Kicsit izzadt, kicsit szürke – Adrenaline Mob-lemezkritika

Adrenaline Mob – Omertá
(Elm City Music)

Mike Portnoy amennyire tehetséges dobos, annyira képtelen a szimpatikus pr-munkára. Amióta kilépett a szíve ügyének számító Dream Theaterből, a lehető legnagyobb ökörségeket volt képes össze-vissza nyilatkozni. Ezek a megszólalásai annyira súlytalanok és kellemetlenek voltak, hogy inkább mi itt a Lángolón nem is foglalkoztunk velük. Legyen elég annyi, ha csendben maradt volna, sokkal jobban jött volna ki ebből a szituációból. Még szerencse, hogy a vele szimpatizálók szeretnek inkább arra figyelni, hogy milyen zenét rak össze az új formációival. Az első, amelyik albummal is a közönség elé áll, az Adrenaline Mob.

Sajnos már a zenekar összerakása is arról szólt, hogy tudjon valami nagyot, valami ütőset mondani. Arról van ugyanis szó, hogy a metálszíntéren aktív és ismert zenészeket gyűjtött össze, akiknek amúgy millió dolguk van ezen kívül is, sőt olyan zenekarokban játszanak, amiben vezéregyéniségnek számítanak. Russell Allen a Symphony X-ben énekel, az azóta innen távozó Rich Ward pedig a Stuck Mojoban gitározik. A többiek nem annyira ismert arcok, de az első életjelek után közülük is elment a basszusgitáros, akinek a helyére kevésbé meglepő módon az éppen földbe álló Disturbedből John Moyer érkezett. Nem lenne csoda, ha később Allen is lelépne, hiszen nem mindenki engedheti meg magának azt, amit Portnoy, vagyis hogy ennyi irányba kalandozzon el a figyelme. Persze, ez csak kombinálás, a lényeg az, hogy elkészült az Omertá, amin Ward nyoma még bőven érződik.

Rögtön a kezdő Undaunted olyan, hogy a riffjei lehetnének a Stuck Mojo lemezén is, de maga a dal amúgy döbbenetesen leveszi a Distrubed stílusát, egyrészt a groove alapján, másrészt mert Allen úgy szaval, mint David Draiman. Ez annak fényében meglepő, hogy John Moyer a lemezen még nem játszik. Később is feltűnnek ilyen momentumok, de a zene azért ennél sokkal tradicionálisabb. Az ének mégsem olyan, mint ahogy a Symphony X alapján várnánk – Allen sokat rekeszt, de még a dallamtalan dallamokon keresztül is nagyon érződik, hogy ő a színtér egyik legbikább énekese. A főszereplő pedig ugye Mike Portnoy lenne, de nem az. A legkevésbé sem esik túlzásokba. Alázatos rockdobolást csinál, csak ott díszít, ahol annak helye lehet, de még ezzel együtt is felismerhető a stílusa.

A jó dolgok után pedig jöjjön a feketeleves. Az Omertá színtelen, szagtalan, vagy legfeljebb szürke és izzadtságszagú. Hiába a tehetséges zenészek sora (ideértve Wardot is), a zenének nincs karaktere. Hallani, hogy honnan táplálkozik, és még talán az is, hogy hová tart, de még nincs kiérlelve, megcsócsálva. Vannak könnyen megérthető, megjegyezhető refrének (például: Fellin’ Me, All On The Line), ízes szólók, dögös riffek, de nem áll össze a kép. Jellemző módon a Duran Duran-feldolgozás (Come Undone) emelkedik ki a mezőnyből, de ugye ott az eredeti is tökéletesen van megírva.

Nem jó abból kiindulni, hogy Portnoy mennyire izgága, és mennyire nem gondolja át, hogy mit mond, és az Adrenaline Mob éppen olyannak tűnik, amit erősen kézben akar tartani, és tervezni vele, de eddig még ez sem jött össze maximálisan. Ha a sajtós kavarások nélkül próbáljuk nézni a zenekart, akkor is azt látjuk, hogy még nincs készen. Legközelebb talán majd minden jobban összeáll.