Hirdetés

Karakter, markáns karakter nélkül – Ömlesztett anyag

Adele első lemezét még el tudta adni Amy Winehouse farvizén evezve, másodszorra már többet kellene mutatnia. A Mogwai pont annyira unalmas, mint amennyire megszoktuk ezt tőle. A Twilight Singers új lemeze az a tipikus amerikai alternatív rockzene, aminek egy tisztességes világban sokkal nagyobb piaci sikere lenne. Az Say Hi a jellegtelenségből csinál stílust, viszont ezt tulajdonképpen sikeresen teszi. A Mongo Ninja az Emperort is megjárt Faust hiperaktív zenekara, thrash-sel, punkkal, és persze black metallal. Erről az öt lemezről beszélünk a héten.

Adele – 21
(XL)

Van pár csaj az elmúlt néhány év popzenéjében, akiről szinte lehetetlen beszélni Amy Winehouse említése nélkül. A 2008-as soul revival legpopulárisabb előadói közül ez leginkább Duffyra és Adelere igaz. Ez a két lány annyira hasonlít egymásra és eddig úgy halad egymás mellett, hogy ha egyszer újra komolyabban divatba jönnek a ’60-as évek női énekegyüttesei, remélem, ők lesznek az elsők, akik összeállnak egy tetszőleges harmadik csajjal karöltve. Duffynak a 2008-as debütálás után novemberben jött ki a második lemeze, így ezzel Adele sem várhatott sokat: a szintén 2008-as, 19 című első albuma után most itt a 21, és ez akkor is ennyi, ha idén már a 23-at tölti.
Bár, ez a feltűnése idején a hangja miatt gyakran az amerikai souldívákhoz hasonlított fiatal lány első albumával (Duffyhoz ebben is hasonlóan) nem tudott igazán kitörni az Amy-epigonok közül, azt azért bebizonyította, hogy tehetséges dalszerző, volt egy nagy slágere is, úgyhogy viszonylagos közmegegyezés alakult ki arról, hogy majd a második lemeze fogja eldönteni, mennyi is van benne valójában. Ezt nézve a 21 baromi jól indul. Az első kislemezként már korábban megjelent, és egy marha jó klippel is kiegészített Rolling In The Deep nem túlzás, Adele karrierjének eddigi legjobb száma. Feszes, lüktető, nagyon jól felépített, csúcsra járatott, jól táncolható dal, jobb helyeken sláger lesz belőle, vagy már most az. Viszont jól alá is vág ezzel a lemeznek: ugyan a folytatás (Rumour Has It) még eléggé hatásos, az ezt követő közhelyes szenvelgés már nem csak megtöri a lendületes kezdést, de szó szerint pofánvágja a hallgatót. Ebből egy darabig nem is térünk magunkhoz, a harmadik számtól kezdve hallható dalok semmit sem tesznek hozzá az eddigi Adele-képhez, hacsak valaki nem akar elmélyedni a korábbiakhoz képest az énekesnő szerint mélyebb, felnőttebb szövegekben. A következő jó pillanatra egészen a nyolcadik, I’ll Be Waiting című dalig kell várni, és bár ezután megint balladák következnek, ezek azért már valamivel jobban felépített és kitalált dalok, vannak például szép és hatásos kórusok (One and Only), és egy közepes Cure-feldolgozás is (Lovesong).
Ha az igazán jó dalok számát nézzük, elég szomorú a kép, ugyanakkor pár számban Adele valóban képes újat mutatni a 19-hoz képest, ráadásul itt hallható az énekesnő eddigi legjobb dala is. A végeredmény így közepes, és csak remélni tudom, hogy Adele a jövőben inkább a Rolling In The Deep vonalán halad tovább, még akkor is, ha erre a 21 alapján sajnos egyáltalán nem mernék mérget venni.
(Szöveg: mista; pontszám: 2,5/5)

Mogwai – Hardcore Will Never Die, But You Will
(Sub Pop)

Az, hogy miért pont a Mogwai lett ennek a bennfentesek számára szerteágazónak tűnő stílusnak az egyik komoly éllovasa, legalább olyan érthetetlen, mint hogy miért pont erre a jobbára belassult, masszivitásra és "meglepő fordulatokra" építő stílusra sikerült a szakmának és a rajongóknak hosszú évek alatt a poszt-rock címkét ragasztani (lásd még: kurrens indie és a függetlenség).
Azon túl, hogy aki a Blurt cseszegeti, nyilvánvalóan seggfej, a Mogwai azért olyan borzasztó érdekes sosem volt, a legutóbbi lemezüknek is csak a menő sasos borítójára emlékszem. És az a fajta egzotikum (giccs)-faktor sem játszik, ami például a Sigur Róst Budapesten is a merengősálas lányok kedvencévé tette, macsétével gázolva át a legkomolyabb kultúrvasfüggönyön is. A mostani lemez vélhetőleg így tizenévekkel a nagy dobások után már uszkve semmin nem változtat, de cserébe legalább baromi unalmasan indul, és amire a közepén néhol felfigyelsz, az is csak a többi ásítozás közt tűnhet szupernek. Az igazi frusztrációm oka azonban, hogy az előző borító jobb volt.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám 2,5/5)

The Twilight Singers – Dynamite Steps
(Sub Pop)

Greg Dulli nem igazán szerencsés fickó. Gyakorlatilag egymaga írta meg a ’90-es évek alternatív rockjának egyik csúcslemezét, majd három esztendeje Mark Lanegannel közösen összehozott egy újabb különösen jól sikerült albumot – aztán tudja-e például e sorok olvasója, hogy kiről is van szó? Pedig a The Afghan Whigs 1993-as Gentlemenje, illetve a The Gutter Twins 2008-as Saturnaliája közül egy jobb világban elég lenne csak az egyik, hogy alkotója a jogdíjakból tengődjön néhány évig. De hát a Gentlemen elsikkadt az éppen dúló grunge-láz miatt, a Saturnalia pedig ebben a korban szinte már anakronisztikusnak tűnik a maga puritánságával. Így, némi túlzással, Dulli legnagyobb "sikere", hogy kiváló dalait különböző csekély értékű filmekben – Amerikai pite 2, A csaj nem jár egyedül stb. – használták fel.
Saját együttese, a The Twilight Singers még ennyit sem tud felmutatni, holott a Dynamite Steps immár az ötödik albumuk. Elég hosszú szünet, öt év után jelent meg végre. Ugyan itt-ott indie rockként emlegetik, ezt kezeljük a helyén, a The Twilight Singers igazi amerikai alternatív rockot játszik.
A Dynamite Steps (csakúgy, mint Dulli legjobb lemezei) a sokat látott, sokszor a földön heverő, mégis mindig büszke és csak belül síró férfi zenéje. Lanegan, a grunge-korszak (Screaming Trees, Mad Season) nagy túlélője, aki az utóbbi években Isobel Campbellel készített mérsékelten izgalmas countrylemezeket, ezúttal is dörmög egy dalban (Be Invited), de rajta kívül is találunk illusztris vendéget: Ani DiFranco Grammy-díjas amerikai singer-songwritert. A velük készült számok sem rosszak, de a legemlékezetesebbek a The Afghan Whigset idéző, Dulli fájdalmasan fakó énekével kísért, zongorás dalok (Get Lucky, On the Corner), azoktól a szívnek kell megszakadnia. Mint ahogy attól is, milyen kevés embert érdekel ez a változatlanul remek zenekar.
(Szöveg: SCs; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Say Hi – Um, Uh, Oh
(Barsuk)

A jelenleg Say Hi név alatt zenélő Eric Elbogen 2002 óta nagyjából évi rendszerességgel adja ki otthonában felvett lemezeit. A brooklyni énekes-dalszerző egészen 2008-ig a Say Hi To Your Mom néven alkotott, ekkor azonban a The Wishes And The Glitch című ötödik lemeze már a megkurtított projektnévvel jött ki. Elbogen megbízható színvonalú, mérsékelt sikereket elérő kiadványait követően jelent meg január végén a hetedik album.
A korábbi anyagokoz hasonlóan az Um, Uh Oh sem okoz váratlan meglepetéseket. Még annak ellenére sem, ha Elbogen egy ideje már nem a hálószobájában, hanem a házi stúdiójában rakja össze a könnyedén megszerethető dalait. A korai munkásságához képest kevesebb szintit használ, szívesebben nyúl inkább a gitárjához. A lemez hangvétele is jóval személyesebb, a szövegek ezúttal kevésbé elvontak, nem vámpírokról és robotokról szólnak, hanem Elbogen csetlő-botló szerelmi életéről. A számok szolid, minimalizmusra törekvő bája és fájóan keserédes íze mögött szinte állandóan ott lappang némi ügyetlenség és szégyenérzet. Ezt talán csak a táncos sodrású Take Ya’ Dancin’ váratlan optimizmusa cáfolja meg. A lemez beharangozó dala, a Devils pedig még a Gossip Girl (magyarul: A pletykafészek) című sorozat egyik erotikus töltetű jelenetében is felcsendült.
Jobban belegondolva azért baromi nehéz dolga lehet Eric Elbogennek. Különösképp úgy, hogy a zenéjének sajátos és egyben remek karakterét épp az adja, hogy nincs markáns karaktere. Így aztán igenis kiemelkedő teljesítmény közel egy évtizeden keresztül, a sokadik lemezen is ilyen intelligens, érzelmileg kifinomult dalokkal előrukkolni.
(Szöveg: MaUgly; pontszám: 3,8/5)

Mongo Ninja – Nocturnal Neanderhals
(Indie Recordings)

„Újabb nevetséges szupergrupp-féle, a mindig vidám Norvég metálszcénából” – sóhajtunk fel az együttes biográfiáját olvasgatva. Persze a "sztárcsapat" legismertebb tagja a dobos Faust, aki a méltán híres, alap, elitista black metal Emperor dobosa volt a boldog időkben, míg móresre nem tanított egy vele kikezdő, homoszexuális identitását nyíltan vállaló emberkét a saját késkészletével. Leülte, amit le kell, és azóta többek közt a Mongo Ninjaban kétlábdobol, békével a szívében.
A MJ nem black metal. Tele van ugyan a műfajra jellemző nordikus hatásokkal, de alapvetően ez most egy punkos felfogású thrash-es kirohanás. Külön érdekesség, hogy a csapat 2009 óta létezik és azóta ez a harmadik nagylemezük (sőt, már egy élő albumon is túl vannak). Hova ez a sietség? Hát a társadalomkritikus/bulizós/köcsögölős mondanivaló végül is adja magát, meg ezeken a témákon nincs is mit évekig molyolni, úgyhogy nézzük el nekik a termelékenységet, ami egyébként egyáltalán nem ront a dalok minőségén. A punkos attitűd végig zakatol a 37 perces és 15 számos lemezen, de itt-ott belecsempésznek nagyon okos black metal, heavy metal és szögelős thrash-es fikcsiket is. A legkiemelkedőbb tétel egyértelműen az A Slow Death, a visszafogottabb tempó miatt és a roppant elmés refrén okán is: This is Oslo – This is a slow death. Hallani kell!
A másik ismertebb arc a csapatban az énekes Kristopher, aki a The Cumshots nevezetű templomi kórusban death&rollerkedik; nem túl változatos, ám annál lelkesebb érces hangon süvölti végig a lemezt, amit a jóbarátai elég sűrűn háttérvokállal erősítenek meg. Ez kifejezetten jó ötletnek bizonyult egyébként, plusz töltetet ad a néhol egybefolyó zúzásoknak.
Nem egy év albuma anyagról beszélünk most, de kétségtelen, hogy aki 15 éve csalódott az Offspringben, vagy a Blink 182 már nem menő 30+ évesen, annak kitűnő választás lehet a Mongo Ninja.
(Szöveg: gnosis; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
877FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló