Az észak-amerikai indiánok világának vonzása sokáig úgyis elsöprő erejű volt, hogy a Karl May és Cooper kalandregényeken, néhány ponyván, valamint a Gojko Mitic filmeken túl nem nagyon állt magyarul komolyabb irányadó rendelkezésre, főleg nem a kontinens őslakosainak valódibb életmódjáról és kultúrájáról. Az indiánosdi a hatvanas évektől a nyolcvanasokig hátsó udvari és grundos szerepjátékokra sarkallta az akkori gyerekeket, ment is rendesen a huzavona, ki alakítson éppen indiánt, a többiekre pedig maradt a cowboy szerep. Az üdítő kivételt sokáig a félvér Sat-Okh, azaz Hosszú Toll regénye, az egyébként némileg szintén romantikus, de már hitelesebb és a fentiekhez képest varázsosabb dimenziókat nyitogató Sós sziklák völgye jelentette, amiből kiderült, hogy van ez bőven tovább is, mint addig sejtettük, aztán sorra jelentek meg az érdekesebb művek, gyakran indián szerzőktől. Ebben utazik a Konkrét Könyvek is: meglepő módon profiljának két fő támasza a rockkönyvek és az indián forrásművek lelkes gondozása, és anélkül, hogy mélyebben belemennénk, ezen irányultság felnövéstörténeti eseményekre vezethető vissza.
Viszont ahhoz képest, hogy valóban őslakos szerzők műveire épít elsősorban a kiadó, most egy 19. századi fehér francia, Amerikába emigrált prémkereskedő, Charles Larpenteur negyvenéves élet- és munkatapasztalatainak leírásából készült könyvváltozattal kezdünk. A Jó csere, rossz csere (alcíme: Egy francia prémkereskedő élete az észak-amerikai őslakosok között, 1833-1872), hogy előrehozzuk a konklúziót, príma áru: mint megtörtént eseményeken alapuló dokumentarista kalandregény veszettül szórakoztató, és nem mellesleg fontos forrásanyag – egyébként annak is tekinti a történelemtudomány. Larpenteur nem piszmog sokat előjátékkal, a Gyerekkor című felvezető fejezet pár bekezdésében letudja az alapozást, az első oldal alján útra kelünk vele északra, hogy aztán az akkori Államokat elhagyva innentől kezdve az indián területek prémkereskedő életébe és szédületes kalandjaiba nyerjünk beavatást. Ez a karrier gyakorlatilag Charles teljes felnőtt életét lekísérte, beleszövődött még a polgárháborús időszak is, hogy aztán harmadik feleségével és életben maradt gyermekeivel visszaköltözzön az úgynevezett civilizált világba.
Larpenteur sokat nem törődött leírásában lélektani mélységekkel és személyes sorsokkal, első feleségének még a neve sem maradt fenn, a másodiknak már a haláláról is szól pár szót, egyébként ők mindketten assziniboin indián nők voltak, és gyilkosság áldozatai lettek. Harmadik (fehér) párjáról és gyermekeiről is csak elvétve olvashatunk, mivel könyvét lényegében a prémkereskedelem, az ehhez kapcsolható körülmények és figurák, valamint a különböző, főleg északi síksági indiánok világáról szóló beszámolónak szánta, végül ezeket az arányokat el kell fogadjuk. Személy szerint még olvastam volna azért többet is néhány egyéb vetületről, például azt is csak egy-két mondatból tudjuk meg, hogy hősünk valamiféle idegrendszeri problémákkal is küzdött egy adott életszakaszában, vagy ha hosszabban, arról már nincs további információ, cserébe az egész, úgy ahogy van, kifejezetten szellemes és érdekfeszítő. És talán nem is hiányzik annyira mégsem az a felrótt lélektani réteg, mivel Larpenteur éleslátása, emberismerete, helyzetfelismerő készsége kivételes volt, így minden esemény, mozzanat és akcióleírás rendkívül plasztikus, kifejezetten filmszerűen láttató. Humora szintén pengeéles és sokat hozzáad a karakter- és szituációábrázolásokhoz is, bár néha feltételezhető, hogy bizonyos dolgok a pontos megfigyelésekből és az abszurd helyzetekből adódóan hatnak viccesként.
A fülszöveget olvasva kicsit tartottam tőle, hiszen mit érdekel engem prémkereskedelem, csakis unalmas lehet a téma, de éppen ellenkezőleg: a szemünk előtt peregnek a vadnyugat északi tájainak zajos és eleven mindennapjai, ráadásul az üzlet maga sem valami számviteli ügyet jelentett, hanem folyamatos cserekereskedelmet az indiánokkal. Áruval megpakolva érkeztek fel a folyókon a hajók és karavánok az északi indián területekre, hogy ott ezeket a javakat, az élelmiszert, a ruhaanyagokat, a piát és a csecsebecséket elcseréljék állatbőrökre, prémekre, amiket aztán leutaztattak az Államokba, hogy ott értékesítésre kerüljenek. Közben fából épített erődök létesültek a vadonban, elsősorban a folyók partján és a torkolatoknál, és főleg ezekben a rönkerődökben, néha pedig az indián táborokban zajlottak le az ügymenetek. Bizonyos szinten persze ott és ezekben az időkben az élet pont olyan volt, mint bárhol másutt, leszámítva a környezeti és szélsőséges időjárási tényezőket (például a hosszú kemény teleket és a vadon egyéb jellemzőit), vagyis az emberek próbáltak jövedelemhez jutni, harcoltak, verekedtek, túléltek, vedeltek, leszerződtek, megszöktek, feljebb jutottak a ranglétrán vagy éppen alázuhantak a nincstelenségbe. A különböző indián törzsek, sátortáborok, harci vállalkozások közben jöttek-mentek, barátkoztak vagy éppen gyilkoltak, lovat loptak vagy ajándékoztak, szóval itt mindenki végül ugyanolyan módon jelenik meg, legyen fehér, félvér vagy echte rézbőrű: küzdő emberként. Persze egy szinten Larpenteur, indián feleségek és félvér utódok ide vagy oda, az indiánokra vadként tekint, persze messze nem kívülről-felülről kezelve le őket, sokkal inkább ráérezve a világok átformálódásába, a fehér civilizáció térhódításába, de elsősorban tényszerűen, mennyire más, ahogyan az indiánok látják az életet, a környezetet, a javakat, az adódó lehetőségeket. Például semmi közük a fehér ember szerződéskötéses elképzeléseihez, egészen mást gondolnak erkölcsi kötelességekről és akár azok felrúgásáról, nota bene: a szabadság mibenlétéről. Aznap még őszintén rábólintanak, szignózzák, de másnap, ha már másképpen fest az egész ügy, akkor annak mentén újra döntenek. Larpenteaur úgy látja, az indiánok alapvetően nem takarékoskodók, ez a metódus egész kultúrájukból hiányzik, amikor bőség van, felélik, akár pazarlónak tűnő módon, máskor pedig a szűkös időkben éheznek. Charles persze belevaló, nyitott és figyelmes figura, jelentős tapasztalatokra tett szert az évtizedek során, nem is véletlen, hogy élete jó részében vezetője lett a különböző erődöknek és kereskedelmi részlegeknek, rendre fontos beosztásokat kapva: szót értett az indiáncsoportok legtöbbjével, számos őslakossal barátságot is ápolt, remekül szervezte az ügymeneteket, úgy látogatott meg táborokat, ült be sátrakba és pipázott a helyiekkel, mint akinek ez a lehető legtermészetesebb. Mi több, volt kedvenc indián szertartástánca is, amiben nagy kedvvel vett részt, stb.
A globalizáció valójában már akkortájt beindult, de ez még persze nem fogalmazódott meg ebben a formában, és Larpenteur mindent a helyén is kezel, rámutatva arra, hogy óriási baklövés volt a hatalom részéről az úgynevezett indiánpolitika, minden szinten életszerűtlen, súlyos következményekkel is járt olyasmiket elvárni az őslakosoktól, amelyek teljesen szembementek a kultúrájukkal és életvitelükkel. A vége felé, amikor a konklúziókat is levonja, sőt, aztán zárásként tanácsokat is ad (ezek ma már persze kissé naivnak tűnnek), nem kertel és kijelenti: „Az áldatlan állapotoknak köszönhetően a felelős ügyosztály nem volt tisztában a tényleges helyzettel, így nem tudott megfelelő módon tárgyalni az indiánokkal, ami háborúhoz vezetett. Sosem vettem részt olyan tanácskozáson, ahol figyelembe vették volna az indián szokásokat.” Ezután megemlíti a legabszurdabbat. És így tovább.
A kötet jelentős mennyiségű illusztrációt is tartalmaz, mégpedig a svájci Karl Bodmer festő/illusztrátortól, aki a 19. század harmincas éveiben vett részt egy Missouri vidékét bejáró expedíción, és bár pár évvel megelőzte Larpenteurt, a kor mégis ugyanaz; realista festményeivel igyekezett pontosan ábrázolni a hidatsza, mandan, assziniboin, feketelábú és sziú indián törzseket a hajviselettől a testtartásokon át az öltözetekig, vagyis ugyanarról a vidékről és kultúrkörről van szó, amiket a regény is körüljár. Szóval, ha kicsit is érdekel bennünket a téma, ezzel az élesen látó, páratlan, kulturálisan is érdekfeszítő, gazdagon illusztrált regénnyel nem lövünk mellé.
Most pedig jöhet a nagyvad, amire kiadója is a legbüszkébb: az őslakos felmenőkkel bíró, hollywoodi filmek garmadájába is bedolgozó (és a magyar kiadáshoz is barátságos utószót kanyarító!) Michael Bad Hand író-történész-művész-modell-színész-kaszkadőr tartalmas, szerteágazó tényanyagot és korabeli beszámolókat mozgató-összegző, gazdagon illusztrált albuma, A síksági indiánok kultúrája. A külső érdeklődők számára jellemzően száraz tudományos néprajzi munkákhoz legfeljebb adat- és információmennyiségileg, és annak tudományos alaposságú átdolgozása tekintetében van köze, azaz szintetizál és összehasonlító elemzésekbe is szívesen bocsátkozik, szed rendszerbe szakszerű sommázatokat; viszont annak ellenére, hogy személyes vonatkozásokat és bátran vállalt önálló következtetéseket is sorjázó, lüktető humort sem nélkülöző élvezetes olvasmány, meglepően nehéz róla érzékletesen írni. Mármint inkább a megfelelő belépési pontot eltalálni. Eleve, mivel a gigászi anyag minden mondata leír, leképez, összefűz, tovább mutat, pontosít, kontextusba és közel hoz, még a legegyszerűbb felsorolás is jócskán meghaladja egy ilyen recenzió kereteit. Úgyhogy lépjünk is kicsit kijjebb, hogy legalább érintőleges rálátást nyerhessünk.
Az észak-amerikai síksági őslakos népek, bár több nyelvcsaládhoz tartoznak, és további, számos esetben egymásból eredeztethető alegységekre oszthatók, besorolhatók az alábbi nagy törzsekbe: feketelábúak, sájenek, komancsok, varjak, hidatszák, mandanok (ez utóbbi három igen közeli rokonnépek), és a sziúk – itt főleg a lakota, azaz nyugati sziúk. Ha már itt tartunk, főbb sziú csoportok még a dakoták és a nakoták, de ezzel még mindig csak a legfelső rétegeket érintettük. Nem beszélve arról, hogy a síksági törzseknél eleve hat nyelvcsalád létezik, közülük a legnagyobb az algonkin, és akkor miért nem térünk ki olyan törzsekre, mint az arapahók, az atszinák, az arikarák, a paunik, a kajovák (ők például teljesen külön nyelvcsaládot képeznek), vagy az omahák? Nos, még mindig nem sikerült távolabbi panorámafókuszt találni, mondom inkább így: Bad Hand összehozta a közel lehetetlent, olyan koncentrált figyelemmel, szeretettel, aprólékossággal, kurzustételek kerülésével érzékeltet korokat és népeket, életmódokat és viseleteket (fotókon és festményeken is megjelenítve), színes-szagos kultúrákat és pezsgő élettereket, amire közel sem számítottam. Igaz, miért is vállalt volna be egy hazai kiadó olyan művet, amit az égvilágon senki sem ajánlana másoknak, talán a téma legnagyobb rajongói sem, ha unalmas és poros tudományos-leltári munkánál nem lenne több.
Az album felépítése íves szerkezetű, a bevezető, majd néhány egyéb szükséges előhang és az előbb említett főbb népcsoportok jellemzése után a különböző alapelemek, szokások és nemi szerepek kivesézése a főcsapás, sorra kerülnek a gyermekek, a harcoslét, a lányok/asszonyok, a kétlelkűek, a medveemberek idézetekkel és leírásokkal, valamint az olyan életmódbeli és kulturális sarokpontok, mint a vadászat, az ütésszámlálás, a harci társaságok, a haditettek, a testfestés, valamint a tűz, a dohány, a ló, a fegyverek szerepe és jellegzetességei, a bölénytánc és egyéb szertartások, és még ezzel sem léptünk túl a tények sorolásán. Nyilván elengedhetetlen a megismeréshez a részletek és a kulturális alapvetések ismerete, de az egésznek a lelke az ezeken túli valódi lényeg feltárása és láttatása. Hogy például miként kell és érdemes azt kezelni, hogy a hétköznapokban oly kedélyes és bölcs férfiak a harci vállalkozások során szélsőségesen kegyetlen gyilkosként üzemelnek, és ami látszólag távol esik komfortos világunktól és világképünktől, miközben igazából egyáltalán nem, és nem csak a huszadik századi és jelenkorunk világégéseire érdemes gondolni, hanem az összemberi történelemre, függetlenül népektől és földrészektől. Egyrészt a harcosi létállapot legfőképpen előrelépési lehetőség az indián világban, a hírnév, a megbecsülés, a gazdagság vonzó perspektívája, a szociális viszonyok közt betölthető legmagasabb szintek megtapasztalhatósága, másrészt olyan kulturális beágyazódás, ami éppannyira szilárd fundamentum, mint a díszes ruhákon is jelzett jól sikerült lólopások vagy hódításokat számláló szerelmi kötegek alapélménye. Csak gondoljunk bele, miután a fiúk a gyermeki, majd ifjúvá cseperedő korszakainak játékai és játékos rituáléi után – amibe beletartoztak a vadászatok és ütközetek pontos újrajátszásai saját eszközeikkel, és már a lovakra is tudtak vigyázni – a valódi harcosok világába való első belépőpont egy lótolvaj portyába való betagozódás a felnőttek tábori segéderőiként. Vagy vegyük a lányokat: az ő kiképzésük ennél sokkal keményebb, hamarabb is kezdték a kétkezi munkát, valójában minden effélét nők végeztek a ház körül és a táborok jó részében –a férfiak biztosították vadászattal a napi betevőt, ami elsősorban bölényhúst, de más patás állatok húsát is jelentette –, gyakran meg is erősödtek annyira ettől az élethosszig tartó kőkemény melótól és a gyerekneveléstől, valamint az állandó háborúskodás miatt elszenvedett veszteségektől, hogy sok esetben a falvakra és táborokra támadó ellenség a rendkívül erős és edzett idős asszonyoktól félt a legjobban. Egy korabeli szemtanú, Belden írja, hogy a férfiak részeg veszekedéseinek időnként a náluk erősebb (sic!) asszonyok vetettek véget: „Ha ütésváltásokra került sor, a nők felálltak, és a csődületen keresztül a rendszeres fizikai munkának és az élet viszontagságainak köszönhető izmos karjukkal felkapták nyurga urukat, a tipihez vonszolták, majd nyersbőr szíjjal az ágyhoz kötözték, hogy kialudják felindultságukat.”
Még a könyv elején kerül részletezésre a különböző letarolt, felgyújtott táborokban maradt és elpusztult javak leltára, azok meglepő sokfélesége és hatalmas mennyisége, és már ettől dob az egyszeri olvasó egy hátast, mert a filmeken és kalandregényeken táplált indián- és indiántábor képünkhöz rendelt, szinte csak takarókba, fejdíszekbe, mokaszinba és fegyverekbe öltözött figurák toposzai után konkrétan mellbevágó a sok hosszadalmas lajstrom. Az olvasó szeme és tudata konkrétan felnyílik: elkezd látni, de legalábbis felsejlik előtte az indián kultúra összetettsége, majd beljebb haladva a különböző törzsek szokásrendszereibe, a kép egyre plasztikusabb lesz, hogy aztán életre keljen. De nem csak a kemény és szélsőségekkel terhelt élet látványára kerül hangsúly, közel sem, éppennyire a színes, termékeny, jó hangulatú, mulatságokkal, bandázásokkal, érzékiséggel teli mindennapok és ünnepek világára is, amelyekben éppoly fontos szerepet játszottak a legbanálisabbaknak tűnő, de az életet megédesítő apróságok, mint a nagyobb volumenű események. A legtöbb törzs figyelmet fordított a szépen feldíszített külsőre, a szájhigiéniára (fenyőgyantából főztek leheletfrissítő rágót), az ifjú harcosok kicsinosították magukat és egymást az esti jövés-menésekhez, a szerelmesek egymás testét festették tele szimbólumokkal. Nem is voltak különben szemérmesek, elég belegondolni, hogy a tipi egyterű lakótér volt. Külön érdekesség, hogy a legkülönfélébb másságokat is simán elfogadták, például a kétlelkűeket a medicinás és szent férfiakhoz és asszonyokhoz hasonló tisztelet övezte, „kibontakozhattak a síksági indián közösségekben, mi több, gyakran tekintettek úgy rájuk, mint akik különleges szakrális képességekkel bírnak”. Az effélékről való gondolkodásmód eleve spirituális alapokon nyugszik: például egy síksági indián férfi harcos mivoltában a teremtés csúcsán érezte magát, semmire el nem cserélte volna az életét, így ha valaki ettől eltérően cselekedett, az számára csakis a Teremtő akarata és megnyilvánulása lehetett. „És akárcsak mindent és mindenkit, amit és akit megérintett a Nagy Titokzatos, őszintén elfogadták, mélységesen tisztelték, ugyanakkor félték és kerülték is.” A medicinás emberek gyógyítói képessége vélhetően a természetközeli népekre jellemző módon azok közül közül kerülhettek ki, akiknek volt még valamiféle kapcsolata az úgynevezett természetszellemekkel – ilyenek voltak többek közt az egész világon különböző formákban megnyilvánuló sámánok. Főleg persze a régebbi korokban, mivel az efféle praktikák és készségek a modern időkben háttérbe szorultak, még az indiánok világában is, bár természetesen a hagyományok főbb részeivel együtt próbálják feléleszteni és megtartani ezeket is. De nem részletezném tovább, még bekezdések hosszú során át lehetne, a lényeg, hogy A síksági indiánok kultúrája bruttó remeklés: tablója szélesvásznú és nagy felbontású, éppúgy kitér a fénylő és felemelő, mint a megrázóan sötét vonatkozásokra, nem kertel, nem kerekít, nem tagad le semmit, ellenben lelkes, odaadó, őszinte és teljes körű.
(A hatalmas képanyag nem annyira korabeli, mint inkább friss, a kötet számára készült fotósorozatokból áll, ezeken mai modellek öltöztek be hagyományos ruhákba, ami egyébként teljesen érthető döntés, így egyrészt minden apró vonás és részlet jól tanulmányozható, másrészt ezek java része megjelenik úgynevezett ferrotípiaként is, azaz a fotókat az 1800-as évek közepétől használatos fényképészeti technikával is megdolgozták, hogy azok hatását visszaidézzék.)
Jó csere, rossz csere rendelés.
A síksági indiánok kultúrája rendelés.
