Hirdetés
Hirdetés

Keleten a helyzet változatlan

Orphaned Land – The Never Ending Way of ORwarriOR
(Century Media)

Sosem voltam Orphaned Land-rajongó, velük kapcsolatosan kb. addig jutottam el, hogy a 2004-es Mabool albumukat mindenki túlértékeli. Ha egy izraeli zenekar metálkodni kezd, ráadásul nem is rosszul, mondhatni igényesen, és nem csak a zsidó-keresztény világot, hanem iszlám ízeket, ideológiát is belekever folkos és progresszív zenéjébe, ott garantált a felhajtás.

Olyanok ők, mint a black metalban a Marduk. Igen, a szegény ember progresszív metál zenéjét az Orphaned Land játssza. Bár itt a hangsúly nem is a játszáson, hanem a rájátszáson van, ugyanis túl szép papíron ez a keleties dallamvilág, (számunkra) egzotikus atmoszférateremtés, csodaszép énekesnő vs. erőteljes férfi énekhang. Az egy dolog, hogy egyedi is lehetne mindez, de valahogy egy kivénhedt zenehallgató már az első pár szám után gyanakodni kezd, hogy ez az egzotikum csak a mesében létezik, mivel a zenekar lényegében csak jól bevágta az Opeth/Porcupine Tree-iskolát. (Minő meglepetés, a lemez producere Steve Wilson, Porcupine Tree-főnök volt.) Pedig alapvetően itt olyan unikális dolgoknak kellene ránkzuhannia, amik a begyepesedett európai fülünknek/agyuknak végre felfrissülést hozna. Csak gondoljunk bele: izraeli progresszív, kínai black, grönlandi thrash. Mind-mind szenzációsnak tűnik elsőre, de sajnos itt, ahogy már említettem nem, jött be a számításunk.

Pedig a sampleres kezdés ígéretes dolgokat vetít előre, bár az énekesnő hangja annyira nem markáns, mint ahogy sokan annak vélik, maradjunk annyiban, hogy nem idegesítő, de túl sokat próbál Liv Kristine és Anneke Van Gisbergen manírjaiból magáévá tenni, nem túl egyedien. A második számban már jön a hörgés-károgás tiszta férfiének és a nagy riffelgetések. Tény, hogy szellősebb a játék az Opethnél, de ha kizárólag azért progresszív ez a zenekar, mert nincsen kifejezett verze-refrén csak szaggatott riffelés és váratlannak szánt (valójában nagyon is pontosan kitervelt) ritmikai tördelések, attól még nem lesz jó valami, maximum szétesett, és csak jobb híján progresszív, de kicsit sem haladó. Pedig simán el tudnám velük képzelni egy komolyabb sampleres támogatással az Ulver William Blakes albumát is (ami az egyik legfontosabb progresszív, avantgárd lemez). Próbálják ízesen szövögetni a keleti dallamokat autentikus hangszerekkel, valahogy mégis túl finom és túl bájolgóra sikerül az egész. Ott van pl. When aki simán hozza ezt a keleties ám kifacsart világot az idevonatkozó albumán, holott ő tősgyökeres norvég.

Amúgy az ötödik tétel fogja elsőként rabul ejteni az alacsonyabb ingerküszöbbel bírókat, ugyanis itt van posztmetalkodás, fogósság, lehet révedni, utazni, az ezt követő dalban pedig végre megjelenik a tradicionális él is és fogjuk rá, de egész szerethetően gyúrják mindezt össze a metállal. A továbbiakban is rendre olyan megoldások bukkannak fel, amiket már hallottunk az előző számban, csak itt másfajta dalolászás kerül a teljesen ugyanolyan szaggatott riffekre. Néha bejön a leány énekelni, bekapcsolódik az férfi énekes és ez így megy egészen az utolsó tételig. Olyan, mintha egy jól kialakított komfortzónát direkt nem lépnének túl, nehogy kitörjön a botrány, pedig, csak ismételni tudom magam, nyugodtan kísérletezhetnének szabadabban és persze jobban is az eddig magukba szívott tudásukkal.

Kevés a kiemelkedő megoldás ellenben sokkal több az üresjárat a lemezen, amiben el lehet ugyan merülni, de ahhoz egy zseninek kell lennünk, hogy bármi maradandót is fel tudjunk idézni pár hallgatás után magunkban. Agyonjátszani biztos nem fogjuk, ennek ellenére borítékolható, hogy sok ember év végi listáján ott lesz a lemez.

Advertisement
39,009KedvelőTetszik
3,063KövetőKövetés
3,860FeliratkozóFeliratkozás

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló