2011. július 23-án találták holtan Amy Winehouse-t londoni otthonában. Legutoljára három nappal előtte, keresztlánya, Dionne Bromfield fellépésén láthatta a közönség, ahol nem énekelt, csak táncolt a színpadon. Bromfield most, a történtek után tíz évvel érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy beszéljen arról, milyen is volt az a Winehouse, akit ő ismert.
Miért pont most?
Valószínűleg a legtöbbekben ez az első kérdés, ami felmerül, hiszen Bromfield nem is tagadta a sajtónak tartott kerekasztal-beszélgetésen, hogy most jutott el addig, hogy újra az éneklésre gondoljon, és addig is, hogy egyáltalán beszéljen arról, milyen volt a kapcsolata a világhírű énekesnővel, aki nemcsak családtagja, de mentora, illetve a kiadójának a vezetője, vagyis a főnöke is volt. Bromfield szerint az érzéseit mélyen eltemette magában, és most szinte terápiás jelleggel készítette el ezt a filmet, ami bemutatja, milyen is volt az az Amy Winehouse, akit ő ismert, és szeretett.
Egyébként az énekesnő hatéves volt, mikor megismerte Winehouse-t, az édesanyja révén. Azt mondja, Winehouse kezdeményezte, hogy a keresztanyja lehessen, és a világhírű énekesnő egyszerre volt pótanyja és nővére az évek során. Iskolát intézett neki, fésülgette, ölelgette, elindította a karrierjét, mentorálta és terelgette. Ehhez képest Bromfield egy olyan kis ládikóban őrzi a közös emlékeket, amiben nagyjából jó, ha harminc fotó, három kis mütyür meg egy nyaklánc egy gyűrűvel belefér. Ezenkívül még előkerül a filmben egy gitár, illetve egy ruha, ami Winehouse-é volt, és néhány közös felvétel, aminek jelentős része egyébként a videómegosztókon is látható.
Bromfield azután lett népszerű, hogy ez a videó kikerült a Youtubre-ra. Első lemeze 2009-ben jelent meg, azzal az angol slágerlista 33. helyéig menetelt, második lemeze 2011-ben jelent meg, a Good for the Soul az 53. helyet szerezte meg az angol slágerlistákon.
Mindenki máshogy gyászol
Nagyon nehéz ennél a dokumentumfilmnél igazán belőni, hogy kinek is szól, de azt is, hogy valójában kiről. Az egészet átlengi valamiféle kényelmetlen feszengés, ami már a sajtóbeszélgetésen is megmutatkozott, ahol Bromfieldre nem igazán volt kíváncsi senki, csak Winehouse-ra. Mindegy, hogy a legjobbat vagy a legrosszabbat nézi ki valaki Bromfieldből, mindenhogy furcsa az egész helyzet.
Ha kegyetlenül őszinték szeretnénk lenni, valóban nem sok embert érdekelhet tíz év távlatából, hogy Winehouse keresztlányáról mit gondol a volt iskolaigazgatója.
Végig összemosódik, hogy tulajdonképpen kiről is szól ez az egész dokumentumfilm, és persze lehet mondani, hogy kettejükről, de Bromfield karrierje nem érte még el azt a szintet – főleg itthon –, hogy érdekes legyen, még akkor sem, ha bizonyos időközönként elismétli, hogy Winehouse hányszor mondta róla, hogy nagyobb tehetség, mint ő, hogy szebben énekel, mint ő, vagy hogy milyen nagyszabású tervei, sőt víziója volt vele kapcsolatban. Az viszont a Winehouse-rajongóknak valószínűleg édeskevés, hogy egy újabb ember mondja el azt az elcsépelt mondatot, amit bármelyik világsztárra el lehet mondani, vagyis hogy teljesen más volt otthon a négy fal között, mint a nyilvánosság előtt, vagy mint amit az újságok írtak róla. Merthogy mindenféle spoilerezés nélkül elárulható, hogy nagyjából ennyi derül ki Winehouse-ról a dokumentumfilmből, amit azért a legtöbb ember akkor is sejt, ha nem is volt igazán nagy rajongó, mindössze csak van egy általános képe arról, hogy milyen a világ.
A sajtóbeszélgetésen úgy tűnt, hogy nemcsak a keresztanyját, hanem a mentorát is elvesztette, ezért rákérdeztünk, hogy mennyiben változott meg emiatt a zenéhez, új dalok írásához fűződő hozzáállása, és mennyire érzi szükségét, hogy újra legyen mellette egy mentor. A Lángoló kérdésére Bromfield elmondta, hogy valószínűleg nem lesz még egy olyan énekes mellette, aki ennyire ki tudja hozni belőle a legjobbat, aki annyira érteni és segíteni tudná, mint Winehouse tudta, és ez is közrejátszott abban, hogy ennyi ideig nem is gondolkozott az énekesi karrierjén.
Nem tartanék ma itt, ha ő nem akarta volna belőlem ennyire kihozni a maximumot
– Bromfield szerint Winehouse mindig is nagyon erőltette, hogy ne úgy nézzenek a lányra, mint a keresztlányára, hanem mint egy önállóan, a saját tehetségén sikeres énekesnőre.
Mikorra magam mögött hagytam volna az Amy Winehouse keresztlánya címkét, ő meghalt, és újra úgy emlegettek, mint Amy Winehouse keresztlánya
– úgy tűnik, hogy ezt az állandó jelzőt most újra viselheti egy darabig.
A legizgalmasabb rész van legkevésbé körbejárva
Egyébként nem lenne azzal baj, hogy ez a film bevallottan inkább Bromfieldről szól, ha sokkal bátrabban nyúltak volna az igazán izgalmas kérdésekhez, és nem csak a felszínét kapargatták volna.
Az ugyanis egy valóban izgalmas és valószínűleg sokak számára tanulságos pár perc, mikor fiatalok beszélgetnek arról, hogy gyerekként tulajdonképpen lehetetlen a helyén kezelni azt, ha egy szerettük függő, illetve ha a függőség miatt veszítenek el egy családtagot. Ez egyébként annyira erős mozzanata a dokumentumfilmnek, hogy valószínűleg egy külön filmet is megérne, hogy mi az egész pszichológiája, hogy miközben a lelke mélyén tudja mindenki, hogy baj van, mégis abba kapaszkodnak, hogy ők egyszer sem látták konkrétan drogozni. Vagy hogy egy tinédzser hogyan beszélhetne arról a példaképével, családtagjával, de igazából bármilyen felnőttel a függőségről, azzal segít-e, ha sírva könyörög, vagy ha úgy tesz, mint aki észre sem veszi. Vagy hogy egy ilyen trauma tizenéves korban mekkora nyomot tud bárkiben hagyni, főleg ha a világsajtó is erről cikkez, és évekkel később is erről faggatják az embert, aki annyit ismételget szemlátomást még mindig némi bűntudattal, hogy három nappal a halála előtt olyan boldognak és egészségesnek tűnt Winehouse.
Viszont ez a vonal szinte teljesen kimaradt a filmből, ahogyan Bromfield családja is, ami már csak azért is lett volna izgalmas, hiszen eleve az édesanyja révén lett Winehouse a keresztanyja, akivel munkakapcsolatban álltak. Az nem derült ki, hogy ez megszakadt-e az évek során, illetve, hogy Bromfield családja hogyan állt ahhoz, hogy a 15 év körüli lányuk a nyilvánvalóan függő énekesnő közelében éli mindennapjait, együtt dolgoznak, és úgy tűnik a film alapján, hogy sokat lógnak együtt.
Mi közöm van nekem ehhez az egészhez?
A film közben végig az a kellemetlen érzés motoszkált bennem, hogy mégis mi közöm van nekem mint nézőnek ehhez az egészhez? Kétségkívül elhiszem, hogy Bromfield számára ez egy terápia, láthatóan valóban még mindig nehezen kezeli a helyzetet, és abban sem kételkedem, hogy tényleg csak tisztelegni szeretne a keresztanyja emléke előtt, de a film egyszerre túl személyes, és túl rideg. Személyes, mert ott van egy keresztlány, aki úgy tűnik, hogy még mindig gyászol, aki nagyon szeretné, ha tudná mindenki, hogy Winehouse egy nagyon kedves, vicces, a szeretteivel rengeteget törődő személy volt, miközben tulajdonképpen semmi újdonság sincs az egészben még egy olyan embernek sem, mint én, aki sosem olvastam utána háromszáz cikkben Winehouse-nak, csak nagyjából tisztában voltam vele, mi történik körülötte.
Olyan, mintha egy kedves vidéki emberről mesélne a halála után a külföldön élő, és évente három napra hazalátogató családja felszínes történeteket mondjuk olyanokról, hogy mindig volt egy-két jó szava a pénztároshoz a boltban, meg adott a szomszédoknak a meggyfa terméséből, csak itt történetesen a kedves ember egy világhírű énekesnő volt. Persze azt is elhiszem, hogy Bromfield az igazán személyes, mély és valóban sokatmondó sztorikat nem akarta nyilvánosságra hozni, vagy eleve Winehouse nem egy tinédzser lánnyal osztotta meg a problémáit és legbelsőbb gondolatait. Így viszont azon túl, hogy a keresztlánya mondja el azt, amit a legtöbb ember már eddig is tudott, nincs túl sok újdonság ebben a dokumentumfilmben.
A dokumentumfilmet Amy Winehouse halálának tizedik évfordulója alkalmából július 29-én lehet megnézni a magyar MTV-n.
