Rögtön kezdem is azzal, hogy a legutóbbi két budapesti Red Hot Chili Peppers-koncert jobban tetszett, mint ez a szerda esti a Puskásban. Hiába, hogy a semmibe nézett Josh Klinghoffer gitározott akkor, mégis jobban megfogott az a két buli, mint a mostani. 2016-ban a látvány is jobb bejött az Arénában azokkal a mozgó csillárokkal, mint most, ahol a különlegességet az adta, hogy gyakorlatilag az egész színpad egy kivetítő volt, plafontól a padlóig, bár utóbbit csak azok élvezhették, akik magasabban voltak, mint a küzdőtér. És hat éve valahogy elevenebbnek hatott az egész, mindkét buli.
Persze nem volt ez sem rossz, én is a korai John Frusciante-érán nevelkedtem, és így végre láthattam vele is a zenekart. Na nem mintha mással (Klinghofferrel) olyan sokat láttam volna, ez csak a negyedik Red Hot Chili Peppers-koncertem volt.
Szóval igen, Frusciante gitározott és vokálozott, és igen, jó volt látni, úgy tűnt, még élvezi is. Másrészről meg nem, nem volt jó látni. Mikor közelről mutatta az arcát a kamera, döbbenet volt, hogy mennyire megöregedett, pedig még csak 52. Ahogy a többiek is elég öregek lettek, de ez a nyavalygás inkább annak szól, hogy őket nézve jövök rá, én is megöregedtem (31 éve vettem az első RHCP-kazettámat), és csak vágyálom, hogy majd 59 évesen úgy nézzek ki, mint mondjuk a Red Hot Chili Peppers frontembere.
Azért viszont okkal nyavalyoghatok, hogy ez a budapesti volt a jelenlegi turné eddigi legrövidebb koncertje. Mindenhol 18, de volt, ahol 19 számot is játszottak (intro jammeléssel együtt). Ellenben itt 17-et. A ráadásban csak a By The Way volt, és elvileg lett volna Under The Bridge is, de valamiért az ugrott. Talán csak én látom bele, de mintha az alap programot záró Give It Away előtti Soul To Squeeze alatt történt volna valami. Az a szám kifejezetten rosszul szólt, az addig remekül éneklő Anthony Kiedis hamisan vitte végig a számot, nézett hátrafelé, a fülmonitorját is kivette szám közben, de mintha a többiek is össze-vissza játszottak volna, főleg Frusciante. Persze az utána jövő Give It Away így is robbant, és ez, meg a By The Way olyanok voltak az este többi dalához képest durvaságban, mintha metált tolna a zenekar.
És ha már dalok: a zenekar teljesen dobta ezen a turnén a klinghofferes lemezeket, és a Blood Sugar Sex Magiktől visszafelé is alig játszanak valamit néha, ahogy a One Hot Minute sem volt megidézve. Az új viszont volt rendesen persze, és mivel Budapest viszonylag az elején volt a turnénak, így ide is jutott egy élő debütálás az It’s Only Natural képében. Annak is örültem, hogy a These Are the Ways is eltolták, de az azért zavar, hogy még a keménykedős részeknél sem nagyon mozdult meg a zenekar, még Flea sem, aki amúgy meg szokásához híven a leglíraibb részeknél is képes megőrülni. Persze vehetjük daloknak azokat az intermezzókat is, amikor mondjuk csak Flea és Frusciante gitározgattak, jammelgettek, esetleg Chad Smith is beszállt, aki amúgy kissé rémisztően, már az első szám után elnyomott egy dobszólót.
2016-ban úgy mentem el az Arénába, hogy majd csalódok, de ez nem történt meg, sőt, kifejezetten jól szórakoztam mindkét este. Abban az évben láttam amúgy először a Red Hot Chili Pepperset élőben, a Nova Rockon, és az nem volt jó. Szerdán várakozás nélkül érkeztem a Puskásba, bár a stadion mérettől kicsit féltem. Most csalódás igazából csak a rövid koncert volt, amúgy azt kaptam, amit vártam. Nem volt zseniális, nem lúdbőröztem semmin, egyszerűen csak jó volt, jó dalokkal, jó látvánnyal. De mint az új lemeznél is: az volt a legjobb benne, hogy John Frusciante újra ott van a színpadon, és zenél.
