2010 – Kispál és a Borz-búcsúkoncert. 2014 – három évig újra lesznek Kispál-fellépések, a zenekar korszakait feldolgozva, sőt, évente egy-két új dal is. 2017 – új dalok ugyan nem lettek, de eltelt a három év, és jó volt, a zenekar pedig idén pont harminc éves. Lovasi meg ötven, és hát egy újabb Kispál-koncert már azért elég szerencsétlen lenne, legyen ez most Lovasi András-életműkoncert, Lovasi 50. 2018 – hagyjuk már ezt az apropókeresést, Lovasi ’18, és kész. (A nyitóképet Mándy Emese készítette tavaly, a Fishing on Orfűn.)
De hát jó dolog ez?
A Kispál eredetileg nem azért oszlott fel, mert már a kutya se akart koncertre járni. Hanem azért, mert megszűnt alkotó közösség lenni, és a nem akart nosztalgiazenekarrá válni. Most viszont pontosan ez történik, a címke ezen nem változtat. Lovasi ugyanis nem úgy csinálja, hogy aktuális zenekarával eljátssza a régi nagy slágereit, hanem meghívja azokat, akikkel anno osztozott a sikereken. Legalábbis Kispál Andrást és Dióssy D. Ákost, a két legfontosabb szereplőt igen, ettől pedig a Lovasi ’18 egy olyan Kispál-koncert lesz, ahol Kiscsillag-számokat is játszanak. Mert félreértés ne essék, a közönség ide a Kispálért jön, ha Kiscsillag-dalokat akar hallgatni, azt megteheti máskor is, féláron.
Egy ilyen koncertnek pedig nagyon jónak kell lennie, hogy elfeledtesse ezt az egészet a közönséggel, és egyáltalán, hogy legyen értelme csinálni. De az a helyzet, hogy a feloszlás után ott voltam minden évben egy-két ilyen fellépésen, és általában tényleg nagyon jók is voltak. A csütörtök esti a Barba Negrában viszont nem volt az.
Ennél több kell
Eddig ugyanis ez volt a leginkább hakni-szagú koncert az összes közül. Sőt, már azelőtt mű volt egy kicsit, hogy elkezdődött volna. Nagyon nem értettem ugyanis, hogy minek kell berakni egy visszaszámlálást a kezdésig. Ez a búcsúkoncerten még oké volt, de itt már semmi értelmét nem láttam, főleg úgy, hogy háromszor indították újra, és a zenekar végül akkor kezdett, amikor a visszaszámláló még hat percnél járt.
Menet közben aztán szinte végig azt éreztem, hogy már nem olyan kuriózum ezeket a számokat hallgatni most, hogy könnyen lehet, hogy minden évben van rá lehetőség, mint néhány éve. Nem igazán indult be a mozgolódás a közönségben sem, ami a színpadról jött, az pedig egy kicsit erőltetettnek hatott. Több szám pedig már inkább hatásvadásznak, a szólóalbum dalai például egyáltalán nem sikerültek jól, de a Hang és Fény végét is nagyon túlcifrázta Lovasi.
Azért nincs minden veszve
Szerencsére voltak azért kedves és vicces jelenetek is. Például amikor bejelentette, hogy bár vannak vonósok a műsorban, nem azért, hogy taózni tudjanak, ők ugyanis nem csinálnak ilyet, jövőre pedig már ha akarnának, se tudnának. De előkerült Lecsó Jimmy Page-rajongása, a csúcspont pedig az volt, amikor a közönség által egyébként is körbeünnepelt Kispál elénekelt egy sort az Ágy, Asztal, TV-ből.
Ez egyébként a koncert vége felé történt, amikorra mintha a helyére kerültek volna a dolgok. Elkezdtek jobban működni a dalok, a Szívrablás és a Húsrágó, hídverő is szép volt, a tömeg pedig ekkor már abszolút úgy viselkedett, mint akik épp egy koncerten vannak.
Hogyan tovább?
„Kár a dalokért” – mondta még nyolc éve, a búcsúkoncerten Lovasi. És ez igaz is. A Kispál és a Borz a rendszerváltás utáni magyar könnyűzene (ízlés kérdése, hogy a vagy egyik) csúcspontja. De 2018-ban már a múlt. Kétségtelenül jó meghallgatni ezeket a korszakos dalokat élőben, azoktól, akik írták őket, főleg, ha még mindig tudnak igazi élményt nyújtó koncertet adni, ahogy az az elmúlt években többször sikerült is nekik. Az viszont továbbra is kérdés, hogy meddig lehet ezt a nosztalgiázást folytatni anélkül, hogy már végleg erőltetetté váljon, és szobordöntögetésbe csapjon át.
