Hirdetés

Stadionrock a pult mögül – Justice-lemezkritika

Justice – Audio, Video, Disco
(Ed Banger)

Mivel nem szeretnék elemzést írni felgyorsult világunkról, azt, hogy napjainkban négy év nagyon hosszú idő a popzenében vegyük simán axiómának. Ha ehhez hozzátesszük, hogy egy olyan zenekarról van szó, ami az elektronikus zenei színtér főszereplőjéből vált abszolút mainstream produkcióvá, akkor halmozottan igaz az állítás. A Justice négy évvel ezelőtti bemutatkozó nagylemeze például már most klasszikusnak mondható, mert egyszerűen mindent el lehet róla mondani, amit a klasszikus lemezekről szokás: évekkel később is jónak tűnő dalok, szinte kortalan megszólalás, és olyan hatás, ami alapvető fontosságú 2011-ben is.

Az viszont már más, hogy a Justice segítségével is világra szabadult electro-house vonulat tényleg az egyik legrosszabb dolog, ami történhetett, de erről már a legkevésbé sem a franciák tehetnek, ők jót akartak. Ezért kell megpróbálni gyorsan elfelejteni, hogy miféle botrányos dolgokat sikerült kiváltania a későbbiekben az hagyományos disco és a még hagyományosabb rockzenei elemek összeházasításának, kezdve Steve Aokitól eljutván a csőnadrág+feszülős bőrdzseki kombóig, és csak arra figyelni, mit is tud mutatni a után a Justice.

A formációt alkotó Gaspard Augé és Xavier de Rosnay nagyon hangoztatta, hogy mást akar csinálni, mint 2007-ben. A korszellemmel szembe menve már az elejétől tudták, hogy lazább hangulatú album lesz az Audio, Video, Disco, mint elődje volt. Az is kiderült, hogy nem igazán foglalkoztatja őket a mai popzene, és inkább egy ’70-es évekbeli stadionrockokra hasonlító darabot szeretnének letenni az asztalra, mint egy csokornyi új Waters of Nazareth-et. Ezek egyébként nem különösebben váratlan fordulatok, aki hallotta a végül hivatalosan soha meg nem jelent Fabriclive mixüket, vagy sikerült beférni a 2008-as Szigetes tömegnyomort kiváltó fellépésükre, az mind szembesülhetett a zenekar élő zenei gyökereivel, arról nem is beszélve, hogy már a több dala is csöpögött hasonló hatásoktól.

Az Audio, Video, Disco végül tényleg egy erősen műanyag hangzású rocklemez lett, több táncolható dallal, de simán felismerhető justice-os hangulattal. A gond az, hogy hőseink valószínűleg nem ismerték fel, hogy a nem ezektől az elemektől volt nagyszerű lemez, de még csak nem is az innen szinte teljesen hiányzó jellegzetesen francia elektronikától, hanem tizenkét fasza daltól, amik közt jól megfért az örök sláger D.A.N.C.E., a hangulatfokozó Genesis az olyan vadulásokkal, mint a Stress. 2011-ben a Justice kiadott egy lemezt, amin nem hogy tizenkét igazán nagy sláger sincs, hanem egy sem. Tényleg több rockos elemet emeltek át zenéjükbe, de a New Lands kezdésében figyelő AC/DC-s gitár maximum azoknak érdekes, akik egy kiherélt AC/DC-t akarnak hallani az eredeti helyett.

Az egész lemez célközönsége sem teljesen tiszta számomra: azt hiszem, az kizárható, hogy 2011-ben is erre fognak ugrálni a katizó hülyegyerekek, az utcára és rádióba való popzenéhez meg több kell pár kötelező frazír lenyúlásánál 40 évvel ezelőttről. A Justice egy lehetetlennek tűnő helyzetet végül tényleg nem tudott megoldani. Ha meg akarják ismételni a bemutatkozó lemezt, akkor bárki rásüthette volna, hogy lejárt szar már ez a műfaj. Ha beálltak volna az ő hátukon felkapaszkodottak sorába, az nyilván maguk előtt is nevetséges lett volna. Ehelyett jól hallhatóan megpróbáltak valami örökérvényűt összehozni, csak ahhoz meg már nem csak összeollózni kell dolgokat.

A lemez megvásárolható a Bookline.hu-n.

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
827FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló