Hirdetés

Kísérlet és Koboz

Ghymes @ Papp László Sportaréna, 2009.01.10.

Állítás: azért megyünk el egy adott koncertre vagy bulira, mert a) ismerjük és kedveljük az előadót; b) sok barátunk megjelenésére számítunk. Hipotézis: elméletileg az előbbi tételek nemteljesülése esetén is élvezhetünk egy koncertet. A kísérlet ennek igazolását célozta, a kísérleti alany a Ghymes volt, a helyszín az Aréna, az alkalom: a zenekar 25 éves jubileuma.

Kezdjük ott, hogy múlt szombaton (természetesen) döbbenetesen hideg volt, és már javában fürdőztünk a gázválság gyönyöreiben is. Ennek fényében fájdalmasan érintett, hogy nem találtam meg elsőre a hatalmas discman bejáratát, valamint, hogy amikor végre mégis bejutottam, odabent nem volt fűtés. Sürgősen együttéreztem a borzongó büfésekkel (500 forint egy sör) és a reszkető ruhatárosokkal egyaránt, majd elképesztő sebességgel bemenekültem a küzdőtérre, az "ahol sok a test, ott meleg van, bár vélhetően büdös is" elvben bízva. A vacogás elmúltával végrehajtottam az obligát terepszemlét: az aréna jó részét elfüggönyözték, így alig nagyobb a Pecsánál, szinte minden ülőhely foglalt, és a színpad előtti térben is tisztességes a népsűrűség, dohányozni (nyilván) tilos. A helyzetet nem írja le kellőképpen az, hogy egy ismerős arcot sem látok – az átlagéletkor talán harminc-harmincöt, a csücsülők között akár magasabb is, gyerkőcöket hajkurászó családosok, elegáns idősebb és zavartan mosolygó fiatalabb párok vesznek körül. Az emelvény melletti kivetítőkön zavarbaejtő módon maga Járai Zsigmond tátog higgadtan, közben elvétve néhány méretes erőmű is felbukkan, idővel jövök csak rá, hogy ez a reklám helye. Kis késéssel megérkeznek a fellépők, a frontemberek kezében gitár és koboz, mögöttük háromtagú leánykórus, szaxofon, dob, szinti rögtön kettő, és talán még más is. Szelíd de határozott üdvrivalgás fogadja a szülinaposokat, tapsvihar, a zenészek meghatottsága kifejezetten megkapó – aztán egyszercsak megszólal a muzsika. Támpontot ahhoz, hogy mit hallok éppen, kapok bőven, a dalok címét, származási helyét és születésük körülményeit is gondosan megosztják a közönséggel – ennek megfelelően tudom, hogy szép számban kerültek elő régi számok is, de lemezbemutatóról lévén szó, az új anyag van előtérben. Nevezett friss album címét gyakran ismétlik, pedig esküszöm, büntetés: Álombálom. Ha jól veszem ki a dalokat elválasztó felvezetőmeséből, ennek igen komoly tartalma van és jelentősége sem kevés, sikerben és örömben gazdag huszonöt év álomszerűségét idézi, ami tényleg szép – csak ne fájna, mintegy fonetikusan. Végeredményben ez kitérdekel-kategóriás, a zene maga nagyjából sallangmentes, abszolút tartalmas és ártatlan. Mindig úgy gondoltam, hogy a női hangnak kevés dolog áll jobban a magyar népdalnál, a hegedű rendeltetése pedig az, hogy nedvességet ültessen a szemembe. Szarka Tamás ehhez annyit tett hozzá, hogy most már a férfihangról is ezt gondolom, és a kobozt is a szívnek játszó húrosok közé helyeztem el. Eddig azon a véleményem voltam, a hajlítás, a fájdalmas énekszó nem tartoznak a kifejezetten maszkulin jelenségek közé, hát mekkorát tévedtem, a nevezett úriember torkából előbújó érzésbe és őszinteségbe semmi nőiesség nem vegyül, csak erő és talán akarat. Gyula, az idősebbik Szarka testvér pedig alap rockandroll-arc, bár jól titkolja – szalmakazal gombafrizurával is valószerűtlenül vagányan váltogatja a basszgitárt és a nagybőgőt, ami, ismerjük el, nem piskóta. A kivetítővásznakon fekete-fehérben elevenedik meg két és fél évtized játéka, emléktöredékek és történetfoszlányok bukkannak fel a gyakran félszeg átvezetőszövegekben: nekem kicsit sok a kötelező elfogódásból, de végülis ez a koncert (alapvetően) nem is nekem szól. Mellettem tisztes családanya énekel minden sort, és a szó legszorosabb értelmében csillog a szeme, három sorral előttem a mozdulatlan áhítatban megmerevedett tömegtől körülölelve fiatal srác ugrál totális eksztázisban, igazi öröm van száz és száz arcon – kívülálló vagyok, mégsem zavar.

Pontosabban addig nem, amig el nem érkezik a szünet. A jegyem is figyelmeztetett, a művészek pihenője alatt Fábry Sándor várható. Maradjunk annyiban, hogy szerintem a mindenkinek szeretettel zenélő, egyszerűen és szépen magyar Ghymes távollétében a forradalom és a körülmetélés szavakkal terhelni a hangulatot, akármilyen kontextusban, kurvára szükségtelen, és ugyanennyire bosszant is. Enélkül egész jót röhögtem volna az amerikai kultúra és a zacskóstej-tartó találkozására épített monológján, sosem fogom megérteni, egyeseknek miért olyan nehéz műfajon belül maradniuk. Mindegy, ma este más a főszereplő, nagylevegő, és kezdődik a második felvonás. Megjelennek a showelemek, ez mégiscsak az Aréna, technikai haladás van kérem szépen: műlángok és apró tűzijáték, mutatós, de minek? A színpad mögül felsorakozik a Budapesti Ifjúsági Kórus, fénygyerták a kezekben, talán harminc-negyven fehéringes árny – ez viszont valóban hatásos, kísérteties, de egyben sajátosan felemelő is. Egyre több az új szám, a friss mezőket és mindenféle madarakat, tavaszt idéző dallamokat ütemes sámánzene váltja fel: kétségtelenül lendületes, valahol feldereng a mágia meg egy-két sötét rítus is talán… De a hirtelen szintén beözönlő Honvéd táncegyüttes pörgőszoknyás asszonykáival és bundába burkolt béreslegényeivel együtt egyszerre túl sok az impulzus, elhatalmasodnak rajtam a képek, és pont az vész el, ami eddig a legmegkapóbb volt: a tisztaság. Húrok, hangok, fények, forgás, jelmezek és arcok elképesztő orgiája a végkifejlet: mondom, mutatós, de azt is mondom, kicsit émelyítő. Több mint két óra után a búcsú pillanata is eljön, jubileumi koncerthez képest meglepően kurta a záró ünneplés, talán késő van, talán elfáradtunk, talán ez egy más világ.

A kísérlet végeredménye kétséges – a hipotézis, miszerint tökidegen közegben is élvezhető egy koncert, és érdemes bevállalni szűz füllel és magányosan egy bulit, nem elvetendő. Számítani lehet arra persze, hogy ilyen esetben ezer utalásról, belső viccről és kollektív mosolyról lemaradunk, hogy időközönként felmerül bennünk a kérdés: mit is keresünk itt egész pontosan. Ezzel együtt olyan sok tapasztalást és érzékelést hoz az ismeretlen, ami simán megér egy kis feszengést. Én személy szerint nem repetáznék, viszont kívánok a Ghymesnek még huszonöt évet, baromira megérdemlik.

(A képek nem a helyszínen készültek. Fotó: Both Gábor)

Még több Popcorn

Connect funkcióval újít a Tidal

A streamszolgáltatás saját alkalmazását használhatjuk akár a CD-nél is jobb minőségű zenehallgatásra.

Két bónuszrészt kap az Eufória, az egyiket még idén

A zenében is nagyon erős sorozatnak már készül a második évada, de előtte még kapunk valamit.

Eladó a Bárányok hallgatnak című filmből ismert horrorház

Buffalo Bill házát egész olcsón meg lehet venni.

Kommentek

35,017KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
695FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Audiópartnerünk

Friss Lángoló

Flying Angels – Jön az új Trottel-lemez, itt egy dal róla

Természetesen a Talayapa projekttől is markánsan új megszólalásra számíthatunk.

Időkapszula 2000-be – 20 éves a Linkin Park debütalbuma

Minden idők egyik legsikeresebb debütlemeze ez, és az egyik legfontosabb alapműve nemcsak a felemás megítélésű nu-metal hullámnak, hanem az egész ezredfordulós popkultúrának.

A nők jogaiért küzd egy igazi girl power csajbanda Nyugat-Afrikából

A 10-17 év közötti lányok a zenéjükkel hívják fel a figyelmet az egyenlőtlenségre egy olyan helyen, ahol egyébként iskolába sem járhatnak.
00:03:34

A Scooter nem tud hibázni – Itt van 2020 himnusza

Zseni zene, zseni klip, zseni szöveg.

Jön az új Sigur Rós-lemez, de nem olyan, amilyet gondolunk

Egy 2002-es különleges projektjük felvételét adják most ki.