, hogy hova, milyen érzelmi tölteteket kell betenni, hogy a megfelelő hatást érje el. Talán úgy is mondhatnám, hogy ez a zenei Hollywood, vagy akár, hogy doomba oltott Opeth. Változatos és izgalmas.
Kontra: A szirupos dallamosság néha megfekszi az ember gyomrát, tehát aki kő hardcore, annak nem ajánlom. Néhol túl hosszúra nyúlnak a dalok, de úgy, hogy közben nem kapunk semmilyen plusz töltést, maximum az éppen aktuális dallamot csépelik túl.
(Szöveg: ba; pontszám: 4/5)