Kódolt pici csizmák – Ömlesztett anyag #8

Black metal helyett csak sötéten játszik a Code, a Dredg progresszív, Jason Lytle Grandaddy-lemezt ad ki szólóban, a Skyclad Martin Walkyer nélkül folkmetálkodik Little Boots pedig megmutattaja, hogy jóval menőbb Lady Gagánál. Kiskritikák:

Code – Resplendent Grotesque
(Tabu/Tuba)

Alany: norvég-angol szupergroup. Ved Buens Ende- Dodheimsgard- Ulver-tagok alakították, ami több mint ígéretesen hangzott, de a bemutatkozó lemezük, a Nouveau Gloaming mégsem sikerült olyan igazából kiugróan jól. S most eljőve az második dobásuk őnékik.
Pro: Tényleg nem rossz lemez a Nouveau…, legalábbis van hangulata, az tény. Ezt csak azért fontos kiemelni, mert a Resplendent Grotesque-nek viszont nincs. Illetve persze van, de semmi egyedi, semmi olyan, amire fejét felkapva az ember azt mondaná, hogy na, ez igen. Az biztos, hogy köze nincs az első albumhoz, mintha két különböző zenekar követte volna el a két lemezt, úgyhogy aki szereti a változatosságot, az kedvére gyönyörködhet. Black metalnak már nem igazán nevezhető, maximum csak a hatásai mutathatók ki nyomokban. Mivel dörzsölt fickókról van szó, nyilván nem fércmunkáról beszélünk, az A Sutra of Wounds például kitűnő dal, de a többi is megbízható extrém metál.
Kontra: A hangzás letisztult, a dalstruktúrák egyszerűsödtek, ugyanakkor a Code érezhetően megpróbált művészibb irányba mozdulni. Egy ideig szó volt arról, hogy az Arcturus egykori, a Dimmu Borgir jelenlegi, magas hangokban szinte verhetetlen énekese, Vortex is csatlakozik hozzájuk, ami az első lemez ismeretében meglepőnek tűnt, most azonban értelmet nyert (még ha végül Vortex nem is lett tag). Ugyanis sok helyen hagyományos, tiszta ének színesíti az üvöltést-hörgést-károgást, ami alapból nem lenne baj, de a Code-ot elvitte abba az avantgarde metál irányba, amelynek csúcspontja éppen az Arcturus volt. Csak hát a színvonal nem ugyanaz sajnos.
(Értékelés: 3 az 5-ből; szöveg: SCs)

Dredg – The Pariah, The Parrot, The Delusion
(Ohlone Recordings)

Alany: 1993 óta létező amerikai zenekar. Nem túlságosan ismertek, persze lehet, hogy hazájukban százával zenélgetnek hasonló kaliberű együttesek pár ember előtt valami világvégi klubban.
Pro: Mint már a Gazpachónál érintettem, ha azt mondjuk, progresszív rock, akkor az emberiség zenehallgató részének egy nagy szelete húszperces, rendkívül bonyolult dalokat és véget érni nem akaró szólókat vizionálva menekül. Na most a Dredg pont nem ilyen. A Rush egyfelől jó megközelítés, és akinek mond valamit a szintén amerikai, rég nem hallott Enchant zenekar neve (főleg a Break és a Juggling 9 Or Dropping 10 lemezek), az már biztosan vágja, miről van szó. Tudálékoskodás nélkül élvezhető rockzene, helyenként, de tényleg csak helyenként metál, néha rámondhatjuk, hogy alternatív, vagy hogy indie, de ne mondjuk rá, mert torzítaná az összképet. A progresszivitást a Dredgnél a sokszínűség, az átgondoltság, a tematika jelentik (ezúttal például Salman Rushdie ihlette a szövegeket), nem pedig a szemkápráztató és bizony sokszor üres hangszeres orgiák. Ők 4 percben elmondják, amihez sokaknak egy teljes lemez is kevés. A korona pedig Gavin Hayes magas fekvésű, szépen szárnyaló hangja és végig kiváló dallamai.
Kontra: A Dredg sokak ízléséhez képest nyilván még így is túl sok hangot játszik, túl okos, és mondjuk ki őszintén, talán túl szép is.
(Értékelés: 4 az 5-ből; szöveg: SCs) Ezt hallgasd!

Jason Lytle – Your Truly, The Commuter
(ANTI-)

Alany: Egy újabb singer-songwriter, de jó nekünk! Ő azért más, mint Patrick Wolf.
Pro: Nem tudom, mennyien érezték úgy, hogy vége a világnak, és már soha többé semmi nem lesz ugyanaz, amikor a kaliforniai Grandaddy énekese, Jason Lytle 2006 januárjában bejelentette, hogy feloszlik zenekara. Nos, akik nem ölték meg magukat, azok számára jó hír lehet, hogy Jason „szólóalbum” fedőnéven gyakorlatilag a következő Grandaddy-lemezt adta ki nemrég. A Yours Truly…-n teljesen ugyanaz hallható, mint a szegény megboldogult művein. Talán kevesebb a kísérletezős elektronika (nem mintha a Grandaddy erről lett volna híres, de még annál is kevesebb), pucérabb, rockosabb, épp ezért melegebb, barátságosabb a hangzás, de Lytle suttogósan éneklős hangja annyira egyedi, míg egyszerű dallamai olyan jellegzetesek, hogy ha valaki azt mondaná, semmi, de tényleg SEMMI változást nem hall, azon sem csodálkoznék.
Kontra: A fő hangsúlyt – mégiscsak egy énekes szólóprodukciójáról beszélünk – az énekdallamok kapták, ami így egy kicsit uncsi, bár több meghallgatás után azért kitűnik, hogy valamivel többről szól az egész, mint kizárólag Lytle hangjáról. Ez az a zene, amely csak az érzelmi skála „szép” fokánál leng ki, de akkor nagyon. Talán túlságosan is? Mindenesetre valóban annyira Grandaddy, hogy kár volt a feloszlással rajongók millióit a sírgödör szélére állítani.
(Értékelés: 3,5 az 5-ből; szöveg: SCs)

Skyclad – In The… All Together
(Scarlet Records)

Alany: Jó öreg folk metal a jó öreg Britanniából. Tényleg öreg, már vagy húsz éve húzzák a pattogós, hegedűs, vidám nótákat, és még azt is túlélték, amikor az alapító énekes-dalszövegíró, Martin Walkyer megunta a sikertelenséget, és lelécelt. A már nélküle készült A Semblance Of Normality semmivel sem kevésbé színvonalas a legjobb korábbi lemezeiknél, sőt a színesebb énekhang még emelt is az élvezhetőségi faktorán.
Pro: Akármennyire is reneszánsza van most a folk és a rock/pop házasításának, már csak ásítok, ha azt hallom/olvasom, hogy ez vagy az folk-akármit játszik. A metálra ez különösen érvényes, az In Flames, majd később a Finntroll színre lépése óta boldog-boldogtalan beépíti zord zenéjébe származási helyének ősi muzsikáját. Konkrétan a folk metal mára egy viccé vált – de rossz viccé. A Skyclad tehát jó nagy hendikeppel indult, főleg hogy az előző sorlemeze öt éve jelent meg, ennyi idő alatt pedig teljes zenei trendek tűntek fel, majd el. Ám a brit nem véletlenül hagyománytisztelő nép! Aki mindig is kedvelte a hegedűvel jócskán megtámogatott, helyenként igen keménykötésű Skyclad-metalt, nyugodtan meghallgathatja az új lemezt is, nem kell félnie attól, hogy egykori kedvence esetleg elektronikával vagy egyéb izgalmas dolgokkal kísérletezett. A tradicionálisnál is tradicionálisabb riffek és témák hallatán úgy tűnik, mintha a zenekar beragadt volna az időgépbe, mondjuk úgy tizenöt évvel ezelőtt, de a megkapó (és meglepő) intenzitás, illetve a vitathatatlan dallamérzék miatt az egész inkább bájosan konzervatív, mint porosan unalmas.
Kontra: Ismerek nem egy olyan embert, aki szerint a folk és a metál együtt a létező legnagyobb köcsögség, úgyhogy ők ne, akik szerint a folk és a metál külön-külön is gáz, azok meg végképp ne.
(Értékelés: 3,5 az 5-ből; szöveg: SCs)

Little Boots – Hands
(IAMSOUND)

Alany: Na ez megint egy bloghisztériát kiváltó produkció, Viktóriánknak az az előnye is megvolt, hogy mégpedig nő. Ne tévesszen meg senkit még az se, hogy a wikipedia oldalán csúnya rövid haja van, és még az se hogy a húszas éveiket taposó, magukat újonnan felk… tehát újonnan felkapaszkodott elektro-pop dívák (díva?! díva?!?!) közé sorolandó egyéniségként van feltüntetve. Little Bootsot hallgatni egyébként közmegegyezés szerint sokkal kevésbé ciki, mint például Lady Gagát.
Pro: Ez pedig valószínűleg azért van, mert bár bonyolultnak nem neveznénk a Handsen sorakozó tíz dalt, azért annyira mégsem primkó, mint. Sőt, némelyikük egészen szórakoztató.
Kontra: Azért annyira meg mégsem szerethető, szomszéd zenész jócsaj érzetű az egész, mint például a pályatárs Ladyhawke, és hiába nyilván nem ugyanaz a cél, nem lehet eltekinteni attól, hogy míg ott kisujjból kirángatott instant, félbugyuta popslágereket hallunk, a Handsnek van egy átütő izzadságbűze, ami meg ugye jócsajos elektropop lemezeknél nem feltétlen hívogató.
(Értékelés: 2,5 az 5-ből; szöveg: eron)