Komoly, igényes munka – Ömlesztett anyag #9

Magyar avantgárd extrém metál külföldi kiadónál. Történelembuzi, Brian Molko-hangú dagi progresszív indierock-zenekara. Kultgyanús finn black metal. Jó zajos Mclusky-utódzenekar. Nehezen követhető felállású brit zenekar. Mindezek egy íráson belül. Ömlesztett kritikáink:

Damned Spirits’ Dance – Weird Constellation
(Code666)

Alany: avantgárd extrém metált játszó magyar zenekar. A fő példakép valószínűleg az Arcturus (vö.: lemezcím, a tagok művésznevei, fotók stb.), de szóba jöhet a Covenant, sőt a sok elektronikus rész miatt akár az utód The Kovenant is, meg persze valamennyi hóhányó skandináv experimentális metálhorda. Mindenesetre nagyon kitalált és átgondolt az image, magyar zenekartól szokatlanul az. A külföldi kiadó sem véletlen, ez minden szempontból nyugatra és nyugatnak szóló produkció kíván lenni.
Pro: a profi külső nemkülönben profi belsőt takar. Kiválóan szóló, rengeteg ötletet felvonultató, látszólag egymástól idegen stílusokat szépen egybeolvasztó lemez a Weird Constellation. Az Arcturus három felkiáltójelként mindvégig ott lebeg a zene felett, s ha nem tűnne szentségtörésnek, azt mondanám, a DSD még a norvég zenekarnál is eklektikusabb, sokoldalúbb. A női ének nagyon szép és nagyon nem szokványos a The Angel and the Dark Riverben (talán más címet is lehetett volna adni ennek), és a címadó színtiszta elektronikus zenéje vagy a Fake technós részei is érdekesek. Meg amúgy is majdnem mindegyik dalban elkanyarodnak kicsit a bevált sémáktól – persze az avantgárd végül is alapvetően erről szól. Magyar szinten kiemelkedő lemez.
Kontra: viszont ha már nyugatra irányul, akkor felejtsük el a magyar szintet meg a szokásos felmentő szövegeket, hogy tudniillik a mi kutyánk kölyke, kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk és a többi. Nem, legyünk kegyetlenek: egyrészt ez a fajta zenei világ – bár itthon párját ritkítóan kevesen játsszák jelenleg és játszották a múltban – igazából tíz éve hatott odakinn az újdonság erejével, másfelől ha a Code-nál néhány hete az eredetiség hiányát róttam fel, akkor muszáj megtenni ugyanezt a DSD-nél is. Még emlékezetesebb dalok sem ártanának, és a tiszta éneken is lenne mit javítani. Nincs pardon: az elgondolás és a hozzáállás dicséretes, azonban a végeredmény mindent egybevetve messze nem tökéletes.
Pontszám: 3,5 az 5-ből

The Decemberists – The Hazards Of Love
(Capitol)

Alany: egy történelembuzi, Brian Molko-hangú dagi progresszív indierock-zenekara.
Pro: Colin Meloy, a Dekabristák énekese/vezetője mindig nagyokat álmodik, és azokat többnyire meg is valósítja. Most éppen egy sokszereplős konceptlemezt. Aki meglepődött, hogy az eddigi folk rock mennyire átment progresszív rockba, az valószínűleg nem hallotta az ír mitológiai témát feldolgozó, 2004-es The Tain című EP-jüket. Nagyjából ugyanabban a szellemben fogant a The Hazards Of Love is, a konceptalbumok minden ismérvét felvonultatva: szinte szünet nélkül, egymásba gabalyodva haladnak a dalok, több motívum vissza-visszatér, sokszor megvariálva, kifordítva-befordítva, instrumentális részekkel átszőve. (Vigyázat: a Decemberists mégiscsak a pop felől jött, ezért „instrumentális részek” alatt senki ne vég nélküli szólókat értsen!) Emellett természetesen jó hosszú, szűk egyórás a lemez, és vendégénekesek, sőt még egy gyermekkórus is szerepet kapnak rajta. Komoly, Igényes Munka.
Kontra: Meloynak nem tett jót, hogy felfedezték. Egyre jobb albumokat készítve jutott el a 2005-ös Picaresque-ig, amely a Decemberists pályafutásának a csúcspontja. Épp e lemez után kerültek nagykiadóhoz, és bár az egy évvel későbbi The Crane Wife nem volt rossz, sajnos nem Picaresque-szint. Ez az új lemez pedig, hát, nem is tudom, nagyszabású, míves darab, kellemes és szórakoztató, mégis sokkal jobb lenne, ha Meloy visszatérne a pophoz, a progresszív rockot meg – bár mindig is lehetett érezni ennek hatását a Decemberistsen – meghagyná másoknak. A progresszívrock-világ nem veszítene, a popszcéna viszont sokat nyerne.
Pontszám: 3,5 az 5-ből

Arthemesia – a.O.a.
(Spinefarm)

Alany: finn black metalosok. 1994-ben alakultak, hét évre rá jelent meg a bemutatkozó CD-jük (amelyet ma már csak aranyáron lehet különböző internetes aukciós oldalakon megvásárolni), míg a második, idei lemezükre újabb nyolc esztendőt kellett várni. Mindez így együtt eléggé kultgyanús.
Pro: Már ez a bizonyos 2001-es, Devs – Iratvs című album is jóval több volt, mint félénk kezdők első szárnypróbálgatása – meglepően érett zene, kerek, hangulatos dalokkal. Az a.O.a. viszont még egy (vagy több) lépés előre és felfelé. Black metal az alap, de annál jóval sokrétűbb, változatosabb, befogadhatóbb, némi billentyű és tiszta ének itt-ott felüti a fejét, de összességében még így is elég zord. Nagyjából a Dimmu Borgir-féle szimfonikus katyvasz és a Moonsorrow nyersebb, ám szintén heroikus megközelítése között áll, de nem félúton, inkább utóbbihoz közelebb. Sok akusztikus gitáros rész, míg az utolsó dalban szaxofon árnyalja a képet.
Kontra: Minden hangja, de tényleg az elsőtől az utolsóig, olyan, mintha már százszor-ezerszer hallottuk volna. A Carpathian Forest óta a szaxofon sem számít túl nagy megfejtésnek. Egy újabb, sokadik festmény a havas, komor északi tájról. Ám ha valaki kedveli a havas, komor északi tájakat, akkor ezredszerre is szívesen nézegeti a hasonló képeket.
Pontszám: 4 az 5-ből Ezt hallgasd!

Future Of The Left – Travel With Myself And Another
(4AD)

Alany: a szép emlékű, walesi Mclusky zenekar két tagjának (Andy Falkous énekes/gitáros, Jack Egglestone dobos) új zenekara. A Travel… a második lemezük a 2007-es Curses után.
Pro: aki azt hiszi, a Ramones, a Clash és a Motörhead után már nem lehet három-négy hangból zseniális dalokat formázni, most sürgősen értékelje felül a véleményét. Félreértés ne essék, a Future Of The Left egyik fent említett együttesre sem hasonlít, és valószínűleg nem is válik legendássá. Viszont zajos, surmó indie rockot kevesen játszanak ilyen intenzíven manapság. Tizenkét dal, 33 perc, semmi cicó, náluk van a „slukker”, és folyamatosan tüzelnek vele. Akinek nem mozdul meg önkéntelenül valamelyik testrésze az Arming Eritrea/Chin Music/The Hope That House Built (erre hülye videoklip is készült) indításra, az gyakorlatilag be van oltva a rock and roll ellen, és nyugodtan kapcsolja ki a lejátszóját. A maradék kilenc dal ugyanis legalább annyira gátlástalanul egyszerű és fogós, mint az első három, és nem az agyra, sokkal inkább „deréktájra” hat, szakkifejezéssel élve: kurvára tökös.
Kontra: bár a Future Of The Left hallhatóan igyekszik minél változatosabb lenni, azért ez meglehetősen egydimenziós zene, a jellegéből adódóan. Nem lehet tehát vénásan tolni, mert az embernek nincs mindig kedve magasba emelt, ökölbe szorított kézzel, vicsorogva azt üvöltözni, hogy „it doesn’t smell like a man, it doesn’t taste like a man, but does it fuck like a man”. Viszont amikor ezt szeretné, akkor mostanság nincs jobb választás, mint a Future Of The Left.
Pontszám: 4 az 5-ből Ezt hallgasd!

The Veils – Sun Gangs
(Rough Trade)

Alany: nehezen követhető felállású brit zenekar. A biztos tag Finn Andrews, az Érzékeny Hangú Énekes.
Pro: A Sun Gangs a 2006-os, kitűnő Nux Vomica egyenes folytatása. Melankolikus és rockosabb, de végig dallamdús dalok váltakoznak néhány direkt slágerrel és pár nehezebben emészthető darabbal. A hallgatása alatt nagyon-nagyon haloványan néha felsejlik a Madrugada neve: ez a remek norvég zenekar játszott ilyesmi „felemelt fejjel nézek szembe a démonjaimmal” típusú zenét, csak dögösebben és lazábban. Ahogy ott Sivert Hoyem, itt Finn Andrews fantasztikus hangja a meghatározó, aki olyannyira lélekből és átéléssel énekel, hogy néha úgy érezzük, mindjárt megszakad az ő szíve és a miénk is.
Kontra: a Madrugada az érett felnőtt, a Veils egyelőre még csak a fiatal srác, aki kicsit többet picsog, mint illene, de idővel őbelőle is Érzékeny Férfi válik, efelől nincs vita. Csak afelől, hogy mikor.
Pontszám: 4 az 5-ből Ezt hallgasd!