Hirdetés

A hiteles mainstream, és a hiányzó dzsi-dzsi

Robyn második lemezét adta ki az idénre tervezett háromból, még mindig nagyon őszintén. Zakk Wylde-nak a Black Label Societyvel végre nem kell elviselnie Sharon Osborne-t. A Crippled Black Phoenix a mai pszochedelikus rockzene talán legfontosabb arcaival értelmezi át a Pink Floyd örökségét. Phil Selway, a Radiohead dobosa megmutatja, hogy a zenekarában nem csak ketten tudnak dalokat írni, a Black Mountain pedig ezúttal is visszavezet abba az időbe, mikor még minden koncerten elvárás volt a fűszag. Eheti ajánlóink a klikk után.

Robyn – Body Talk Pt. 2
(Konichiwa)

Alany: A svéd Robyn már gyermekkora óta zenél. Az idén 31 éves electropop-díva nem más ötlettel állt elő a 2010-es esztendőre, mintsem hogy három – körülbelül félórás – lemezt is kiad a kezei közül. A trilógia első részéről júniusban írtunk, és egyenesen odáig voltunk érte. A soron következő, és egyben várva várt, Body Talk Pt. 2 szeptember első felében jelent meg.
Pro: Robynban az az igazán csodálatos, hogy sosem fél önmaga lenni. Úgy teljesedik ki évről-évre az albumain, hogy közben nem tér le a fősodor sokszor kegyetlen ösvényéről. Sokkal több lélekkel és hitelességgel marad mainstream, mint számos más női előadó, mondjuk Britneytől kezdve egészen Ke$háig. Robynnak tényleg elhiszi az ember, hogy valóban azt érzi, amiről énekel. Nem szimpla poptermék, hanem egy ízig-vérig valóságos énekesnő. A mostani korongon ez leginkább a remek Love Kills című számból derül ki.
Kontra:A Body Talk Pt. 2 ettől függetlenül inkább visszalépésként könyvelhető el. A lemez egyik legjobb dala a Hang With Me, amely már az előző lemezen is szerepelt, igaz csak akusztikus változatban. A másik potenciális sláger a U Should Know Better, de ennek érdemei is inkább a közreműködő Snoop Dogg számlájára írhatóak. Az albumot ezúttal is akusztikus dal zárja, ezúttal fájóan esetlenül. A szám címe egyébként Indestructible, és minden bizonnyal bulikompatibilis verzióban is hallhatjuk majd a sorozat harmadik részén. A további négy dal említésre sem érdemes, annyira jellegtelen.
(Szöveg: maUgly; pontszám: 2/5)

Black Label Society – Order of the Black
(Roadrunner)

Alany: Nagyon kíváncsi voltam Zakk Wylde új albumára, mert ugye most már kiszabadult a vörös rébék (Sharon Osbourne) szorításából, nem kell a jobb cuccokat Ozzyhoz talicskázni, hanem fel lehet tolni a saját albumra, jól. A Black Label Societyben (meg előte a Pride & Gloryban) Zakk kiélhette a benne lakozó déli stonermotoros metallista énjét, és ugyan ezek az albumok valahol amolyan utánlövéseknek tűntek, a Blessed Hellride vagy a Mafia azért leszakította az ember arcát.
Pro: A legújabb anyag is pont olyan, mint az összes eddigi, olyan gitárriffekkel, amiket csak Zakk tud írni, illetve így eljátszani (ha valaki 4 mp alatt nem ismeri fel, hogy ő gitározik egy nótában, hallgasson Coldplayt) Az ének sem lett se jobb, sem rosszabb, mint eddig, sőt, megvannak a lírai szerzemények is az albumon. Tömény, zúzós metálzene ez, mocskos, füstös klubokba való, nem nagyszínpadra valami fasz fesztiválon.
Kontra: Végig az az érzésem volt, hogy Zakk ezen az albumon még nem írta ki magából azt, amit ki tudna. Mintha az lenne benne, hogy bazdmeg csak visszahív az öreg, ha egyszer rádöbben, hogy az utódom súlytalanabb Bernie Torménál is. A riffek továbbra is állati jók, csak mintha mindegyiket hallottam volna valahol, az éneklés, vagy inkább kántálás meg éppen az elviselhetőég szintjén mozog, ha egy fokkal gyengébb lenne, nem lehetne végighallgatni a BLS cuccokat.
(Szöveg: sixx; pontszám 3,5/5)

Crippled Black Phoenix – I, Vigilante
(Invada)

Alany: Ez egy szupercsoportosulás, ami azt jelenti, hogy Anglia pár ismertebb figurája állt össze, hogy együtt tágítsák elképzeléseinket a melankóliáról, és a Pink Floyd által kikísérletezett pszichedelikus hangzásokról. Az amúgy Iron Monkey- Gonga- Mogwai- és Electric Wizard-tagokkal turbózott egylet oly módon próbál kísérletezni, hogy még én is elsőre eldobtam lemezt, nehogy a gonosz érintsen meg és elnyomjon a depresszív melankólia. Aznapra ugyanis már ABBA volt betervezve és az pedig csupa-csupa vidámság, azzal pedig ez nem tud összeférni. Aztán egy ködös reggelen csak odafigyeltem és kérem szépen ez a színtiszta varázslat.
Pro: Aki kedveli az odafigyelést igénylő zenéket, azok mindenképpen erre vártak, mert az utóbbi idők dömpingjében valahogy nem sikerült felszínre törnie ennyire kellemes zenekarnak. A Pink Floyd-párhuzam nagyon fekszik, ezzel lehet leírni a legjobban, plusz itt megjelenik egy kis tökig torzított gitár is, ami ugyan csak fésüli a hangzást, de ettől lesz igazán ujjszopotatóan mély.
Kontra: Aki nem bírja ezeket a hangulatokat és az „odafigyelős zenéket” az eleve hagyja. Kár a vesződésért, mert itt valóban lassú témák váltakoznak szép, de lassú témákkal. Csak egy bizonyos szellemi befogadóképesség felett ajánlott, amúgy semmi szüksége rá az embernek.
(Szöveg: Both András; pontszám: 5/5) Ezt hallgasd!

Philip Selway – Familial
(Bella Union)

Alany: Philip Selway a Radiohead dobosa, ezért nem is fecsérelném a szót az előélete ismertetésére, ott van egy szabadon választott popzenével foglalkozó összeállításban biztosan. Selway remek, és alázatos dobos amúgy, de pont ez utóbbi tulajdonsága miatt eddig nem sokat tudhattunk meg a dalszerzői képességeiről. Most úgy döntött, gitárt ragad, és pár jótékonysági fellépés után már az is eldőlt, hogy van olyan jó ebben a szakmában is, hogy akár egy lemezt is megtöltsön.
Pro: Ha az anyazenekar él, szólólemezt tényleg csak akkor van értelme kiadni, ha az kellően eltér a stílusától, és ezt az elvárást Selway hajlandó volt teljesíteni. A Familialben nyoma sincs kísérletezgetésnek, furcsa hangzásoknak, ez itt egy akusztikus gitárral, és néha pár csendes kiegészítő hangszerrel összedobott folklemez, a stílus atyaúristeneének, Nick Drake-nek az útját járva. Nincsenek felkavaró momentumok, csak csendes révülés. Selway nem vált világot, de nem is akar, arra megvannak neki a saját csatornái.
Kontra: Ez az a stílus, amiből olyan méretű túltermelés folyik, tényleg kimagaslót kell alkotnia az előadónak, ha hosszútávon is emlékezetes akar maradni. Na ez Selwaynek nem sikerült, és akármilyen korrekt is a Familial, ha nem a nagy Radiohead dobosa adta volna ki, kétlem, hogy ekkora figyelmet kapott volna. Nem a lemez hibája, de óhatatlanul is felmerül a hallgatóban, hogy fasza ez, de most le lett tudva, Thom Yorke is eleget turnéztatta békheharcos csapatát, jöhetne már az új Radiohead.
(Szöveg: fá.; pontszám: 3,5/5)

Black Mountain – Wilderness Heart
(Jagjaguwar)

Alany: A Black Mountain-sagában tavaly év végén ott tartottunk, hogy kijött a fátyolos hangú énekesnő, Amber Webber Lightning Dust nevű projektjének második nagylemeze. Mivel Stephen McBean énekes is épp túl volt másik kollektívája, a Pink Mountaintops soros albumán, mindenki nyugodtan rákoncentrálhatott a főzenekarra. A Black Mountain ősrockja egyértelműen a hatvanas-hetvenes évekből táplálkozik, amikor a Cream, a Led Zeppelin és társaik nyüstölték a gitárt, a koncerteken iszonyú fűszag terjengett, a zenészek pedig nem átallottak tizennégy perces gitárszólókkal szórakoztatni a kábult közönséget. A BM sok kritikai elismerést bezsebelő legutóbbi lemeze, az In The Future ezt a kort énekelte meg, kevésbé slágeresen, mint a Wolfmother a bemutatkozó albumán, de sokkal karakteresebb módon.
Pro: Minden eddiginél megjegyezhetőbb énekdallamokat sikerült írni, az egyik fele már második hallgatásra rögzül és dúdolgatható, a másik fele pedig harmadikra. Amber kitűnő hangjáról azonnal Grace Slick (Jefferson Airplane) jut az eszünkbe. Bár szerintem az In The Future 17 perces eposza, a Bright Lights egyáltalán nem volt túlzás, aki nem szereti az ilyesmit, annak jó hír, hogy ezúttal egyszerűbb struktúrájú, rövidebb számok születtek.
Kontra: A Wilderness Heart körülbelül a Black Mountain–Pink Mountaintops–Lightning Dust közös metszéspontján helyezkedik el, és ez nem feltétlenül pozitív. Eddig ugyanis viszonylag jól megkülönböztethető volt a három zenekar, még ha olyan nagyon nem is álltak távol egymástól. Most azonban kevesebb a rock, Amber Webber jóval nagyobb szerepet kap – ami alapvetően nem baj, csak lágyítja az összképet –, és sokkal több az akusztikus, hippis, laza dalocska. Bizony, a rockerszív néhol nagyon hiányolja a dzsi-dzsit. Valami kicsi hiányzik ahhoz, hogy igazán kiemelkedő legyen ez a lemez.
(Szöveg: SCs; pontszám: 3,5/5)

Hirdetés

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
877FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Programok

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk