Hirdetés
Hirdetés

“Inspiráció az idők végezetéig” – Prince és a hiphop-generáció

Fáradhatatlan multiinstrumentalista dalszerző, a popkultúra sarokpontja. Világunkat lila esővel áztató misztikus funk forradalmár, vagy Sheila E. szavaival élve: “a modern kor egyik legnagyobb rejtélye.” A héten volt öt éve, hogy elhunyt Prince, akinek hetvenes évektől kezdődő lemezfolyamában olyan sorsfordító darabok találhatók, mint a 1999, a Purple Rain vagy a Sign “O” The Times. Életművét érdemes az említett sikereken túl egy másik, kevésbé hagyományos irányból is megközelíteni. Mihez tudott kezdeni a funkot a mainstream csúcsára emelő zenész az afroamerikai közösség minden korábbinál népszerűbbé váló új kulturális vívmányával, a hiphoppal, és hogyan találta meg benne a születő hiphop-generáció egyik legnagyobb, rajongva tisztelt inspirációját?

A Bronxban született műfaj DNS-ében ott zakatolnak a korábbi évtizedek fekete zenei tradíciói. A dj-k, majd producerek kezei alatt blues, jazz, soul, disco és persze funk felvételek keltek új életre. A vinylek poros barázdáiból kinyert értékes másodpercek új, nyitott fülekre leltek előbb a New York-i b-boy-ok, majd a manhattani elit klubok, végül az egész Egyesült Államok zenerajongóinak körében. A hangmintavadászat (crate diggin’) és -felhasználás gyakorlatának köszönhetően a következő évtizedekben hallhattunk Prince-dalokat újjászületni 2Pac- Jay-Z- Slum Village- vagy épp Salt N Pepa-lemezeken.

Mikor a Kool Herc által 1973-ban egy poros szuterénban indított hullám akkorára dagadt, hogy elérte Philadelphiát, alapjaiban változtatta meg egy helyi tinédzser életét. Mikor a szülei igazán vallásosak lettek, tiltották a nem megfelelő nyelvezetű lemezek hallgatását. Különösen Prince és a 1999 számított tabunak – írja önéletrajzában Questlove, dobos, producer, hiphop-legenda, médiaszemélyiség, az idei Oscar-gála zenei rendezője és talán a leghíresebb élő Prince-szakértő. A dalokhoz fűződő, gyermekkorig visszanyúló kapcsolatán túl zenekara, a The Roots alapítása is összefonódik a Paisley Park mesterének személyével. A középiskolában éppen Prince Parade című lemezét elemezték, mikor – hogy lenyűgözze a lányt, akivel beszélgetett – bedobta, hogy nem csupán egyszerű zenerajongó, ő maga is játszik egy zenekarban. (Az abban az évben megszületett zenekarról mára utcát neveztek el Philadelphiában, és a lányt, aki végül az évzáró bálba is elkísérte, később Amel Larrieux néven, a Groove Theory énekesnőjeként ismerte meg a világ.)

A Prince iránti rajongás Questlove számára nemcsak egy randit, hanem új barátokat is szerzett. Me’Shell Ndegéocello, Beck, Lenny Kravitz, Macy Gray, Bilal, a TLC és a No Doubt egyaránt azok közé tartoznak, akiknek az életműve nagy mértékben magán hordozza a minneapolisi hatást. Janet Jacksont a The Time alappilléreivel, Jimmy Jammel és Terry Lewisszal közös munkája egyenesen Prince egyik leszármazottjává tette. Ő inspirálta a World Class Wreckin Crút is – az első zenekart, amelyben Dr. Dre játszott –, ahol a tagok sminket és jelmezeket viseltek, és aminek billentyűorientált zenéjét nehéz lenne nem a korabeli Prince-hangzás epigonjaként értelmezni. Questlove azonban valaki másban talált új alkotótársra, akivel megismerkedésükkor a közös zenei gyökerek, a Curtis Mayfield, Stevie Wonder, Bill Withers és Prince zenéje iránti végtelen tisztelet jelentette a kapcsolódási pontot. „Innovatív zenét készítettek. Minden, amit a zenével tettek, valódi volt” – ezek már D’Angelo szavai, akinek szenvedéllyel és végtelen szexualitással teli második sikerlemezét, a Voodoot modern mesterműként könyvelte el az amerikai zeneipar, őt magát pedig Prince neo-soul reinkarnációjaként. „Ezeket a dolgokat hallgatva nőttem fel, természetesen bukkannak elő (a zenémben)” – mondja a Questlove oldalán azonnal stúdióba vonuló zenész, a Soulqarians kollektíva alapítója. A pároshoz csatlakozó J Dilla, James Poyser, Roy Hargrove, Erykah Badu, Common, Pino Palladino, Mos Def és Talib Kweli alkotta, ebben a formában rövid ideig működő, de karriercsúcsok megalkotásához vezető szuper-group hangzására a soul tradíciókon és a Native Tongues csoport kulturális nacionalizmusán túl Prince gyakorolta a legnagyobb hatást.

A nyolcvanas évek közepén Los Angelesben az Uncle Jamm’s Army stadionokat megtöltő electro-funk partyjain már George Clinton és a Zapp mellett Prince Head című dalára táncoltak az olyan csapatok táncosai, mint a Carson Freakeaters, a Group Sex vagy a Hot Coochie Mamaz. A bandabűnözés elterjedése ezeknek a partyknak véget vetett ugyan, de megkezdődött a nyugati parti gangsta-rap térhódítása, és a lemezeken található jellegzetes “parental advisory” matricák elhelyezése szintén kapcsolódik Prince-hez. Az évtized közepének “konzervatív kulturális háborújában” a Parents Music Resource Center vállalta a feladatot, hogy a nyíltan szexuális tartalmú dalszövegek ellen küzdjön. A szervezetet három másik washingtoni társával közösen Tipper Gore (a későbbi elnökjelölt és Rolling Stone-címlapsztár Al Gore) felesége hívta életre, miután lányukat rajtakapták, hogy Prince Darling Nikki című dalát hallgatja a szobájában. Az olyan zenészek után, mint Madonna vagy a Twisted Sister, hamar Ice-T és az N.W.A. kerültek a szervezet célkeresztjébe.

Az utóbbi zenekart alapító Ice Cube-ról köztudott, hogy rajong a funk különböző válfajaiért, életművén alapvető nyomot hagytak az olyan dalok, mint az Atomic Dog (dolgozott is együtt a p-funk keresztapa George Clintonnal), de az már kevésbé ismert tény, hogy hollywoodi karrierjének kezdetén egy Prince-videót is rendezett. A főszerepben Marvin Gaye lánya, Nona Gaye látható, aki szexi bérgyilkosként arra kap megbízást, hogy öljön meg egy helyi dj-t – akit Prince alakít –, de a merénylet helyett inkább a sikeres rádiós ágyában köt ki.

A Love Sign egyik jelenetében Prince egy magazint olvas, aminek Ice Cube szerepel a címlapján

A politika és a spiritualitás mellett elsősorban a szexualitásról szóltak Prince dalszövegei, és az olyan felvételekkel, mint a már említett Head, a Do Me Baby vagy az Erotic City olyan, hírhedten “mocskosszájú” előadók új generációja előtt nyitotta meg a kaput, mint az oaklandi Too Short, a 2 Live Crew, Akinyele, vagy a hasonló történeteket női szemszögből bemutató Lil’ Kim vagy Foxy Brown. Mikor Prince Rogers Nelsont 2004. március 15-én beiktatták a Rock & Roll Hall of Fame halhatatlanjai közé, az Outkast tagjai követték, akik a színpadon nyíltan vallottak gyermekkoruk óta tartó, iránta érzett rajongásukról. És valóban, ki más inspirálhatta volna Andre 3000 extravagáns öltözködését, mint maga Prince?

Jó barátságot ápolt Q-Tippel, lépett fel Chuck D-vel, gitározott Common Electric Circus lemezén, alig egy héttel az első albuma megjelenése után már vele dolgozhatott Eve, készített hivatalos Prince-remixet a The Neptunes, Shock G (Digital Underground) és az It Was a Good Day-t jegyző QDIII is. „A hiphop befolyásolt abban az időben” – mondta Prince, mikor 1997-ben a Sexy M.F. szövegéről kérdezték. A legnagyobb hatást akkoriban az a dal tette rá, amit a minneapolisi Glam Slam klubban törzsvendégként a leggyakrabban hallott: a Bitch Betta Have My Money az ohiói A.M.G. előadásában.

Prince kapcsolata a hiphop-közösséggel azonban nem indult zökkenőmentesen. A nyolcvanas évek közepén azért írta Sheila E.-nek a Holly Rock című dalt, hogy lenyűgözze a fekete és latinó fiatalokat, ezzel szemben éppen az ellentétes hatást érte el. A Def Jam korai éveinek történetét játékfilmes formában feldolgozó Krush Groove forgatásán a rendezőnek rá kellett szólnia a klubjelenetben statisztálókra, hogy bulizzanak a dalra, nem kritizálni vannak itt. Többen attól tartottak, hogy Sheila E. elveszi az országos hírnév kapujában álló Run-D.M.C. elől a teret, meghiúsítva ezzel a forgatás igazi célját. „Prince és emberei azt gondolják, a Sheila E. Goes To Hollywood-ot forgatjuk, amikor a film valójában a haverjaimról, a Run-D.M.C-ről és Kurtis Blowról szól” – mondta egy riporter kérdésére a fiatal LL Cool J, aki még a Rock The Bellsben is odaszúrt egyet Michael Jackson mellett Prince-nek, de tíz évvel később már ő is ott ült a tapsoló sztárok közt az Emancipation album platinalemezének átadásán. A The Black Albumon szereplő, végül 1994-ben hét év késéssel megjelent Dead On It pedig egy kifejezett diss-track, amit Prince az öntelt, “hülye rappereknek” címzett.

Bár a születő hiphop-generáció tagjai közt voltak, akik átmenetileg elutasították, néha a legváratlanabb helyeken is akadtak rajongói. „A hiphop és a graffiti mellett Prince volt a legnagyobb hatással az életemre” – ezek már Bigg Jus szavai a Company Flowból, aki El-P oldalán a kilencvenes években jelentősen hozzájárult New Yorkban a földalatti, nyers, “hátizsákos” hiphop térnyeréséhez, de tíz évvel korábban még egy teljes albumnyi anyagot rögzített Prince stílusában, amin énekelt és billentyűkön játszott. Boots Riley, a kaliforniai The Coup frontembere, az egy pillanatig Oscar-jelöltként is emlegetett politikai szatíra, a Sorry to Bother You rendezője pedig gimnazistaként miatta utasította el aktivista szülei kommunista értékrendjét: “híres akartam lenni, akkoriban olyan akartam lenni, mint Prince.”

A Prince-hagyaték, a “The Vault” kiemelkedő munkát végző gondozói által velünk megosztott újabb és újabb kiadatlan kincseken túl (Piano & A Microphone, Originals, Welcome 2 America) talán a Spike Lee által szervezett, önfeledt New York-i Purple Party-k adtak okot a legnagyobb örömre az elmúlt öt évben a minnesotai mester rajongóinak, ahol Dj Spinna értő kezei alatt szólaltak meg ritkaságok és klasszikusok, és késztették táncra Brooklyn lilába öltözött utcáit. A rendező – aki a kilencvenes évek elejére sikerrel pozicionálta magát mint az afroamerikai közösség filmes lelkiismerete – és a Purple One barátsága évtizedekre nyúlik vissza. Lee rendezte 1991-ben a Money Don’t Matter 2 Nighthoz készült videót, amiben egy a társadalom peremére sodródott fekete család mindennapjaiba enged betekintést, és a hajléktalanszállókon, ingyenkonyhákon forgatott képeket állítja szembe a korszak ismert politikusait ábrázoló felvételekkel. (Az MTV eredeti formájában nem volt hajlandó vetíteni, a kifogásolt jeleneteket egy sem tematikában, sem képi világban oda nem illő koncertrészlettel váltották fel.) Prince ezzel bekerült a BlacKkKlansmannel végül tavalyelőtt a régóta kergetett Oscart is megszerző (és azt a régi barát iránti tiszteletből lila öltönyben átvevő) kultrendező rövid, de annál impozánsabb klipes portfóliójába, a Public Enemy (Fight The Power), az Arrested Development (Revolution), a Crooklyn Dodgers (Crooklyn, Return of the Crooklyn Dodgers) és a Naughty by Nature (Hip-Hop Hooray) mellé. 1992-ben Lee-nek szüksége volt Prince segítségére, hogy befejezze életművének egyik legvitatottabb darabját, a Denzel Washington főszereplésével készült, több mint háromórás Malcolm X-et. Bátorságát nehezen összeszedve afroamerikai hírességek egy szűk csoportjától kérte kölcsön a forgatáshoz hiányzó összeget. A közel 1,4 millió dollár többek közt Magic Johnson, Oprah Winfrey és Prince segítségével végül rövid idő alatt összegyűlt. A filmes karrierje érdekében egy időre szexmunkásnak álló fiatal nő mindennapjait bemutató Spike Lee-mozi, a Girl 6 – A hatodik hang (Girl 6) történetét kizárólag Prince-dalok festik alá. Egy évvel később, 1997-ben pedig interjút is adott a rendezőnek (korábban előfordult, hogy négy éven át egyetlen alkalommal sem volt hajlandó újságírókkal beszélni), ami olyan, máshol fel nem dolgozott témákra is kitért, mint a gyermeke elvesztése, vagy hogy mi okból birtokolják a kiadók a fekete előadók helyett a lemezeik mesterszalagjait.

Prince és Q-Tip (A Tribe Called Quest) közös felvétele, a Chocolate Box 2009-ből

Az amerikai Waxpoetics magazin cikkében Questlove 33 ponton keresztül sorolta, hogy Prince miért maga a hiphop. Ezeket a gondolatokat gyermekkora idoljáról már személyes ismeretségre alapozhatta. Q-Tip mutatta be őket egymásnak még a kilencvenes években a New York-i Life klubban (ahol ámulva hallgatta, hogy Prince látta az általa írt What They Do videóklipjét), és később is találkoztak, több, városi legendának tűnő, de igaz történet közepette. A saját karrierjét bemutató életrajzot végül ezekkel a sorokkal zárta: “Prince és J Dilla! A két zenei hősöm, akik ezt a gépezetet építették. Remélem, büszkék vagytok a munkátokra!” Arra pedig mi lehetne nagyobb bizonyíték, hogy Prince egy ujját mindig a hiphop ütőerén tartotta, hogy 2014-ben Kendrick Lamarral állt színpadra? A következőket Alicia Keys mondta, aki egyike azon keveseknek, akik felléphettek a születésnapján a Paisley Parkban, és akik sikerre tudtak vinni egy Prince-feldolgozást: „Olyan inspiráció volt, amihez generációk fognak visszatérni az idők végezetéig.”

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

38,925KedvelőTetszik
3,060KövetőKövetés
3,520FeliratkozóFeliratkozás
Hirdetés
Hirdetés

LÁNGOLÓ PROGRAMOK

LÁNGOLÓ PREMIEREK

DALMEGOSZTÁS

Lemezkritikák

Beszámolók