Hirdetés

Illeszkedés nélkül – Lou Reed és a Metallica közös lemezének kritikája

Lou Reed & Metallica – Lulu
(Warner/Vertigo)

Lou Reed és a Metallica közös lemezénél idén nem történhet nagyobb esemény a könnyűzenében. Véletlenül sem azért, mert bármelyikük is csinált volna valami igazán fontosat az elmúlt nagyjából tizenöt évben, hanem egyszerűen azért, mert a két főszereplő összeállása olyan, mintha a többszörös Michelin-csillagos dániai Noma étterem a McDonald’szal készítene közös menüt: a maga vonalán mindkettő elitliga, de eszébe se jutna senkinek vegyíteni őket.

Lou Reeddel kapcsolatban valamivel megszokottabb ez a nyílt kísérletezés, elég csak megemlíteni az 1975-ös Metal Machine Music lemezét, ami gyakorlatilag egy zajalbum volt, aminek azon kívül, hogy jó felháborította a Perfect Dayt váró rajongókat, nem sokra használható. A Metallicánál ez a haladó szellem már kevésbé érhető tetten: a zenekar karrierje jó ideig kimerült a stadionrock felé tolódásban, mostanában pedig a gyökerek keresésében. Még a nagy kísérletezésként beharangozott S&M című szimfonikus koncertlemez is csak azoknak volt igazán újszerű, akik szerint a Judas Priest volt a világ első zenekara. Azt viszont azért szögezzük le, hogy Lou Reeddel mindenkinek megtiszteltetés dolgozni.

A Lulu hátterének bemutatásától most eltekintenék, már volt szó róla, a lényeg úgyis az, milyen a lemez. Gyorsan el is mondom: pontosan olyan sajnos, amilyennek elképzeli az ember, ha először elképzeli, milyen lehet Lou Reed spoken wordbe hajló éneke a Metallica zenei alapjaival. A Lulu leginkább annak fényes bizonyítéka, hogy a gyerekkorban összeállított teljesen képtelen álomfelállások milyen jó, ha megmaradnak álom szintjén. A probléma első sorban az, hogy mindkét oldalnak annyira markáns stílusa van, amit egyszerűen nem tudnak levetkőzni a kohézió érdekében sem. Kicsit olyan ez, mintha Reed megszerzett volna egy instrumentális lemezt James Hetfield Metallica-gitáros-énekes titkos szekrényéből, és némi ital után kipróbálná, hogy szól, ha ráénekel, szigorúan poénból.

Aztán ebből ki is adtak egy duplalemezt, ami tíz nagyrészt elég hosszú dalt jelent. Vannak egyébként biztató részek, különösen akkor, ha a produkció metálos része nem akar tekerni. Akkor olyan, mintha egy valamivel súlyosabb hangzású Lou Reed-lemezt hallanánk. Ilyen a nyitó Brandenburg Gate, vagy az először kiszivárgott The View. Amikor azonban jön a gyorsulás, végképp elveszti a fonalat mindenki, mintha nem próbálták volna össze a dolgokat.

Érdekes, hogy bár jól hallhatóan inkább a 69 éves énekes albuma ez, a Metallica rajongóinak szolgál több pozitívummal, ugyanis kedvenc zenekaruk emberemlékezet óta nem szólt ilyen faszául, és ilyen jellegzetes gitártémákra is évek óta hiába vártunk már tőlük. Kár, hogy ők viszont a teljesen külön világban mozgó ének miatt nem fognak seggre esni a Lulutól.

A lemez legnagyobb negatívuma tehát az, hogy pontosan úgy áll össze a két név, mint ahogy elképzeltem az elején: hülyén. Reménykedtem, hogy ha két ilyen veretes előadó összeadódik minőségileg, akkor valami nagyot kapunk, de belegondolva nincs is köztük semmilyen illeszkedési pont, azon kívül, hogy vannak lemezeik és öregek. Reed kicsit öregebb, de azért a lassan 50 éves átlagéletkorú Metallicától se várja senki a fiatalos elánt.

Sajnos a Lulu sem hozta meg a kedvemet a hüvelykagyló – BigMac kombóhoz.

A lemez megvásárolható a Bookline.hu-n.

Hirdetés

Kommentek

LángOS - Lángoló Original Stories

Exkluzív tartalmakért, heti újdonságokért iratkozz fel a Lángoló hírlevelére!

35,886KedvelőTetszik
2,755KövetőKövetés
830FeliratkozóFeliratkozás

LÁNGOLÓ PREMIEREK

Hirdetés

DALMEGOSZTÁS

Audiópartnerünk

Friss Lángoló