A hazai trash zene megreformálója, az ArtFart Pop feltalálója, a méltán hírhedt Ricsárdgír zenekar egy olyan mesekönyvben meséli el szintisük karácsonyát, ami sokkal inkább a magány és saját magunk elfogadásáról szól, mint arról, milyen gyönyörűek az ünnepek. A humor itt is bőven jelen van, csak úgy, mint az egész Ricsárdgír miniverzumban, de természetesen ismét szembe mentek minden elvárással. Aki egy vidám történetet vár a szeretetről, barátságról, összetartozásról, nem ebben a könyvben fogja megtalálni. Itt nincs remény és nincsenek csodák. Csak saját magunkra számíthatunk, egyedül ér minket a halál, nincsen megváltás.
A különleges karácsonyi történet SzintisLaciról szól, aki nem hétköznapi. Most egy igazán mély, emberi oldalát ismerhetjük meg ennek a kopasz fiúnak. Meg kell szeretnie a karácsonyt, ezért útra kel, hogy minden Ricsárdgír-zenekartagot meglepjen egy szép ajándékkal. Sajnos nem minden kaland mézes mázas, és ezzel SzintisLacinak is szembe kell néznie. Megrendítő élmény, mert hiába tárul elénk egy varázslatos mese, de a legváratlanabb helyeken tör felszínre az a kollektív kiábrándulás, mániás depresszió, a pokol legmélyebb bugyra, amit így vagy úgy már mindenki átélt, csak nagyon nem akar rá emlékezni, főleg nem karácsonykor. Mégis… Ott világít egy kicsi, kétbalkezes csillag. Látjuk nyomorult fényét és tudjuk: Hiába vár ránk otthon a kakaó, ha nincsenek csodák és nem létezik remény.
