Joplin, Franklin és Plant egyszemélyben – Alabama Shakes-lemezkritika

Alabama Shakes – Boys & Girls
(Rough Trade)

Elsőlemezes zenekarokról olyan szempontból könnyű véleményt formálni, hogy mindig adódik lehetőség a hangzásukat megihlető zenekarokat emlegetni összehasonlításképpen. Az Alabama Shakes Boys & Girls című stúdióalbuma tökéletesem alkalmas lehetőséget nyújt ehhez. A klasszikus r&b és soul keveredik ’60-as, ’70-es évek bluesrockjával és voltaképpen minden benne van zeneileg, ami jó volt a ’80-as évek kezdetéig. Az alabamai Athensből származó kvartett ráadásul nem teljesen a semmiből bukkant elő, hiszen minden éveleji listán rajta szerepeltek, ahol 2012 izgalmas zenekaraival foglalkoztak. Emiatt viszonylag magas elvárások közepette jelent meg a Boys & Girls, amelynek munkálataira a pénzt sokáig kisvárosi lokálokban játszott, Led Zeppelin- és AC/DC-feldolgozásokból álló koncertjeik bevételéből szedték össze.

Napjaink rock and rollja Jack White óta egyre inkább dél irányába tolódik és fedezi fel újra magának a Mississipi deltáját. Az olyan zenekarok, mint a White Stripes, a korai Kings of Leon vagy éppen a Black Keys megmutatta, hogy megfelelő alázattal és tehetséggel bátran lehet nyúlni ahhoz, ahol az utóbbi évtizedekben fehér zenész csak ritkán járt.

Brittany Howard énekes-gitáros azonban tesz róla, hogy sokkal többről legyen szó, mint egy mai Creedence Clearwaterről. A fiatal, mindössze 23 éves énekesnő jelenléte olyan meghatározó, hogy nélküle talán nem is lenne értelme ennek az egész hajcihőnek. Janis Joplintól Aretha Franklinen át Robert Plantig bárkihez lehetne hasonlítani a hölgyet, hiszen a 12 dal alatt majdnem az összes legendát megidézi fantasztikus hangja. Korának köszönhetően meg van benne az a szertelen vadság, amely az elképesztő vokális képességeivel kombinálva a legegyszerűbb countrydalból (Hold On, Hang Loose) is egészen kellemes dolgokat tud előhozni.

Ezzel ő is abszolút tisztában van és ügyesen alkalmazza a gospelhez is teljesen hozzáillő orgánumát (I Found You), néhol r&b-t, néhol soult varázsol a garázsba és két szívkiöntés között hagyja, hogy a zenekarral együtt kicsit ő is elengedje magát (Rise to the Sun, Heartbreaker, You Ain’t Alone). Az utóbbiban például már tényleg lúdbőrös a hátam a dal végére, ahogy Howard özönvízerejű hangjával szakítja át a saját gátjait, hogy aztán ismét egy gospelkórussal csitítsa le a vihart.

A lemez második felében is tartják a magas színvonalat, de a dalok kezdenek egyre inkább Brittany Howardról szólni, mintsem az Alabama Shakes többi tagjáról. Szó sincs arról, hogy ők jelentéktelenek lennének, sőt, hozza a kötelező stílusbeli elemeket ügyesen mindenki, de Howard hangján kívül nincs igazán kiemelkedő jelentősége semmi másnak. A Chuck Berry-s mellékízű Heavy Chevyben legalább egy gitárszóló erejéig van miért felkapni a fejünket és még az is feltűnik, hogy a gyorsabb tempóhoz is tökéletesen alkalmazkodik Howard stílusa.

Akármennyire is kezd a szívemhez nőni ez a lemez, azért mondjuk a ’70-es években felnőtt édesapámnak mutogatva kiderül, most sem találta fel senki a spanyolviaszt. Zenei szinten egy tisztességes megidézése a rockzene gyerekkorának, miközben Brittany Howardnak hála, egyszemélyben megkapjuk hozzá az összes aranyhangú női énekest is.

Bemutatkozó lemeznek azonban ez egy nagyon erős anyag, ami megmutatja, az Alabama Shakes előtt ott a lehetőség, hogy mondjuk pont a White Stripes vagy a Black Keys útjára lépjenek. Ehhez csak egy olyan producer kell, aki zeneileg is képes valami újítást hozni a dalok szerkezetébe, hangzásába, ahogy Danger Mouse tette azt a Black Keys El Caminójával, vagy Mark Ronson a legutóbbi Black Lips-lemezzel. Igazából három és fél csillagot kéne kapnia a Boys & Girlsnek, de a megfelelő hangulatban hallgatva ez a lemez simán kiérdemli a bátorítást és a négyes osztályzatot is.