Hirdetés
Hirdetés

A mexikói és a cigány – Ömlesztett anyag

Jól debütál a magyar Grand Mexican Warlock, bár kicsit nagy náluk a hangok egy percre jutó sűrűsége. A korábban Mezítláb a Parkban néven ismert Manökken Proletarz mindent megad, amit manapság egy hippilány kívánhat a serdülőkor vége felé, jellemzésükre pedig még sajtóanyagukból is idézünk. A Simian Mobile Disco minden emberi hangot mellőző lemezétől nem fogunk hasra esni, de szégyenkeznie sem kell miatta senkinek. Az új Ektomorf lemez komolyan gondolja, hogy I am the Cigany, nagyon jól szól, de még mindig túl egyszerű. A The Body jól tagolt, okosan felépített iszonyatos pusztításának gyenge pontja az énekes hangja. Ezen a héten ezeket kritizáltuk.

Grand Mexican Warlock – Aeons
(Mamazone)

Alany: A Grand Mexican Warlock viszonylagos előnnyel indult a magyar zenei színtéren, mivel a tagjait már több zenekarból is lehet ismerni, ráadásul ezek a csapatok a legkülönfélébb műfajban mozognak a jazztől kezdve az extrém metálig. Az egésznek a megálmodója Szabó László gitáros volt, aki korábban az Idoruban és a Blind Myselfben dobolt. Utóbbi metálzenekarba vitt is több ötletet a 2006-os Ancient Scream Therapy lemezre, de ha meghallgatjuk a nagyobb részt általa írt Aeonst, akkor nem csoda, hogy kiszállt onnan is meg a dallamos punkos Idoruból is. A Grand Mexican Warlocknak ugyanis sem a metálhoz sem a punkhoz nincs köze, ha valamihez mindenképpen hasonlítani kell, akkor talán a Mars Volta lenne a támpont, de ez sem teljesen igaz, mert ugyanúgy megvan itt mondjuk az Incubus vagy a Red Hot Chili Peppers is. Az Aeonson lényegében progresszív rockot hallunk sok funkos beütéssel, 70-es évek hangulattal, néhol fúvósokkal, kórussal, meg még egy csomó mindennel, csak győzzük hallgatni.
Pro: A lemez minden részletén hallatszik, hogy rengeteg munka van benne, jól is szól nagyon. Tele van ötlettel, hol az ének hoz valami fülbemászó témát, hol a basszus játszik valami érdekeset, hol a gitárból jönnek a furcsa hangok, magyarán van mire figyelni. Simán lekötheti az embert hosszú ideig, de háttérben hallgatáshoz pl. teljesen alkalmatlan, oda kell rá figyelni. Rengeteg kapaszkodó van a hallgató számára akár egy dalon belül is, de ezt úgy is nézhetjük, hogy túl sokat akart markolni a zenekar, ami eszükbe jutott, felvették. Ez akár hátrány is lehet, de a Grand Mexican Warlock ezt úgy oldotta meg, hogy még épp a hallgathatóság határán táncol.
Kontra: 12 szám 70 percben. Ezzel kb. el is mondtam mindent. Hiába mondja Szabó, hogy ők ezt így érezték kereknek, simán be lehetett volna fejezni a címadó kilencedik tétel után. Már eddig is annyi minden történik benne, hogy hetekig lehet és érdemes is bogozni a szálakat, de mivel ezután még jön három dal, amik együtt kitesznek csaknem 20 percet, így az ember teljesen elfárad a hallgatása közben, a végén már figyelni sem tud. A zenekar azt mondta, nem csinál még egyszer ilyen grandiózus anyagot, ami jó hír, mert amúgy a hangok egy percre jutó túl nagy sűrűségét leszámítva nem rossz az Aeons sem.
(Szöveg: dg; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Manökken Proletarz – Kegyetlen Lányok
(Szerzői kiadás)

Alany: A Manökken Proletarz 2004 óta (eredetileg a sokatmondó Mezítláb a Parkban néven) zenél együtt, ez a negyedik lemezük. Felléptek már Kowalsky, a Kiscsillag, a Pál Utcai Fiúk, és a Heaven Street Seven előtt is. Ezek az infók nagyjából képet is adnak a zenei irányvonalról: jellegzetes középutas magyar alter ez, most meglepő módon nem a szokásos Kispál, hanem inkább a PUF által kitaposott úton haladva. Tehát zajos, de soha nem túl zajos gitárokról, lazulós, jellemzően a köznyelvtől eltérő szavakat használó szövegekről, viszonylag jól kiszámítható refrénekről van itt szó. Mindenről, amit egy virágmintás szimatszatyros hippilány kívánhat a serdülőkor vége felé közeledve.
Pro: A Manökken Proletarzt épp ezekért akár szeretni is lehet. A csak Súg néven futó énekesnő személyében egy korrektül dolgozó frontembert sikerült keríteni, bár néha fájóan hiányzik a hangjából egy kis Debbie Harrys dög, aminek a meglétével akár emlékezetes is lehetne jó pár dal. De persze ezért nem mindenki Debbie Harry. Ha a zenekar nem tekintené kötelezőnek a hangoskodást, akkor a Bakai Balázs hegedűst is felvonultató Nem Kell alapján sokkal több is lehetne a Manökken Proletarz, mint amennyi a Kegyetlen Lányokból lejön.
Kontra: Merthogy jelenleg semmi esélyt nem látok rá, hogy továbbjutnak a budapesti klubok, és a fesztiválok valamelyik nagyobb sátrában leadott foghíjas nézőszámú koncertek szintjéről. Biztos lesz (van) pár Manökken Proletarz-rajongó, akik valami egyénit akarnak villantani a sok 30Y-os között, de sajnos a zenekar mintha saját maga sem szeretne kikerülni ebből a körből. Legjobb példa erre a sajtóanyag: "A zenekar ideológiájára egyébként is jellemző a nemi szerepek és a zenei közhelyek folyamatos tagadása. Mindez a fiúk atlétatrikós, sörivós attitűdjéből is látszik. Stílusuk, megszólalásuk keresetlen és ösztönös ötvözése mindannak, ami van: valóvilágostúl és szíjmelindástúl." – ez a szöveg akár kritika helyett is állhatna itt, annyi kommentárral, hogy a zene is pont ennyire modoros.
(Szöveg: fá; pontszám 2/5)

Simian Mobile Disco – Delicacies
(Delicacies)

Alany: Az egykori Simianből 2005-ben létrejött Simian Mobile Disco a korábbi manchesteri együtteshez képest már egy nem klasszikus értelemben vett zenekar, hanem a korábbi bandából együtt maradt James Ford és Jas Shaw elektronikus tánczenei duója. Ketten együtt eddig két albumot készítettek, legutóbbin szép számú vendégénekessel. Olyanokkal, mint Chris Keating a Yeasayerből, Gruff Rhys a Super Furry Animalsből, Alexis Taylor a Hot Chipből, vagy például a nagyszerű Beth Ditto a Gossip képviseletében, de hallható volt a lemezen Jamie Lidell is. Akadt ezen a meglehetősen poposra sikerült albumon akkoriban egész sok jó szám, összességében mégis meglehetősen hullámzó színvonalúra sikerült, amit, figyelve a velük készült idei interjúkat, mára már az SMD tagjai is beláttak. Talán ennek, talán másnak köszönhető, hogy idei lemezükkel eléggé markánsan más irányt választottak. A Delicacies nemhogy közreműködő énekeseket, de egy árva emberi hangot sem vonultat fel, helyette van itt 9 darab, átlagosan 8-9 perces, a világ számos helyéről származó ételekről elnevezett, analóg (vagy analóg hatású) hangokkal telepakolt track, amiket egy dupla lemezen, mixelt és egy mixeletlen formában jelentettek meg.
Pro: Azoknak mondom, akik a múlt heti deadmau5-kritika után azt képzelték, ezen a blogon biztos mindent reflexből jól lehúzunk, ami tisztán elektronikus tánczene, hogy ez marhaság. Ez a lemez például több szempontból is érdemes a meghallgatásra, sőt, egyes számok akár a komolyabb figyelemre is. Bár Ford és Shaw előző albumukon összességében véve, album-szempontból érdekesebb, izgalmasabb zenékkel álltak elő, az itt hallható trackek azt azért jól mutatják, hogy még 2010-ben is lehet ezt a hagyományosabb elektronikus tánczenei keretekbe illeszkedő zenét jól csinálni. Ráadásul úgy, hogy a hallgatása közben nem azt érezzük, itt minden csak öt-tíz évvel ezelőtt már máshol hallott, ráadásul ennél izgalmasabb formában hallott megoldások utánérzése, hanem, hogy a műfaj minden alapvető ellaposodása ellenére ezek a zenék azért a lehetőségekhez képest még a régi értékeket is magukon hordozó, egész jól kidolgozott, néhol kifejezetten ötletesen, de legalábbis hatásosan megkomponált produkciók.
Kontra: A számok azonban inkább csak önmagukban működnek úgy-ahogy. Együtt, ebben a formában nem alkotnak egy albumként különösebben értékelhető egységet, pláne, hogy mint már említettem, 8-9 perces, dj-kompatibilis zenékről van szó. Nyilván ezt próbálja valamennyire ellensúlyozni az SMD a második koronggal, amin az előzőn hallott 9 számból 8, más sorrendben, egy konkrét dj-mix formájában hallható. Ha már egy ilyen számokból álló lemez mellett döntöttek, albumként bőven elég lett volna ezt a mixet kiadni, hiszen ennek a játékideje is sokkal könnyebben befogadható, összesen 51 perc, míg a különálló számokból álló lemez több mint 75 percig szól. Ennek egyébként a nyitó száma (kissé átdolgozva) az a Sweetbeard, aminek meglehetősen emlékezetes klipjét nemrég az egyik klipmegosztásban is bemutattuk. Végül is egy jó kis techno-mix ez (itt a technót értse mindenki a kornak megfelelően), amiben egyszerre köszön vissza Detroit, Berlin, meg a jobbfajta brit techno-hagyományok, de azért 2010-ben nem fogunk tőle hasra esni. Viszont szégyenkeznie sem kell érte sem a zenekarnak, sem a műfaj mai napig eltökélt rajongóinak. 2002-2003-ban kellett volna, hogy ilyesmi szóljon a Complexben egy átlagos Hyperspace-en, és akkor nagyjából minden rendben lett volna.
(Szöveg: mista; pontszám: 3,5/5)

Ektomorf – Redemption
(AFM)

Alany: Az Ektomorf a mezőkovácsházi Farkas Zoltán zenekara. Nem túlzás ezt leírni, mert hiába szerepel klipekben, lemezen egyéb zenész, az Ektomorf akár szólózenekar is lehetne. A magyar sikertörténetnek nevezhető karrier egy kicsit felerősíthette az énekes-gitáros egóját (a mostani borítón is saját maga tekint saját magára), ami lehet ellenszenves, de a nem demokratikus zenélés is csak egy működési forma; kinek fekszik, kinek nem. A változó felállás összehozott fél tucat angol nyelvű lemezt, de Farkas Zoltán (a szakmában csak Zotya) nem kifejezetten rajong Magyarországért, hiszen megesett, hogy a Kalyi Jag egyik száma alatt ledobálták őket a színpadról, amikor a Tankcsapda előtt léptek fel. A zenekarfőnök ettől függetlenül sem rejti véka alá származását, lásd alább. Ezen kívül legnagyobb példaképe Max Cavalera, de annak is a Soulfly zenekara. Az Ektomorf kb. az első Soulfly lemezek hangzását idézi, illetve most olykor a korai Machine Headet is.
Pro: A zenekar legfőbb jellemzője az egyszerűség, ami akár előny is lehet. A riffeknek nem kell több négy húrnál (kinél is jellemző ez?). A groove alapú zene nagyon hatásos, de nem ilyen tömény mennyiségben. A feloldozások éppen ezért emelkednek ki a nyolc méter mélyre hangolt masszából, ilyen a Nirvanát idéző, amúgy szépen összerakott Sea of My Misery, vagy a Danko Jones-vendégeskedéssel feldobott The One. A lemez hangzására jellemző, hogy Jones amúgy vastag hangja az Ektomorf gitárjai mellett mennyire vékonynak hat. Apropó, kurva jól szól a cucc!
Kontra: Ami előny lehet, az egyben hátrány is. Túl egyszerű a zene. A díszítésekkel, a változatossággal próbálkoznak, pl. az I’m Hate-ben, de inkább egy karakter nélküli zúzás a lemez, és sokadszor is hallhatjuk ugyanezt tőlük/tőle. Érdemes még megfigyelni a szövegeket, illetve nem érdemes, mert nincs nagy változatosság ott sem. A szenvedély nem elég, tartalom is kéne, ráadásul Zotya már sokszor elmondta, hogy szar neki, nekünk ettől nem lesz jobb. A kétség kívül komolyan gondolt Cigany című dal I am the Cigany refrénje pedig akkor is viccesen hangzik így angolul-magyarul, ha tudjuk, hogy több nyelven is ismerik így ezt a szót. A végén meg ráadásul már respect gipsy van, ami így csak plusz zavart okoz.
(Szöveg: dj; pontszám: 2/5)

The Body – All The Waters Of The Earth Turn To Blood
(Aum War/At A Loss)

Alany: Az amerikai csapat már 1999 óta ontja a sarat és a gyűlöletet, mégis, ez csupán a második nagylemezük. A műfajuk sludge metal, avantgárdba hajló elemekkel. Elég extrém, de a sok érdekesség miatt igazi csemege és izgalmas hallgatnivaló.
Pro: Sok hallgatás mellett folyamatosan nyílik meg az album. Jól tagolt, okosan felépített az anyag, ennek köszönhetően nem terheli a hallójáratokat az iszonyatos pusztítás, ami a lemez vázát adja.
Kontra: Az énekhang. Varg Vikernes óta már nem nagyon jelent újdonságot egy fájdalmas sikoly, főleg nem ilyen nagy mennyiségben. Szerencse, hogy a nyugodt, gondolkodós részek egy kis pihenést biztosítanak. A műfaj kívánalmainak megfelelő anyag és az a kis plusz is benne van, amitől már simán a kiváló kategória az album.
(Szöveg: Both; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!

Advertisement
38,982KedvelőTetszik
3,057KövetőKövetés
3,800FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló