A metalcore vége? – Killswitch Engage-lemezkritika

Killswitch Engage – Disarm The Descent
(Roadrunner/Magneoton)

Valószínűleg senki nincs a Lángoló Gitárok olvasói között, akit bármennyire is érdekelne, hogy én milyen viszonyban vagyok a metalcore-ral, de mivel a stílust már rengetegen kitárgyalták, és senki nem tud róla újat írni, sőt maguk a zenekarok sem tudják újraírni, így megengedem magamnak, hogy elmélkedjek róla. Az apropó az irányzat jelenlegi vezető zenekara, a Killswitch Engage új lemeze.

Kevés annyira jól behatárolható stílus van, mint a metalcore. A klasszikus metálzene és a hardcore összekeverése, a dallamok és az agresszív, tökszorongatós ének párosítása már az első alkalommal kész tények elé állít. Ha akkor bejön, később is be fog, legfeljebb megunni tudjuk. Nos, én meguntam. Egyszerűen annyira önmaga körül táncol a műfaj, hogy elfordulok, ha egy újabb feltörekvő zenekart meghallok, még ha oly’ jó technikai tudással, és legalább magabiztos hangszerkezeléssel csinálják is, amit csinálnak. Mert a legtöbbjükből éppen az hiányzik, ami egy stabil panelekből felépített stílus egyetlen mentsvára lehet: a jó dal.

Szóval itt dől el minden, és ezért tudott épen maradni ezen a piacon a Killswitch Engage, pedig egyébként innovációt semmiképpen nem pakolt bele az önmaga által is meghatározott stílusba. Lehet ez biztonsági játék is, de nekik akár azt is elhiszem, hogy ők tényleg ennyire sablonosan szeretik. Legfeljebb a Howard Jonesszal eltöltött években lehetett rajtuk hitelességet számon kérni, mert az énekes rendkívüli modorosságával kevésbé volt komolyan vehető, mint a zenekar alapfelállásban éneklő, majd most hosszú szünet után visszatérő Jesse Leach. Szóval a jó dal mellé kell egy hiteles frontember is, akinek én elhiszem, hogy magát adja, hogy nem pózol, és tényleg azt gondolja, amit énekel, ráadásul a dallamait sem cifrázza szét, és nem homorít bele, amikor nem kéne. Leach magától értetődően nyomja az éneket, a dallamos dolgokat pedig olyan magabiztossággal hozza, hogy akár egy teljes lemezt elvinne a hátán az ordítás nélkül is. Vele tért vissza a természetesség a Killswitch Engage zenéjébe. Persze ettől még ugyanúgy unalmas, mint a metalcore manapság. Én nem vártam tőlük újradefiniálást, szóval meglepetés nem volt, és ezzel nem alakították újra a metalcore-ral kialakult viszonyomat.

A Killswitch Engage a Disarm The Descent lemez első számában elsüti a patront, mert divatos módon egy tényleg energikus death/black témával indítanak. És ennyi. Ezután minden ugyanolyan, mint amilyen volt, Jesse Leach teljesítményén és néhány kiemelkedő dalon túl (In Due Time, No End In Sight, Always). Slágert írni valóban tud Adam Dutkiewicz gitáros és fő dalszerző, bár a koncerten bemutatott viselkedése annyira taszító, és antivicces, hogy legfeljebb kötelességből vagyok hajlandó újra megnézni őket. Ez viszont már tényleg az én magánügyem, ahogy az is, hogy a galoppozós metalcore riffektől (A Tribute To The Fallen, You Dont’t Bleed For Me) rosszul vagyok, így ezeket a számokat kapásból kukáztam a lemezről.

Szóval a metalcore világ nem fordult új irányba. Én nagyon nem próbálkozom már a stílussal, de ez semmiképpen sem ennek a lemeznek köszönhető. Ha valaki tanácsot kér tőlem, hogy hallgassa-e, alapból nemet mondanék. Ha viszont azt mondja, hogy korábban csak Howard Jones miatt nem szerette a zenekart, akkor egy próbát megér, illetve akkor is, ha úgy gondolja, hogy az utóbbi lemezeik ócskák voltak. Ez nem ócska, csak kiszámítható.

Ha azt nézzük, hogy mennyire újít, akkor ez egy egyes, ha azt, hogy mennyire énekel jól Jesse Leach, akkor ez egy négyes, ha azt, hogy mennyi jó dal van rajta, akkor ez egy hármas az ötből, ami gonosz lefelé kerekítéssel kettő, jóindulatúan meg három. Lesz kettő és fél.