Sikeres pályafutás után önmagához méltó módon búcsúzik Mike Skinner a The Streets névtől. James Blake bemutatta, miképp lehet a kísérletezést összeegyeztetni a maximális hagyománytisztelettel. Chase & Status mainstream drum&basst csinál a Pendulum vonalán, nagyjából hasonló színvonalon. A Dirtbombs klasszikus detroiti technót dolgoz fel gitárokkal. A Crowbar lemeze hiánypótló a doom színtérnek, de sajnos ez nem jelenti azt, hogy igazán jó lemez született volna Kirk Windsteintől, és állandóan cserélődő brigádjától.
The Streets – Computers and Blues
(Atlantic)
Bár az évtizedben virágzott a brit hiphop szcéna, egyértelműn kijelenthető hogy senki nem tudta annyira közvetlen és szerethető módon közvetíteni az angol cigitekerő-playstationös albérlet szcéna keserédes hétköznapjait mint azt a Mike Skinner nevével egybeforrt The Streets tette. Ezért is érhette meglepetésként azokat, akik nem követik különösebb odafigyeléssel a dolgok alakulását, hogy Skinner év eleji nyilatkozataiban többször is hangoztatta, hogy a Streetset már jóval korábban be kellett volna fejezni, de hát volt még egy lemezre szerződés, úgyhogy ez lesz az utolsó és ez a projekt elköszön. Aki folyamatosan követte, az érezhette – bár rossz album soha nem került ki a keze közül, messze az első kettő maradt a legsikeresebb, és tegyük hozzá, legjobb is. Ennél rosszabb promóciót egy új lemez nem is kaphatna, és hát így mondhatnánk, hogy meglepő: márpedig ez az album szuperjó. Nem meglepő könnyen lehet ez az egész tudatos manipuláció. Ahhoz képest, hogy pontot lenne hivatott tenni egy történet végére, konkrétan szarik az egészre és inkább új frontokat nyit, idézőelekbe tett autotune drámákkal, 90-es évek eleji rave-érzetekkel, soha nem kopó szövegekkel, játékos samplinggel, szerves megszólalással, instant tapadó dallamokkal – szóval a szokásos Streets minőség némi plusz fűzerrel. Ennél elegánsabban ez a srác abba sem hagyhatta volna.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
James Blake – James Blake
(R&S)
Szóval van itt ez a dubstepnek nevezett izé, amiből most éppen mindent el lehet adni, és idén már tényleg senki nem lepődne meg, ha a soron következő Britney Spears-lemez is tartalmazna ilyen irányba mozgó trekkeket. A stílus végleges mainstreambe törése természetesen magával hozza azon hangok erősödését is, akik jól hallhatóan elutasítják a bejáratott sablonokat, az egysíkú hangzást, és a jó megszólaláson kívül általában egyebet felmutatni nem tudó előadókat. Ennek a jobbára post-dubstepnek csúfolt vonalnak az egyik kiemelkedő alakja James Blake, de első lemezét hallva ide is csak azért gyömöszöljük be, mert ebből a szcénából indult, és mert nem lehet máshova. Blake első teljes lemeze egy számítógépen előállított soul anyag, a szótári értelemben vett Érző Féri kezei közül. Első hallásra borzasztóan szintetikus (még autotune is van benne!), és csak sokadjára tűnik fel az érzelmi töltet, amitől rendszeresen hallgattatja magát. Csendes, néha úgy tűnik, nem is történik rajta semmi, de valójában tele van olyan finom megoldásokkal, amiket tényleg csak akkor hallhatunk meg tisztességesen, ha nem utcán vagy autóban hallgatjuk, hanem otthon, lehetőleg egyedül. Ezek után annyira nem is meglepő, hogy gyakran feltűnik a hivatalosan egész más irányban mozgó Antony Hegarty hatása is, de hát mégiscsak egy olyan lemezről beszélek, amin teljesen organikus egységet alkot egy dalon belül a bárzongorázás, és a gyomrozó, de mégis finom basszusok (Limit To Your Love). James Blake megmutatta, milyen emberközeli hangzásokat lehet előállítani laptoppal, egyúttal a saját környezetének is feladta a leckét: végigkísérletezett egy lemezt úgy, hogy az egy másodpercig sem hagy el klasszikus popzenei értékeket.
(Szöveg: fá; pontszám 5/5) Ezt hallgasd!
Chase & Status – No More Idols
(Mercury)
Hálátlan dolog 2011-ben dubstep és drum and bass album írásába fogni, még egy olyan gyakorlott párosnak is, mint a brit Chase & Status. Debütáló, RAM-en megjelent albumukat három éve körberajongta a fél világ, ami érthető is volt, mert végre valaki mutatott hajlandóságot jellegzetes, szinte fülbemászó dalokat írni, persze szigorúan a mainstream d&b-környezethez igazodva, szóval a siker jogos volt. A képlet nem változott, a hozzáállás talán egy kicsit, mindenből nagyobbat, többet és jobbat akartak a szigetországiak: az album minden egyes számában többé-kevésbé ismert vendégszereplők éneklik, rappelik vagy ordibálják el a saját részüket. Igen, ordibálják is, Chase & Statusék a rádióbarát éneklős szabványok mellett erősebb dolgokat is mertek a lemezre tenni, a Hypest Hype – ugyan csak egy sor erejéig – a Doors Been Down So Long remekére hajaz, Tempa T egészen agresszív hangnemben próbálja Morrisont idézni, persze nem sok sikerrel. A többi meghívott itthon ugyan nem kelt túl nagy érdeklődést, de legalább már emlegettük neveiket, a lista pedig elég színes: Dizzee Rascal és Tinie Tempah az egyre vállalhatatlanabb dolgokból rémlik, a Plan B meg szinte már kötelező segédje a Chase & Status fiúknak, tőlük a Harry Brown című film végcímdalaként megismert End Credits zárja az albumot, ami egyébként nem rossz húzás. Ezen felül sajnos említésre méltó nem nagyon történik az albumon, esetleg az újra feltalált amenes breakbeattel operáló ‘Time’ az egyetlen igazi meglepetés, a hetek óta hivatalos klippel a neten keringő Let You Goért viszont nyugodtan lehetne súlyos büntetéseket kiszabni, annyira idegesítő darab lett. Az összes többi trekkre két, mostanában egyre inkább kedvelt megjelölés valamelyike tökéletesen ráillik: „pendulumesque” és „szar dabsztep”. Azt hiszem, elég egyszerű felismerni őket.
(Szöveg: bodri; pontszám: 2/5)
The Dirtbombs – Party Store
(In The Red)
Egy személyes vallomással kell kezdenem: életem során eddig minden bizonnyal Detroit gyakorolta rám a legösszetettebb, legkomolyabb zenei hatást. A város sokrétű zenei hagyományából is elsősorban a detroiti techno és annak szellemisége ragadott leginkább magával. Így aztán különösen izgatottan vártam ennek a lemeznek a megjelenését, mindennek az oka pedig pofonegyszerű: a Party Store arról szól, hogy egy első osztályú, eddig szinte csak hibátlan albumokat készítő detroiti garázsrock zenekar detroiti techno-klasszikusokat dolgoz fel, tisztelegve a város elektronikus tánczenei úttörői előtt. A banda agya, a detroiti rock szintéren jelentős figurának számító Mick Collins dupla ritmusszekcióval dolgozik, és egyszer már kiadott egy bitang jó, soul témájú feldolgozás-albumot. Szóval, számítani lehetett rá, hogy nem valami ócska hülyéskedéssel lesz dolgunk. Végignézve a 9 számból álló tracklistán, az már előre látszik, hogy a zenekar valóban klasszikusokkal dolgozott: emblematikus számcímek követik egymást a detroiti techno nagy neveitől. Sőt, több esetben a techno műfajának szülőatyjai (Juan Atkins, Kevin Saunderson, Derrick May) az eredeti szerzők. Köszönhetően a kiváló alapanyagnak, valamint hogy ehhez Collinsék igen jó érzékkel nyúltak, a végeredmény egy meglehetősen masszív, ugyanakkor sokszínű lemez, általában feszes dobokkal, hangos, koszos gitárokkal, nyers megszólalással, miközben a számok szerkezetében, felépítettségében ott az eredeti trackek nagyjából minden lüktetése és monotóniája, vagy éppen absztraktsága. Ugyanakkor nem csak arról van itt szó, hogy egy rockzenekar techno-számokat ad elő. Van ezekben a feldolgozásokban egész sok jó ötlet, néhol pedig meglepően izgalmas megoldások is akadnak, a klasszikus techno és a rock ilyen jellegű házasítását nehéz is ennél ügyesebben elképzelni. Mindez így arra is kiválóan alkalmassá teszi a lemezt, hogy az itt szóban forgó mindkét zenei világnak végérvényesen megmutassa, mennyi érték van a másikban. Ennek köszönhetően a Party Store nem csak egy izgalmas vállalkozás, egy szórakoztató és jó album, hanem egy hasznos produkció is egyben.
(Érdekesség: a lemez hangmérnöke Chris Koltay volt, aki egyben a felvételek helyszínéül szolgáló detroiti stúdió üzemeltetője is. Őt az általában megbízható Discogs C. Laszlo Koltay néven is ismeri, és bár Cincinnatiben született, a neve alapján elég valószínű, hogy egy magyar származású szakemberről van szó.)
(Szöveg: mista; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Crowbar – Sever The Wicked Hand
(E1)
A Crowbar a pályafutásának elején kívül leginkább egyszemélyes zenekarként működött és működik. Amennyiben Kirk Windstein nem ér rá, a zenekar nem ír lemezt, nem koncertezik. A párhuzamosan legalább három formációban (Down, Kingdom of Sorrow, Crowbar) zenélő énekes/gitáros aligha tudja megfelelően elválasztani a folyamatosan születő ötleteit, mert csak a Down lóg ki a sorból a kissé retro vonalával, a maradék pedig ugyanolyan csúf, mocsaras metálzene. A majszolós riffek talán a Crowbarban dallamosabbak (lásd az új lemezen: Let Me Mourn főtémája, vagy az As I Become One ikergitárja), a Kingdom of Sorrowban nyersebbek, de ez még a sludge egyszeregyet kívülről fújó rajongóknak sem feltétlenül tűnik fel. Fontosabb kérdés, hogy Windstein a Crowbar új lemezén is tudott-e minőséget produkálni. Nos, mihez képest? Ha az első tíz év termését nézzük, akkor nem, ha a sludge műfajt, akkor igen. Mindkettő csak határozatlan kijelentés lehet, mert a számokkal alapvetően nincs baj, de nem is ráznak meg, vagy nyomnak állig a betonba, legfeljebb tökig. Windstein keservesen morog, üvöltözik, sőt rekesztve énekel, a gitárhangzása eltéveszthetetlen, és úgy tud búgatni, mint senki más, de sludge rajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki elvesszen ebben a rondán ízléses masszában. Próbálhatjuk színezni, meg elemezni, de világos a tényállás: a Sever The Wicked Hand nem elég jó. Ennek ellenére a doom színtérnek kb. annyira volt szüksége rá, mint egy falat kenyérre, mert mostanában kevés táplálékhoz jut. Alkalmankénti fogyasztásra ajánlott.
(Szöveg: dj; pontszám: 3/5)
