Hirdetés

Tojáshéj a formás popsin – Ömlesztett anyag

A Bocskor Bíborka vezette Magashegyi Underground a saját lábára állt, és írt egy meglepően szerethető lemezt. Az I Blame Coco név Sting lányát takarja, aki ráadásul csak 20 éves, mégsem kell apuci pénztárcáját emlegetnünk vele kapcsolatban. A Bin-Jip Harcsa Veronika legújabb projektje, amiben most épp trip hop alapokra énekel. Avey Tare a kiskedvenc Animal Collective tagja már rég adós a szólólemezzel, de ezúttal nem volt elég a töménytelen kábítószer a jó végeredményhez. A Deathspell Omega megismerse sok időt igényel, de ez egyáltalán nem baj. A szokásostól ezen a héten két dologban és eltérünk, hiszen ezúttal csütörtökön okoskodunk, ráadásul két magyar lemez is tetszik nekünk.

Magashegyi Underground – Ezer erdő
(Tom-Tom Records)

Alany: Ha minden jól megy, utoljára kell leírni a Magashegyi énekesnője, Bocskor Bíborka kapcsán, hogy indult valamelyik Megasztárban is. Ugyanis mivel erre senki nem emlékszik, arra sokkal inkább, hogy az azóta már szerencsére feloszlott Kaukázus segítségével az MR2 első felfedezettjei közé tartozott. A Szeplős Váll amúgy így évek távlatából sem tűnik rossz dalnak, de a következő "sláger", a Kardos Horváth Jánost már erősebb dózisban tartalmazó Anglia sikeresen átlépte a laza hangulatú popzene, és a tarisznyásokon kívül senkit nem érdeklő szemét közt meghúzódó határvonalat. A Magashegyi hosszú időre eltűnt, most viszont elkészült az első teljes nagylemez, teljesen lecserélődött gárdával, és rengeteget módosult stílussal.
Pro:  Először is le kell írni, hogy pár kissé erőltetett szöveget (Lány iPod-dal) leszámítva nem sok köze van a magyar alternek nevezett halmazhoz. Ez nagy előny, a Kispál óta szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy egy zenekar gitárt ragadjon, és ne kezdjen el fésületlen hajjal értelmetlen szövegeket nyögdécselni. Ezzel szemben kimutatható hatása van az Okkervil River és társai által a tengerentúlon tökélyre vitt folkos popzenének, sőt, néha valami twee is előkerül, hogy a Fesztivál megoldásaiban egyenesen az Arcade Fire köszönjön vissza. Igen, ezek mind borzasztóan trendi zenék most, szóval csak örülhetünk, ha valaki Magyarországon is észreveszi őket. Az pedig tényleg csak felteszi a koronát az egészre, hogy nem csak egy stílustanulmányról van szó, hanem dalokat is akartak írni hozzá, és nagyrészt ezt is sikerrel oldották meg. Azon felül, hogy az Ezer erdő váratlan húzás, talán a legszerethetőbb hazai produkciók egyike amit hallottam idén.
Kontra: Első blikkre a szövegekbe így is a legkönnyebb belekötni, de ha megpróbáljuk őket angolra lefordítani, akkor rájöhetünk, hogy a legtöbb külföldi zenekar sem mélyenszántóbb, csak őket nem értjük annyira. Voltaképpen a pár kevésbé emlékezetes tétel az Ezer erdő legnagyobb hibája, de ez tényleg senkit ne tántorítson el.
(Szöveg: fá; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

I Blame Coco – The Constant
(Island)

Alany: Az Olaszországban született kistündér pályafutását öt éve jegyzik, ami húsz éves korát figyelembe véve mindenféle apuci pénztárcáját emlegető szkeptikus pampogásnak enged zöld utat. A szélesebb érdeklődést kiváltó karrier azonban idén tavasszal indult csak be igazán az elektropop királynő Robynnal közösen készített Caesar című dal megjelenésével. Nem lehet egyszerű "A" kategóriás szupersztár lányaként önnön jogon érvényesülni a zenei életben, és bár a hasonló esetekben nagyon nehéz megmondani, hogy a dalszerzésből, és általában véve a kreatív folyamatból mennyit lehet a reflektorfényben álló hölgynek tulajdonítani, a helyzet a következő: ha már csak a feléhez köze van, igen tehetséges hölggyel állunk szemben.
Pro: Na azért világot nem vált meg, de alapvetőn szórakoztató dalokat szed egybe a 80-as évek minden területéről, klasszikus rádióvokálokkal, dobgépekkel, gitárokkal, a sok szinti, és cicanadrág-zöld napszemüveg kombóért kiáltó elem ellenére egészen organikus megszólalással. Mármint, hogy világos legyen: La Rouxnál sokkal inkább, a Ladyhawke-nál meg sokkal kevésbé organikussal.
Kontra: És ezzel elő is került a probléma, a Ladyhawke ezt az egészet érdekesebben, és emlékezetesebben csinálta meg két éve, és ezen kívül már csak a piac túltelítettsége miatt is végtelen nevet lehetne citálni, a nyolcvanas évek retroba meg még bele sem kötöttünk. De nem is lehet, mert az tisztán látszik, hogy revival hullámok, évtizedek ide vagy oda, a nyolcvanas években létrejött egy plusz dimenzió, ami az idő végezetéig jelen marad (konstansként, hahahaha). Nem rossz ez a lemez, de a tény, hogy elsősorban a formás popsin figyelő tojáshéj miatt érdekes, nem túl jó ajánlólevél.
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám 3/5)

Bin-Jip – Enter
(Hangvető)

Alany:  Hiába telt el azóta egy csomó idő és történt rengeteg minden, Józsa András, vagyis Andrew J neve hallatán nekem a mai napig a magyar dj-mixlemezek törtnetének egyik legkínosabb darabja, a DJ Sterbinszky öcsikéjével, Gemhanddel elkövetett Tour-Mix jut elsőre eszembe. Ezen klubslágerek voltak összemixelve, ami mellett annak kellett volna még örülnünk, hogy volt rajta egy szám, amiben Andrew szkreccselt. Bizony. Merthogy ő ilyen szkreccselős típus. Másodjára az ugrik be, hogy nem sokkal később már a sokkal vállalhatóbb Andrew J & Kaltenecker nevű formáció, valamint a Melodies című album kapcsán hallottam Józsáról 2002 környékén, és bár például az egykori Est FM rongyosra játszotta egykét szkreccsen, hangmintákon és Kaltenecker Zsolt billentyűs játékán alapuló számukat, azért összességében meglehetősen unalmas zenét készítettek. A most tárgyalt, és nevét Kim Ki-duk híres filmjétől kölcsönző Bin-Jip négy zenész formációja, Józsa és Kaltenecker mellett még a fiatal jazzgitáros, Gyémánt Bálint, valamint a sok helyről és mára sokak által jól ismert Harcsa Veronika alkotják. Másfél éve léteznek, a közönség elé azonban csak idén tavasszal álltak, miután nagyjából megírták most megjelent első albumuk anyagát. Különböző szobákban, főleg Andrew J nappalijában – ezt általában hangsúlyozzák.
Pro: Az már a tagok ismeretében könnyen sejthető, hogy a lemezen a hagyományosabb jazz, az acid- és nujazz, valamint a triphop, és az elektronika keveredésével fogunk találkozni. Ez pedig azt is rögtön világossá teszi, azon áll vagy bukik minden, hogy a zenekar mennyire tudta elkerülni, hogy az album 12 száma alatt az egész produkció unalomba fulladjon. Mert ez szokott lenni a leggyakoribb probléma ezzel a típusú zenével és az erre építő lemezekkel. Ebből a szempontból a Bin-Jip legnagyobb szerencséje feltehetően az, hogy – állításuk szerint – egy nagyon demokratikus zenekar, ahol mind a négy tag kiveszi a részét a munka szinte minden fázisából. Ezek alapján pedig a létrejött zenében Harcsa Veronikának legalább akkora a szerepe, mint mondjuk Kalteneckernek vagy Andrew J-nek, és ez, úgy érzem, hallatszik is az albumon. Nem elektronikával átitatott triphop- és nujazz-számok vannak itt ugyanis némi női énekkel megdobva, hanem, minden formai játszadozás ellenére, teljes értékű dalok. Ez pedig igen nagy részben járul hozzá az említett unalom elkerüléséhez. Az üdítően optimális 46 perces játékidő legnagyobb részében az Enter kellemesen szórakoztat, sőt rendszeresen, jellemzően váratlan pillanatokban, még meglepetéseket is okoz. Hol egy izgalmas szerkezeti- vagy stílusváltással, egy bátrabb, izgalmasabb hangzású alappal, egy teljesen váratlanul megjelenő robosztus torzított gitárral, zongorával, hol meg a Vera hangjában rejlő újabb és újabb lehetőségekkel. Mikor mivel. A borúsabb és vidámabb hangulatok ügyesen váltakoznak a lemezen, sőt, akár egy adott dalon belül is, ami még további pozitívum. Persze, a világot nem váltja meg, de ezen kívül nagyon nehéz lenne rá kifejezetten rosszat mondani.
Kontra: Nem is akarok. Ez a lemez jó. Pláne debütáló korongnak. De ha feltétlenül kell valami negatívum, akkor mondjuk azt, hogy Japánban hamarabb megjelent, mint itthon, plusz a lemez egyik legjobb dala, a Step, lehetne egy kicsivel hosszabb is.
(Szöveg: mista; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!

Avey Tare – Down There
(Paw Tracks)

Alany: Avey Tare – vagyis eredeti nevén: David Portner – zenekara, a brooklyni Animal Collective eddigi pályafutása során szinte mindvégig az orránál fogva vezette a kritikusokat. A szakírók által körülrajongott csapat egyik alapítójaként Avey Tare neve már önmagában is haladó szellemű zenebarátok ezreit hozza heves izgalomba. Portner azonban egészen ezidáig nem használta ki ezt az előnyös helyzetét. (Ellentétben mondjuk a szólóban is rendkívül sikeres zenésztársával, Panda Bearrel.) Korábban dolgozott már együtt a Black Dice-ból ismert Eric Copelanddel, kicsivel később pedig az akkori felesége, Kría Brekkan (Múm) társaságában adott ki egy albumot. Avey Tare legelső nagylemeze, a Down There már a borítójával is a kedvenc állata, a krokodil előtt tiszteleg.
Pro: Egy Animal Collective-közeli produkció megjelenése mindig az év egyik legjobban várt momentuma. Az inspirációhoz a tagok rendkívüli mennyiségű kábítószert vesznek magukhoz. Nem kivétel ez alól Avey Tare sem. A Down There dalainak koncepciója alig különbözik az AC jól bevált receptjétől: bódítóan hömpölygő pszichedelikus áramlatok sodorják magukkal az éneket. Ebben az esetben ez Portner kiteljesedése miatt több pajkossággal, és Panda Bear feltűnő hiányából fakadóan kevesebb bugyborékolással valósul meg.
Kontra: A Down There leginkább egy sovány Animal Collective-lemezre emlékeztet. Ilyen azonban nem nagyon létezett az anyazenekar történetében. Avey Tare debütálása tehát tényleg csak annyival kevesebb a vártnál, mint amennyire égetőnek tűnik mellőle az Animal Collective többi tagjának hiánya.
(Szöveg: MaUgly; pontszám: 2/5)

Deathspell Omega – Paracletus
(Norma Evangelium Diaboli)

Alany: Amit a zenekarról tudunk, az szinte semmi. Ami biztos, hogy franciák, legalábbis legtöbben, és legfőbb jellemzőjük, hogy black metalt játszanak, ami csak felületesen igaz ugyan, de most megfelel. A zenekar legfontosabb tulajdonsága a zene és a szöveg meghatározó egysége. Aki csak belefülel, annak nem sok sikerre van kilátása. Ez egy összetett és bonyolult muzsika, ami valóban beleélést igényel.
Pro: Dús mondanivalót rittyentettek a zene mellé, ami elsősorban isten-sátán és az emberiség viszonyát hivatott boncolgatni, mindezt több nyelven, igen összetetten. Érezhetően nagy hatással volt a szövegvilágra Georges Bataille francia filozófus munkássága, aki az úgy nevezett poszt-szürrealizmus egyik ikonikus figurája. Zeneileg egy nagy masszával van dolgunk, ami egyben tartalmazza a black metal brutalitását és a kortárs zenék összes kísérletezését, mindezt precízen kiérlelve és adagolva, hogy soha ne legyen idő rendesen megemészteni az előzőleg hallottakat. Egyes témák azonban olyan elképesztően fogósak, hogy ha tehetném, egész nap őket hallgatnám egymás után.
Kontra: Első hallásra az információ mennyisége sok. Annyi minden történik a zenében, hogy ember legyen a talpán, aki kapásból meg akarja fogni. Természetesen nem is adnak sok segítséget ehhez, nincs pihenés és lazulás. De ez sem igazi negatívum, inkább egy nehezen lefejthető borítás. Mint az utóbbi kislemezek és lemezek, ez is kimagasló munka.
(Szöveg: Both András; pontszám: 5/5) Ezt hallgasd!

(Harcsa Veronika-fotó: Orbán Péter)

Hirdetés

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
1,000FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló