Április második hétvégéjén Budapest belvárosa megtelt a legkülönbözőbb népek ritmusaival. Aki nyitott a világzenékre, annak igazi ünnep a Budapest Ritmo Fesztivál, amit idén 10. alkalommal rendeztek meg. Török és indonéz dallamok, afrikai ütemek, francia fúvósok, feszes diszkó funky, ír kocsmahangulat és hideg kanadai melankólia is átjárta a helyszíneket. A legtöbb fellépő a telt házas Akváriumban lépett fel, de akadtak ingyenes showcase koncertek a Magyar Zene házában és a Városliget nagydombján is, a Toldi Moziban pedig a témához kapcsolódó zenei dokumentumfilmeket vetítettek pár napig.
A filmek közül én a Gogol Bordello együttes történetét bemutató Scream of my Blood vetítésére jutottam el, ami még Eugene Hütz őrült gipsy-punk cirkuszánál is jobban tetszett. Nemcsak azt volt érdekes látni, hogy a tagok honnan, milyen helyekről jöttek (vagy inkább menekültek) és hogyan találtak egymásra ezek a különböző kultúrák, de a 90-es évek végi New York-i underground művészvilágról is izgalmas képet festett.
A hétvégére az volt a tervem, hogy az Akváriumban a lehető legtöbb zenekart megnézzem két nap alatt, volt azonban olyan kistermes koncert, amire be sem tudtam jutni és olyan produkciók is, amiket nem tudtam otthagyni.
A pénteki napot Szabó Balázs Bandája indította, az este egyetlen hazai fellépőjeként. Rég nem láttam őket élőben, de a Lakatos Mónika vendégszereplésével kiegészült csapat nagyon jó – és jól is szóló – koncertet adott a NagyHallban. A vonósok bezengték a termet, ezek a bájos, a folk és az alter határán mozgó dalok mosolyt csaltak az ember arcára, Balázsnak pedig eleve van egy olyan kedves-közvetlen karaktere és aurája, ami még azt is elfeledteti az emberrel, hogy valaha Fankadeli mellett másodhegedült.
A koncert vége felé átsiettem a Lokál nevű kis fotelbárba, ahol Ali Doğan Gönültaş zenélt egymagában. A kisméretű terem megtelt, egy darabig csak az ajtóban álldogáltam, végül sikerült bejutni. Alit a programfüzet egy 21. századi kurd trubadúrnak titulálta és azt gondolom, tényleg ez a legpontosabb meghatározás, ami vele kapcsolatban használható. Tembûron penget és mély, nyomot hagyó dalokat ad elő.
A pultnál egy hölgy a kezembe nyomott egy A4-es papírt, melyen az elhangzó dalok jelentései szerepeltek: anatóliai történetek, paraszti énekek, 17. századi versek, háborúk, politika és vallás is témául szolgált a műsorhoz.
Péntek este eredetileg az este fősztárjai, az Altin Gün koncertjére készültem én is, – ahogy a legtöbben, – de azért úgy gondoltam, előtte még meglesem a KisHallban fellépő Arp Frique & The Perpetual Singers fellépését is. És milyen jól tettem. Bár a csapat Hollandiából érkezett, Arpon, a névadó gitáros-szintisen kívül, – aki úgy festett mint egy 70-es évekbeli görkorcsolyás diszkó lemezlovasa – csupa színesbőrű zenész, Los Angeles-i vagy éppen texasi afroamerikai gospel énekes alkotta a csapatot, és olyan dögös funkot toltak, hogy nem tudtam otthagyni a termet.
Már az első groove-ok elérték, hogy a teljes terem táncoljon. Megvan az a grimasz, amikor az ember olyan arcot vág, mintha valami megsavanyodott levesbe szagolna? Na, olyanná torzult a fejem már a bevonuló első taktusok alatt, csak ezt a grimaszt itt bizony a színpadot átható stenk eredményezte. Zseniális volt a ritmusszekció, a Marilonah nevű hölgy megkaphatná az este legjobb basszusgitárosa díját. Bár tehetségnek senki nem volt híján a színpadon, de ő olyan zenész, akire szerintem felfigyelt volna Miles Davis vagy éppen Prince is.
Az igazság az, hogy ezután a koncert után már egyszerűen nem volt hova tovább, így a várva várt Altin Gün sem volt rám igazán nagy hatással. Pedig szeretem a pszichedelikus rock hangzásba oltott török dallamokkal és ritmusokkal operáló zenéjüket, csak kellett volna egy kis csendes pihenő két ennyire energikus produkció között. A közönség nagy része aztán felment a francia FÜLÜ-t megnézni, de olyan sor alakult ki a terem előtt, hogy őket csak kintről hallgattam.
Érdekes látni, mennyit ér egy KeXP felvétel és az algoritmus, az Altin Gün ugyanis telt ház előtt játszott a NagyHallban, míg másnap, szombaton, a – szintén Hollandiából érkező – Nusantara Beat már (vagy inkább MÉG) jóval kevesebb embert mozgatott meg. Azok viszont, akik ott voltak, nagyon élvezték a fellépésüket. Az indonéz zenészekből álló neo-psychedelic csapat lenyűgöző koncertet adott.
Ezek az együttesek mutatták meg az egész Budapest Ritmo lényegét: hogy vannak események, amikben érdemes lehet úgyis megbízni, ha nem ismerjük a fellépőket, mert a szervezők valószínűleg jó okkal és jó ízléssel választották ki őket.
