Hirdetés
Hirdetés

Két lemeznyi ötlettelenség

The Flaming Lips – Embryonic
(Warner)

A Flaming Lips karrierje során egészen páratlanul sok csúcspont található. Az ős-fanok valószínűleg a 90-es évek elejére datálják az igazán trú korszakot, hiszen az épp masszív narkódiétán lévő tagok mai fülnek is fura zenét produkáltak. Valóban lekerültek az asztalra She Don’t Use Jelly-szintű klasszikus dalok, és ehhez mérten magas színvonalú lemezek. Aztán van egy viszonylag jelentéktelen méretű kisebbség, aki a 80-as évek végi Flaming Lipset tartja az igazinak, merthogy akkor még zabolázatlan rakenrolt csináltak. Objektíven nézve a kommercionális sikereket is hozó The Soft Bulletin, és az utána megjelent Yoshimi Battles the Pink Robots az a lemez, amivel az „amerikai Radiohead” végleg beírta a nevét a zenetörténet legfontosabb formációi közé. Megmaradt a kreatív pszichedelikus pop-irány, de belevittek egy nagy adag arcbamászó slágerességet, amik miatt sokkal többre lettek hivatva, mint a „pár zsíroshajú poszt-hippi kiskedvence” státusz.

Egy dologban azonban talán mindenki megegyezik, az pedig az, hogy a 2006-os At War With Mystics már inkább csak tisztes iparosmunka egy még mindig fasza zenekartól, pont az a fajta lemez, amit az igazi zsenik szoktak kiadni az aranyidők után. Ennek tükrében igazán meglepő, mikor a zenekar bejelentette: három év kihagyás után egy duplalemezt ad ki. A duplalemezekkel ugye nagyon vigyázni kell, az épp virágkorukat élő zenekarok is könnyedén belebukhatnak (Red Hot Chili Peppers), de igazából a világtörténelem során is csak kevés igazán jó jelent meg ezekből a monstrumokból (Beatles, Cure). Ugyanakkor a Flaming Lipsnek pont a pszichedéliához való kötődésük miatt akár feküdhet is a terv, csak hát úgy 10 éve sokkal komolyabb esélyekkel indultak volna ezen a pályán.

A vékony jég be is szakadt, és a Flaming Lips tagsága belefulladt egytől egyig a vízbe. Az Embryonic 18 dalt tartalmaz, mintegy 70 percben. Illetve a dal talán kicsit erős, mivel az egy olyan dolog, amiről valahogy mindenki megfeledkezett. Vannak helyette összedobott ötletek, pár halvány reménysugár, hogy hamarosan vége az etetésnek, és jön valami igazán odabaszós rész, de úgy a hatodik-hetedig trekknél megfogalamzódik a gyanú, hogy ilyenekre ne várjunk. Az impozáns közreműködői lista sem menti meg a helyzetet: a MGMT jelenléte nem is érezhető, hiszen a duó nagyrészt eleve a Wayne Coyne-ék által kitalált hangzásból él, a Yeah Yeah Yeahses Karen O-val meg sikerült összehozni a közepes Cocorosie-dalt (jellemző módon így is ez utóbbi az Embryonic legemlékezetesebb száma, nem véletlenül erre készült a mellesleg zseniális klip is). Az egész olyan, mintha valami Flaming Lips-rajongó társaság minden egyes hangzásbeli fortélyt lenyúlt volna a kedvenc zenekarától, de a betanult sémák mellett semmi pluszt nem tudnának felmutatni.

Nem is azzal van a bajom nekem, hogy nem fosom le a bokámat az első hallgatásnál, hanem az, hogy a Flaming Lips története során először túlvállalta magát, és pont a legkevésbé ihletett pillanatában vágtak bele egy olyan projektbe, amibe sokkal jobb formában lévő zenekaroknak is beletört már a bicskája. Fele ilyen hosszal csak legyintenék, hogy ez csak egy kis hullámvölgy, lesz ez még jobb, de így nem tudok elmenni a kérdés mellett, hogy vajon mekkora gőg kellett ahhoz, hogy erre azt mondja a tagság, hogy „hú ezek a témák nagyon faszák, szerintem egyet sem szabad lehagyni, csináljunk duplalemezt”?

Advertisement
38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló