Ír mese – Crock of Gold: A Few Rounds with Shane MacGowan

Ha azt mondjuk, világsztár ír zenekar a nyolcvanas évekből, akiknek az énekese önnön jogán messze híresebb még a zenekaránál is, vajon hányan felelik azt: The Pogues? (Már leszámítva azokat, akik suttyomban elolvasták a cikk címét is. He?) Szóval akkor most ki a tehetségesebb: Shane MacGowan, vagy Bono?

És persze szépen nekiállhatunk megfejteni, hogy ki hány lemezt adott el, vagy melyik zenekar hány évig bírta, de nem ez a lényeg. Még csak nem is az, hogy a The Pogues Kirsty MacColl-lal közös, 1987-es száma, a Fairytale Of New York tényleg a 21. század legtöbbet játszott karácsonyi dala-e. (Bár, figyelembe véve, hogy a politikai korrektség nevében az utóbbi években hányszor cenzúrázták/tiltották játszását, ez is megérne egy külön misét.) De mi most nem ezért vagyunk itt. Hanem azért, hogy meghallgassuk az egykoron a papi lét kényelmén elmélázó, elálló fülű ír kissrácról szóló mesét.

Márpedig ki lenne alkalmasabb arra, hogy elmesélje ezt a történetet, mint Julian Temple? A többek között ‒ a Malcolm McLaren-féle Sex Pistols-film ‒ a The Great Rock’n’Roll Swindle és az Absolute Beginners alkotójaként elhíresült rendező igazán autentikus választás a szerepre: nemcsak, hogy évtizedek óta ott van a brit zenéről/punkról tudósító filmesek között, de ráadásképpen ő is éppúgy a Pistols holdudvarából nőtte ki magát, mint az először Rottenék rajongójaként elhíresült MacGowan. Aki egyébként gyűlöli, ha költőnek nevezik: hiszen ő zenét is ír. Vagy az szart sem ér?

Létfilozófiája nem túl bonyolult: „Józanul is tudunk játszani, de az nem túl szórakoztató” – mondja az énekes egy korabeli interjúban, és nyugodtan állíthatjuk: nem csak a szája járt. A rocktörténetben vélhetőleg nincs sok olyan (élő) szereplő, aki akár csak feleannyit ivott volna, mint ő (már ha van egyáltalán), interjúin, koncertjein rendszeresen jelent meg matt részegen és a friss felvételeken sem nagyon látunk olyan képeket, ahol hiányozna kezéből a pohár. Ezen kívül állandó kellék a cigi és – bár ezt direktben nem látjuk – egy (fizetési) ponton túl a drog is. Előbb csak a gyorsítók, aztán a heroin is: sablonos rocksztár-sztori, nem? (Van egy pont a filmben, ahol nehéz nem meglátni a párhuzamot a másik nagy önromboló, a film végén a Summer In Siam-ban MacGowannel duettet éneklő Nick Cave figurájával, csak persze nála aztán máshová futott ki az egész.)

A tündér- és néha rémmeséket idéző, vissza-visszatérő rajzfilmbetétek mellett archív és archívnak ható felvételek, valamint exkluzív anyagok is szerepelnek a filmben, ez utóbbiaknak azonban van egy érdekessége: a hatvankét éves korára teljesen leépült MacGowan nem a rendezőnek vagy egy profi riporternek felelget kedvétől és állapotától függően az életét firtató kérdésekre, hanem (ilyen-olyan szempontból) hozzá közel álló személyeknek. Mint például a felesége, a Primal Scream-énekes Bobby Gillespie, az ezúttal produceri szerepben is pipiskedő Johnny Depp, vagy éppen Gerry Adams. Hogy ki? – kérdezheti joggal az egyszeri zenerajongó. Nos, Adams nem valamelyik régi punkbanda énekese, még csak nem is jónevű whiskygyáros, hanem a Sinn Féin, az IRA politikai szárnyának volt elnöke. Bezony.

Merthogy MacGowan igazi ír patrióta, aki a nyitó rajzfilmes jelenetben ki is mondja: Isten ír, és a későbbiekben is ehhez tartja magát. Otthonról is ezt hozta, Adamsszel is erről beszél: a Nagy Éhínségről, a tengerparti buckák alatti tömegsírokról, a kivándorlókról. Meg Yeatsről és Joyce-ról, ha már költő az ember, ugyebár. Állítása szerint csak a gyávasága okán nem állt be az IRA-ba, de a film alapján élhetünk a gyanúperrel: talán más ok is volt. Mert, ha korán kezdte is az ivást (állítólag ötévesen húzta le az első pintjét), Shane minden elérhető forrás szerint érzékeny, sebezhető lelkű kölyök volt még a Pogues első sikerei idején is, olyan, akinek okozott volna néhány álmatlan éjszakát egy csőbomba legyártása, hogy tovább ne is menjünk. Valószínűleg ez vezette őt a zenéhez is, hiszen valahol csak ki kellett adnia magából a Londonban „Paddy”-ként átélt megaláztatások, a „No Blacks. No Irish. No Dogs” hozzáállás okozta frusztrációt.

És mi lehetett volna jobb eszköz a düh kiöntésére, mint az akkortájt berobbanó punkmozgalom? Shane O’Hooligan, ahogy magát nevezte, hamar ismert arc lett, aztán jött a The Nips, majd a skanzenbe száműzött ír tradíciót a seggberúgással elegyítő The Pogues, a többi meg már történelem, ahogy mondani szokták. Kisebb, aztán nagyobb sikerek, Fairytale Of New York („a mi Bohemian Rhapsodynk, mondja MacGowan), végtelen turnék, 363 koncert egy évben, csömör, bedarálás, csomagolás, stempli. (Közben persze felelevenedik néhány falrengető régi sztori, például amikor Új-Zélandon, a maori temető mellett álló hotelben a szétesőben lévő Shane kékre festi magát a szellemek ‒ és nyilván némi hallucinogén ‒ parancsára, vagy amikor előzenekarként homokot szórnak Elvis Costello billentyűsének hangszerébe, csak úgy, heccből, de ezt azért el is várja az ember egy ilyen formátumú fickótól és haverjaitól.)

Szóval, ha nem is szokvány eszközökkel, de nagyjából ennyi a sablon (tan)mese. Vagyis ennyi lenne, ha Temple nem suhogtatná meg valahogy a bizonyára az aos sí-től, az ír tündérekről kapott varázspálcáját. Mert miközben orrbabaszósan megrázó látni, ahogy az idő egy részében a pár évvel ezelőtti balesetének következtében kerekesszékbe kényszerülő MacGowan félig kiégett (s alkalomadtán félig szesztől szedált) aggyal, szomorú kutyaszemekkel mered maga elé, beszélőpartnereit hallgatva, ugyanennyire felemelő, amikor megcsillantja tisztább pillanataiban még mindig vitriolos humorát. (Akkor is, ha keserédes az öröm, a „mi lehetett volna” nyomvonalán.) És akinek a húg, Siobhan végtelen, elfogadással teli szeretetét látva egyetlen pillanatra sem facsarodik el a szíve, annak legyen Paksi Endre a menyasszonya, örökkön örökké.

Vicces lenne azt írni a végére: jó volt látni, hogy Shane mennyivel tehetségesebb, mint Bono, aki az A Rainy Night In Soho-t énekelte a MacGowan hatvanadik születésnapján tartott gálakoncerten, olyan igazi pátoszos, maníros, (mondjam?) Bono-s stílusban. De – szeretjük, vagy sem – tálentuma mindkettőnek van, szóval, patikamérleg hiányában ez nem derült ki. Csak az, hogy mennyivel őszintébb.

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
829FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés