Hirdetés

Isten, hús, család – Godflesh és más koncertek a Fekete Zaj első napján

Szégyenszemre idejét sem tudom már, nézőként mikor voltam utoljára metál vagy úgy általában extrém zenei koncerten, de erről nem a színtér és a rendezvényfelhozatal tehet, természetesen a körülményeim a hibásak, mint mindig. És bár bizonyos életkor felett nincsenek kihagyhatatlan események, csak egy, amire nem a lábadon mész, azt tudtam, hogy ha elvetődik hazánkba a Godflesh, életem egyik legmeghatározóbb zenekara, akkor azért úgy intézem majd, hogy láthassam őket.

Egyes jó memóriájú zenei újságírók szerint amúgy játszottak már Magyarországon, ahogy néhányan azt is állítják, hogy a Nirvana is fellépett hazánkban, mielőtt befutottak. Szerintem ezeket a sztorikat csak azért találják ki egyesek, hogy mások irigykedhessenek rájuk. Egyébként én is ott voltam 1987-ben, amikor a pestszentlőrinci művházban fellépett a Guns N’ Roses az Appetite for Destruction első Európa-turnéjának egyik szabadnapján. Aznap épp R-Go volt az Ifiparkban, szóval talán hat ember lézenghetett a teremben, ebből kettő ott dolgozott a helyen, három a zenekar roadja volt, Axlék mégis úgy játszottak, mintha Doningtonban léptek volna fel. Kár, hogy kihagytad, mert én ott voltam, láttam.

Ahogy láttam a Godflesh-t is pont tíz éve a Brutal Assaulton. Ahhoz a koncerthez képest a produkciót illetően sok minden igazából nem változott azon kívül, hogy Justin Broadrick megnövesztette a haját, meg hogy ezúttal voltak dalok az azóta megjelent két lemezről is. Ott van a színpadon két ember, rendezői jobbon a gitáros-énekes, aki legalább két underground stílus létrejöttéért felelős kisebb-nagyobb mértékben, a másik oldalon meg G.C. Green, aki a Godflesh hangzásának annyira alapvető része a szanaszét torzított, elképesztően hangosra kevert mély frekvenciákkal, hogy a közönség többsége szerintem légbasszuson játssza végig a koncertet a szokásos képzeletbeli gitár helyett. A háttérben meg megy a vetítés, a Változó állapotok hallucinációjeleneteitől – lásd még a Streetcleaner borítója – az égő embereken át, a különböző művészfilmrészletektől Bosch festményeiig, csupa szívderítő, vidám kép.

Godflesh (Fotó: Juhász Dorottya)

Az elején megijedtem kicsit, mert a basszusgitár az első pár percben szó szerint letarolt mindent, a gitárokat és a gépről érkező alapokat csak jelzésértékkel lehetett hallani, de ők is érezhették ezt, mert az intro alatt szorgosan mutogattak a monitorok keveréséért felelős kollégának. Szerencsére gyorsan magára talált a színpadi megszólalás, így semmi akadálya nem volt annak, hogy maradéktalanul befogadjuk az indusztriális metál keresztapjainak előadását. Nem tudom, van-e értelme slágerekről beszélni ebben a műfajban, ugyanakkor biztos, hogy ennél jobb fesztiválprogramot szerintem nem nagyon lehetett volna összeállítani, hiszen megkaptuk az olyan alapvetéseket, mint a Love is a Dog From Hell, a Like Rats, a Streetcleaner, a Pulp, vagy a Weak Flesh, de belefértek olyan újabb keletű dalok is, mint a Shut Me Down, a legutóbbi Post Self címadója, vagy a Jesu, az első aktív korszak végén megjelent Hymns zárótétele, egyben Broadrick „másik zenekarának” névadója. A végén pedig még ehhez képest is emelték a tétet, jött a Predominance, meg a rendes műsort záró Crush My Soul; ennél a kettősnél nagyobb gyomrost legfeljebb egyéni preferenciák mentén mondhatnék, de az életműben képviselt helyiérték alapján nagyjából olyanok, mintha a Metallica a Master of Puppets/Enter Sandman párost nyomná.

A Crush My Soult követő, több percen át tartó gitárgerjesztéssel – mely alatt a végig jellegzetes, sztoikus nyugalommal játszó Green már el is csomagolta a hangszerét, majd szerényen meghajolt, és lesétált – sikerült megtéveszteniük, ráadásul papíron a gyereknek is rég fellőtték a pizsamát ezen a késői órán, így már csak kifelé menet hallottuk, hogy ráadásként még a Monotremata is megérkezett. Ezen akár bosszankodhattam volna, ha amúgy nem lett volna tökéletes az élmény így is.

Melt-Banana (Fotó: Bands Through The Lens)

A Zaj első napján persze nem a Godflesh volt az egyetlen, akiket láttam. Megérkezésünkkor épp a Melt-Banana kezdett, akiket illene a hírnevüknek megfelelő tisztelettel kezelnem. Amit csinálnak, az vitán felül egyedi és különleges, ugyanakkor a koncert és a folyamatosan felfelé whammy-zett gitárszólamok hallatán nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy egy hatalmas, láthatatlan kéz ötletszerűen benyomkodja félig a pause gombot a koncert közben – én legalábbis ezt csináltam korai tinédzseréveimben, amikor komikusra akartam gyorsítani bármilyen kazetta lejátszását. Mivel ezt nehéz lenne úgy előadnom, hogy lelkendezésnek hasson, maradjunk annyiban, hogy nem nekem szólt, de ez nem az ő hibájuk, pláne nem problémájuk, hiszen voltak elegen rajtam kívül, akiknek valószínűleg nagyon tetszett.

SN 1987A (Fotó: Bands Through The Lens)

Az SN 1987A synthwave alapú black metal kísérletezése kifejezetten érdekes volt, bár alapból idegenkedem attól, ha valaki az extrém vokalizálást ilyen zenei alapokkal vegyíti. Ugyanakkor a formabontás mellett sikerült egyedi atmoszférát teremteniük, ami a színpadi megjelenéssel együtt talán még hatásosabb lett volna egy későbbi időpontban. Mivel új formációról van szó, kíváncsian várom, hogy ezt a bemutatkozást milyen folytatás követi majd.

Az Oranssi Pazuzu koncertje bizonyos háttérinformációk ismerete nélkül elsőre alapos csalódásnak tűnt, főleg azért, mert lemezen hallgatva az egyik legnagyobb kortárs kedvencem a zenekar, a kapcsolódó projektjeikkel együtt. Ehhez képest élőben untam. Végtelenül repetitívnek tűnt a zene, mintha valódi dalok helyett egy hosszúra nyúlt, kissé bebódult jammelést hallgatnék. Amit viszont nem tudtam akkor, hogy a dobosuk hirtelen lebetegedése miatt eleve egy gyakorlatilag a helyszínen improvizált programot láthattunk, amit konkrétan a koncert előtti délutánon, ott helyben próbáltak össze. Ennek fényében első benyomásaimat zárójelbe téve azt mondom, le a kalappal előttük, amiért nem a könnyebb utat választották, és ilyen körülmények között is megtettek mindent, hogy lejátsszák a koncertet. Remélem, járnak még erre úgy, hogy szerencsésebb napot fognak ki.

pozvakowski (Fotó: Bands Through The Lens)

A pozvakowski viszont nagyon nagyot ütött a Delta színpadon, őket mindig élmény látni. Nem csak azért, mert elképesztő stenkkel és húzással játszik együtt ez a három ember, hanem mert náluk zenei tartalom és jól kitalált vizuális megjelenés is van az atmoszféra mellett. Nem könnyű ezt a metszéspontot belőni, pláne egy olyan felállásban, ahol nincs énekes, nekik mégis sikerül, és mivel egy underground zenekarhoz képest elég sokat koncerteznek, bőven adott a rutin ahhoz, hogy az élő előadásban se találjunk hibát. A basszusgitár ezen az estén különösen előtérbe került a keveréskor, de ezt egyáltalán nem bántam: vadállat módon szólaltak meg, a riffelős részeknél hatalmas súlya volt a zenének, ugyanakkor a hangulatos átvezetéseknek, betéteknek köszönhetően volt ideje és tere a szépségnek is.

A Fekete Zaj persze nem ér véget az első nappal, legfeljebb nekem, de családos rockerek ne azon keseregjenek, mit szeretnének még, hanem örüljenek annak, amire lehetőségük nyílik. Én örülök, hogy ismét láthattam egyik örök kedvenc zenekaromat, meg még pár másikat, akiket így vagy úgy, de felidéznék, ha szeptember elején papírra kellene vetnem nyári élményeimet.

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

Kommentek

37,330KedvelőTetszik
2,908KövetőKövetés
1,090FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

Hirdetés

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók

Audiópartnerünk