Hirdetés

Kicsit visszatért a buli is a rockzenébe vasárnap – Ilyen volt az Arctic Monkeys a Szigeten

Az viszonylag egyértelmű volt, hogy a Nagyszínpadon a leghagyományosabb jó koncertélményt az Arctic Moneystől lehet várni még akkor is, ha Alex Turner és zenekara épp legutóbbi lemezén találta meg a klasszikus brit storyteller énjét (plusz az Elvis iránti feltétlen rajongását). Nem mintha a Tranquility Base Hotel & Casino olyan rossz lemez lenne, de azért az sem véletlen, hogy a cikk írásakor nekem például elő kellett szednem a Discogsot, mert nem emlékeztem a címére. 

Na de egyrészt az aktuális turnéjuk már nem is kifejezetten az amúgy is már négy éve megjelent lemezt hivatott promotálni, másrészt továbbra is ott van az Arctic Monkeys 2006 és 2013 közötti időszaka alapnak. Nem mintha ez valami egységes irányt képviselt volna, hiszen az első két album még főleg ártalmatlan, de rettentő lendületes és kedves indie rockot tartalmaz, hogy aztán mindenki meglepetésére megtalálja a társaság a maszkulinitást, és elkezdjenek rokkolni hangos gitárokkal, néha egészen stoner hangzással, amihez egészen különleges kontrasztot adott Turner továbbra is minden elemében brit jelenléte a mikrofonnál.

A vártnak megfelelően tisztességes bestofot hozott össze a társaság, akiknél még azt is meg kell becsülni, hogy egyáltalán zenekarként felfértek a Sziget nagyszínpadára: sajnos be kell látni, hogy a rockzene eljelentéktelenedése ide is végleg elért, hiszen azt is finom túlzás lenne állítani, hogy az idei headlinerek közül az Arctic Monkeys lett volna a legnagyobb húzónév. 

Viszont érdemes néha kitekinteni a kontextusból is, mert akkor a valamiféle soha nem létezett ideális múlt visszasírása (ugye emlékszik mindenki, hogy már akkor is a kevés rockzenére panaszkodtak az emberek, amikor nagyszínpados volt a Slayer?) helyett akár élvezhetjük is a koncerteket. Erre pedig tökéletes volt az Arctic Monkeys, akik talán engem leptek meg a legjobban azzal, hogy a nyári Pearl Jam jutott róluk eszembe: egy tök átlagos zenekar, amiről simán elhiszem, hogy annyira szeretnek zenélni, hogy nemcsak eszükbe sem jut látványelemeket használni pár kivetítőn kívül, de eszembe sem jut ezeknek a látványelemeknek a hiánya.

Ehhez egyébként tényleg kell egy Alex Turner, aki talán a zenekaránál is nagyobb metamorfózison ment át az évek során, de ezúttal valamelyik Beatles-tagra emlékeztető imidzzsel (azért ide is meg kellett érkeznie egy angolnak egyszer) mutatta be, miért tudott az Arctic Monkeys a 2000-es évek nagy indie hullámából egyedül igazán a felszínen maradni. Ebben az emberben ugyanis ott van szinte minden ami miatt jó és fontos volt a popzene az elmúlt 50 évben. 

Ez nemcsak azt jelenti, hogy jól énekel és jó dalokat, hanem hogy tudott hozni valamit abból abból a szórakozásból is, aminek a hiánya valószínűleg a rockzene hanyatlásának legfőbb okozója. Az elméletet nem én találtam ki, hanem a hasonló elméletek királyának számító Finn McKenty, aki rockrajongó ellenére egészen profánul fejtette ki korábban, hogy az 1990-es évektől kezdve fokozatosan tűnt el a rockzenéből az a bulifaktor, amire egyszerűen szükség van ahhoz, ha valaki nagyra akar nőni. Az emberek többsége ugyanis nem szeret állandóan a saját nyomorával szembesülni még a zenében is, pláne ha neadjisten nincs is igazán saját nyomora. 

Ez a hiány adhat választ az, hogy mostanra tényleg a hiphop kezdte el betölteni ezt a teret, ahol azért Kendrick Lamar társadalomkritikus megnyilvánulásai mellett még bőven ott van a félmeztelenül a medence mellett táncolás ígérete is, miközben a négytagú rockzenekarok főleg az elidegenedésről beszélnek.

Ez az, amiből ki tud lógni Alex Turner azzal, hogy bár már egyáltalán nem tűnik komolytalannak az Arctic Monkeys, ebben még van valami bulifaktor, glamour, lehet jókedvűen együtt énekelni velük a dalaikat. Főleg úgy, hogy jól láthatóan mintha a Sziget is ki lett volna éhezve erre a bulifaktorra: nyilván nem ezen a koncerten voltak a legtöbben az egész fesztiválon, de a szép számú tömeg rettentő hálásnak tűnt, amit mondjuk meg is tudok érteni azt tudván, hogy két nappal korábban a szebb reményekkel indult Calvin Harris Balaton Soundot csinált a Szigetből.

És ez itt semmi több nem volt, csak egy remek koncert: a színpadon a zenekar mellett csak egy elegáns világíró kör volt, amiben a zenekar egyes tagjait lehetett néha nézni nagyban. Ezen kívül az volt a látvány, hogy Turner tényleg az a fajta született rocksztár, aki valószínűleg szöget is címlapfotóra való pózolással tud beverni, Matt Helders dobos pedig annyira lendületesen képes játszani, hogy az ember néha szinte sajnálja, amiért csak ritkán kap lehetőséget igazán nagy tempóra. Meg persze voltak dalok is: a kicsit csendesen, de azért tisztán szóló koncert igazi bestof volt, amiben még a szokásosnál valamivel vérszegényebb legutóbbi lemez dalainak is volt helye.

Letudván a kötelező rajongással vegyes siránkozást: a Don’t Sit down ‘Cause I’ve Moved Your Chair tökéletesen mutatta be, hogy lehetnek ezen a környéken dropok meg tűzijáték meg mozgó kockahas is, a nagyszínpad akkor a legjobb, amikor a fülledt melegben hangos gitárokkal játszanak valami dögös dallamot, miközben valaki azt dúdolja, hogy jee. Ez így az utolsó nap tényleg felemelő volt, és nagyon sokatmondó, amiért tulajdonképpen csak ők képesek erre azok közül, akik valószínűleg nem oszlanak fel a következő pár évben.

(x) Újságírónk ezen a napon 10517 lépést és 7,9 kilométert tett meg a fesztiválon, valamint elégetett 600 kalóriát a Samsung Galaxy Watch 4 Classic mérése szerint.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,330KedvelőTetszik
2,907KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk