Mit lehet írni beszámoló címszóval több mint 2200 programról? Fizikai képtelenség, ráadásul ha alapos munkát végeznék, terjedelemben valamelyik rövidebb Tolsztoj-regény oldalszáma jönne ki, ami meg szakmai vélemények szerint nem annyira működőképes egy online zenei magazin felületén. Pláne manapság, amikor – és most mondjuk együtt, kórusban, még sosem hallottuk – egyre kevesebbet olvasunk, és semmire sincs időnk a mindennapi taposómalom rabigájában senyvedve, vagy valami ilyesmi.
A Művészetek Völgyében az a jó, hogy 10 napon át azért elég sok mindenre van időd. Nekem, aki életem elég nagy részét töltöm képernyő előtt, felüdülés volt, hogy adandó alkalommal be mertem dobni a faház sarkába a telefont, és próbáltam úgy tenni, mintha visszautaztam volna a kétezres évek elejére, amikor ugyan volt már internet, de nem éreztük szükségét annak, hogy percenként ránézzünk a levelezésünkre, és a multitasking is maximum annyit jelentett, hogy a szünidőben gyakran gitárral a kézben néztem valami szellemképes akciófilmet, szigorúan VHS formátumban. És ugyan fogalmam sincs, milyen lehetett a fesztivál akkoriban, vagy még régebben, az biztos, hogy a Völgyre 2023-ban is jellemző egy valami mással nem összehasonlítható, hátradőlős hangulat, ami – bár nyilván én sem jártam még mindenhol – hasonló rendezvényeken nem, vagy másképp tapasztalható meg.
Ennek oka lehet a természeti környezet – a Káli-medence bármilyen időben gyönyörű -, másrészt a folyamatosan zajló programok kavalkádja: a központi helyszín szerepét betöltő Kapolcson nem tudsz ilyenkor úgy végigmenni, hogy ne kerüljön eléd valami olyasmi gyakorlatilag bármelyik udvarban, amit ne próbálnál ki szívesen, de Taliándörögd és Vigándpetend is tele van látni- és tennivalóval. Ami lehet bármi a kavicsfestéstől az olyan hagyományos népi játékokig, mint dudafaragás keserűfű szárából. Ha csúzlit is gyárthattam volna mogyorófaágból, meg mondjuk fúvócsövet bármiből, amiből aztán bogyókkal lehetett tüzelni bárkire és bármire, teljesen újraéltem volna a gyerekkoromat.
De mivel egy zenei magazin oldalain leginkább arra kíváncsiak az olvasók, mégis mit látott és hallott a szerző, hozzuk szóba ezt is! Általánosságban elmondható, hogy a Panoráma Színpad többségében a legaktuálisabb pop-rockzenei előadókat felvonultató műsora nem elsősorban nekünk kedvezett, ugyanakkor nagyon érdekes élőben tapasztalni azt, mitől működnek az olyan zenekarok, mint az Esti Kornél, a Csaknekedkislány, a Carson Coma vagy a Bagossy Brothers Company. Az általuk közvetített hangulat ízlés dolga, azt a közös nevezőt viszont nem lehet elvitatni, hogy igényesen hangszerelt, jó dalokat írnak, profi a színpadi produkció, emellett mind tudnak bánni és kommunikálni a közönségükkel, így a koncertjeik azok számára is szórakoztatók lehetnek, aki éppen csak arra járnak, és mondjuk belefutnak egy-egy olyan dalba, zenei vagy szövegi fordulatba, ami még napok múltán is eszükbe juthat a legváratlanabb pillanatokban.
Az egész Művészetek Völgye ilyen: szinte bárhol találhatunk valami kivételeset. Így jártam például a Családi Kultúrtérben is az egyik napon, Nagy Antal és Kemény Márton improvizációs koncertjén, ahol a djembétől a gitáron és a klarinéton át a gadulkáig bármilyen hangszer előkerülhetett és elő is került. Mivel ez nevéből is sejthetően egy gyerekekkel látogatható helyszín volt, sokszor furcsa látványt nyújtottak a babzsákokból várat építő kisebbek, az előadásban rájuk is reagáló zenészek, és azok, akik lehunyt szemekkel követték a folyamatosan alakuló és változó, bő egy órán át voltaképpen megszakítás nélkül szóló zenét. Volt néhány túlzás nélkül varázslatos pillanat a koncerten, amikor a szerencsésebbek – mint én is – benne ragadhattak egy-egy hangban és harmóniában.
A Kaláka Versudvarban a házigazdák Muzsikáló madárház előadását és pár nappal később Gryllus Vilmos szólókoncertjét láttuk. Róluk csak annyit mondok, hogy kétéves gyerekek és meglett, őszülő halántékú felnőttek ugyanúgy énekelték minden dalukat. Bizonyos szempontból ez a generációkon átívelő, kortalan érvényesség a legtöbb, amit zenész és előadó elérhet, csak a legnagyobb tisztelet és szeretet hangján tudok visszaemlékezni ezekre a délelőttökre.
Taliándörögdön egyik este a Kiscsillag, a fesztivál számunkra utolsó estéjén pedig az Anima Sound System koncertjét láttuk, és a maga módján mindkettő tökéletes volt. A Kiscsillagban azt tudom nagyon szeretni, hogy ennek a zenekarnak láthatóan egyáltalán nincs szüksége a közönséggel való kapcsolattartás jól bevált, de sokéves koncertlátogatói tapasztalat birtokában már baromi unalmas közhelyeire, egyszeren csak elkezdődik valami, ami megint csak tele van jól megírt és előadott dalokkal, láthatóan élvezik, de van tere a spontán megnyilvánulásoknak, meg akár annak a bátorságnak is, hogy bizonyos sikerdalokat a jól ismert változathoz képest teljesen más megközelítésben játsszanak el. Az Anima meg, bár sosem éreztem magamhoz közel korábban zenét és hangulatot illetően, az egyik legkellemesebb meglepetés volt számomra ezzel a sokféle hatásból táplálkozó, sokarcú koncerttel, ahol úgy váltottak trip rockból akár világzenével felütött elektro-indusztriális hangulatba, hogy közben mégsem érződött valamiféle élő válogatáslemeznek az egész. A tagok közül szinte mindenki több hangszert szólaltatott meg, a számtalan formációban aktív Ziskó Olivér dobolását még élmény volt figyelni ebben a környezetben is. És el ne felejtsem, velünk együtt még sokaknak jelentett felhőtlen szórakozást az idén 20. születésnapját ünneplő PASO fellépése is a Póka Udvarban.
A Művészetek Völgye legemlékezetesebb koncertjeit számunkra ezúttal a Harcsa Veronika Udvar adta: kivételes élmény volt látni a szlovák jazzénekesnő és dalszerző Ester Wiesnerovát különleges felállású – hárfa, klarinét, nagybőgő és ütőhangszerek – zenekarával, előadásukban a visszafogott, intim hangulat ugyanúgy jelen volt, mint a virtuóz hangszeres megoldások. Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint duója meg szavakkal nehezen leírható, mivel annak, aki nem látta még őket, nehéz elmagyarázni, hogyan lehet valami gyönyörű és drámai egy időben, hogyan funkcionálhat, ha úgy tetszik, nagyzenekarként egy énekesnő, aki gyakorlatilag bármire képes a hangjával és egy akusztikus hangszeren játszó, az effekteket és a looper pedált határtalanul kreatív módon használó gitáros. Az előadásba ugyanúgy belefértek saját dalok, mint magyar költők, többek között Nemes Nagy Ágnes és József Attila verseinek kortárs jazzre hangszerelt megzenésítései, vagy akár egy katartikus Talking Heads-feldolgozás. Óriási élmény volt, a szó minden lehetséges értelmében.
Hogy lekerekítsem nyári élményemről írt fogalmazásomat, egyezzünk ki annyiban, hogy az eddig olvasott pár bekezdés egyfajta kaleidoszkóp volt – ezzel egy füst alatt meg is oldom a címadást, majd keresek valami témába vágó jelzőt hozzá – amibe megpróbáltam belesűríteni néhány olyan emléket, amik még biztosan velem lesznek egy darabig. És megpróbálok ellenállni a csábításnak, hogy még ugyanennyit írjak arról, milyen volt, amikor Hobo a gyerekeknek szóló mesemondás után a felnőtteknek szóló ráadáskörben némi kikacsintással felcsapta a „Történetek Leninről” című kötetet, hogy milyen volt ronggyá ázni biciklin akkor, amikor megérkeztünk, meg akkor is, amikor hazaindultunk, meg hogy milyen volt a dupla szivárvány a völgykemping sátrai felett. Jó volt pár napig ebben az alternatív valóságban, és ahogy észrevettem, lélekben kicsit ott is maradtunk azóta. Ennél többet a magam részéről nem is várok hasonló rendezvénytől.
Fotók: Dohi Gabriella, Eichner Hanna, Fekete Kristóf Tibor, Kleb Zsófi, Kuti Ákos
